Showing posts with label lelkiismeret. Show all posts
Showing posts with label lelkiismeret. Show all posts

Thursday, July 18, 2013

Mutyik: rendszerhiba, vagy maga a rendszer?

Ahogy sorjáznak a hírekben - persze nem az állami médiában - a beszámolók az újabb és újabb mutyikról, felvetődik a kérdés, hogy hogyan élik meg ezt a Fidesz támogatói? Nyilván nem egységesen. Egyesek mindent automatikusan elfogadnak, amit a párt és a kormány csinál, sőt meg is tudják magyarázni, hogy ez az egyetlen helyes út, és végre van, aki meg is meri lépni. Mások azonban úgy gondolják, hogy - bár az irány alapvetően jó, és megnyugtató, hogy ilyen kormánya van az országnak - ez a Közgép, ez a földügy, ez a trafikügy már necces, és hát a takarékok körül is lehet probléma, nem most, hanem amikor majd a mostaninál nemzetibb és magyarabb kezekbe kerülnek (mintha a mostani tagság ne lenne alapból magyar). De jó is volna, ha ezek nem lennének, akkor felhőtlenül lehetne örülni a nemzet felemelkedésének, gondolják.


Számukra van egy rossz hírem. Lesznek. Amíg el lehet menni a falig, addig el is mennek a falig. Lehet abban reménykedni, hogy ezek rendszerhibák. De nem: mindig van újabb, mindig van lejjebb. Mindig lehet amortizálni abból az elképzelt erkölcsi-morális fölényből, amely 2010-ben nyilvánvalóan megvolt, de ma már legfeljebb a fideszesek gondolják a pártjukénak. A következetesség, amellyel ezek az ügyek sorjáznak, már azt sejteti, hogy nemhogy nem rendszerhibákat látunk, hanem ez maga a rendszer.



Lehet mondani, hogy a politika már csak ilyen. Hogy "ilyen volt a szocik alatt is", és hát "természetes, hogy a Fidesznek is gazdasági hátországot kell építeni". Hogy ez a "reálpolitika". Az alapbaj ezzel két irányból jelentkezik. Egyrészt a 2010-es kampány üzenete nem az volt, hogy "kiépítjük a gazdasági hátországunkat". A másik, hogy ezzel tényleg odavan jó időre minden alap a morálra hivatkozásra. Ez az egész már árvita.


Ha pedig kedves, kételyek gyötörte fideszes barátaim (ismétlem: nem mindenkit gyötörnek kételyek, de most azokhoz szólok, akiket igen) az eddig elátkozott eszközrendszert hajlandóak vagytok magatokénak érezni, akkor mi a különbség? De tegyük fel, azt gondoljátok, hogy tényleg Európától meg az IMF-től kell megvédeni a szabadságunkat, meg helyükre tenni a melegeket (uramisten, de komolyan, miért kell velük egyáltalán politikai szinten foglalkozni?). Ez a "harc" megér ennyit? Megéri ezeket a kételyeket? Lehet őszintén tapsolni a kötelező iskolai erkölcstannak, ha pont ez az ára?


Hiszen az apostol ezt mondja: "Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd".


A reálpolitikáról pedig annyit, hogy az pont annyira "reál", amennyire mi gondoljuk. Ha természetesnek vesszük, hogy a, khm, "gazdasági hátország-építés": az állami megrendelések, a földek és a trafikok nagy részének leosztása Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei számára természetes, és a politika már csak ilyen - nos, akkor ilyen is lesz.


És tényleg ezt gondoljuk? Tényleg ezt gondoljátok?


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Sunday, November 4, 2012

Már rólatok szól

Volt egyszer egy párt. Fiatalok voltak, tele változtatni, a begyöpösödött, megújulni képtelen kommunista rendszert leváltani akarással. Sokszor nemcsak igazuk volt, de igen frappáns módon találták fején a szöget. Szerethetőek voltak, sőt, talán az egész palettán a leginkább azok (mondta akkor már nyolcvanhárom éves, de akkor még briliánsan tiszta fejjel gondolkodó apai nagyanyám). Ákost szerették, még Banzaiként, Cseh Tamást. És persze Bacsó filmjét, a Tanút, olyannyira, hogy a jelképüket és a narancsszínt is onnan vették. A később újságcímként is elhíresült Magyar Narancsot, a hatalmi szóval elrendelt hülyeség metaforáját. Roxette-tel kampányoltak 90-ben, a Listen to your heart, a Hallgass a szívedre volt az egyik fő üzenet.


Átugrok húsz évet, átugrom a csuhásokat, az első kormányzásuk ellentmondásos, de összességében pozitív éveit, a váratlan bukást és a nyolc megkeseredett évet. 2010-ben az abszolút hatalomba tértek vissza. Nincs koalíciós kényszer, nincs konszenzuskényszer, tényleg olyant lehet alkotni, amilyent elképzelnek.


nicholas_komodore.jpg


És akkor ez jön ki belőle. Eltelik két év ebből, és láthatóan nem veszitek észre, hogy ha a pártállam nem is ugyanaz, de az akkori kedvencek sokszor, túl sokszor, már rólatok szólnak. Ákos és a Banzai (meg hát Orwell) 1984-éről sokaknak - csak pont nektek nem? - beugrik: "a háború: béke - a szabadság: szolgaság - a tudatlanság: erő". És innen egy lépés a "lenyúlás: megvédés - a recesszió: növekedés - a regisztráció: a demokrácia kiteljesedése". És így tovább. Az 1984 nem kézikönyv, mondja itteni képünk, és mégis, mintha túl sok szempontból az lenne. Cseh Tamás Tangója (Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél. Egy néhány hírfoszlányt hoz fülünkbe a szél) bizony már rólatok szól. És az, hogy "játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk"? Hogy Hobó Orgiája mennyire, azt már nem is mondom komolyan, őt sose szerettétek. Vagy nem jut eszetekbe ez a dal az álkoalíciótókról? Na de a Tanú, barátaim! Ennek kéne a legjobban fájnia, és mintha nem vennétek észre. Nem, nem Bástya elvtárs szerénysége ugrik be (még nem. Még pár év, és talán, de odáig nem kéne eljutni). De Virág elvtárs a hanyatló Nyugattal? A "kit csaptunk mi be?"-vel? "Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség." Az már nagyon is. És hát a kultikus mondatotok: "az új magyar narancs: kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a miénk" - az annyira rólatok szól már, hogy nekem fáj.


Ha nem lenne annyira nyilvánvalóan negatív az üzenete, még kampányolni is lehetne vele - ellenetek. Vagy ha lesz egy szerethető alternatíva, akkor akár Roxette-tel is. Az ütne?


Miféle mókuskerékben vagytok, hogy nem veszitek észre?


 


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on: