Showing posts with label 1956. Show all posts
Showing posts with label 1956. Show all posts

Monday, November 3, 2014

A szovjet támadás évfordulójára

A történelmet személyessé tenni, arról helyszínekhez kötődve mesélni szép gondolat, sőt a megismert városvezetéstől szokatlanul modern, különlegesebbé teszi a tömegközlekedést. Ettől függetlenül kicsit forgatom majd a szemem, amikor bemondják a négyes-hatoson, hogy ötvennyolc évvel ezelőtt e napon, hogyan verték le a forradalmat a szovjet csapatok. Nincs ezzel nagy baj, csak pont annyira lesz megkérdőjelezhető őszinteségű megemlékezés a mai külpolitikai helyzetünkben, mint a holokauszt-emlékév önmagukban szép mozzanatai a Szabadság téri emlékmű fényében.



A helyzet ugyanis az, hogy Orbán 2007-es – szerintem bizonyos részeiben nagyszerű – ünnepi beszédét idézzem, a Szovjetunió hiába a múlté, „helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel”, amely „(…) nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget és nem tűri a szabadságot.” Alig pár év telt el, és Putyin minden korábbinál konkrétabban igazolta e szavakat: katonai erővel szállt meg egy országot, mert nem viselte annak önállósodási vágyait.


Nem szeretnék moralizálni, lehet érdekek mentén politikát folytatni, bizonyos szükségszerű szövetségeket kötni, néhány súlytalan ideológiai ellentét mellett. Az orosz energia, a keleti nyitás bizonyára erősebb érdek, mint az antikommunizmus ideája, még akkor is, ha a leghűbb EU-s barát, Lengyelország is kihátrál a kormány mögül. Csakhogy nem az történik, hogy Orbán Viktor és a nertársak valamilyen gazdasági kapcsolatot teremtenek egy országgal, amellyel pár lényegtelen kérdésről mást gondolnak. Ideológiai kérdésekben ugyanúgy egy húron pendülnek Putyinnal: nincs nap „hanyatló nyugatos” tartalom nélkül a kormánypárti sajtóban. A tökéletesen feloldhatatlan ellentmondás pedig ott van, hogy nem valamilyen elhanyagolható kormányzati elv áll szemben az orosz agresszióval, hanem a legalapvetőbb értékek, az állandó jelszavak: nemzeti szuverenitás, nem leszünk gyarmat.


Ha mi nem is, Ukrajna legyen egész nyugodtan, legfeljebb egy fideszes blogger majd megírja, hogy most kéne visszacsatolni Kárpátalját.


Orbán Viktor természetesen nem tömeggyilkos vagy hazaáruló, ezért nem szeretem a Kádár-Orbán párhuzamokat. A magyar kormány és a hozzá közel álló véleményformálók azonban azt az ennél sokkal valóságosabb párhuzamot tagadják, ami Hruscsov ötvennyolc évvel ezelőtti és Putyin alig több, mint féléves okkupációja között húzódik.


A miniszterelnöknek pedig nem csak a döbbent és kiábrándult jobboldali lengyeleknek kellene elszámolnia, hanem a magyar társadalom minden egyes őszinte megemlékezőjének is. Hruscsov áldozatai előtt fejet hajtani ugyanis nem lehet tisztességesen, ameddig az ember kezét Putyin fogja.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Monday, October 22, 2012

Elintéztünk egy csomó ÁVÓst...

...ezt mondta Nagyapám Anyámnak, ott, hátul a kertjükben, a vadkörtefa tövében. Az előzményekhez tartozik még egy csattanós páros irdatlan pofon, amit főkönyvelőként a devecseri Állami Gazdaság sikkasztó párttitkárának lekevert. Majd persze meglett a böjtje ennek is, klerikális elhajlóként, a kommunisták ellenlábasaként addig megtűrték, mert jó munkát végzett, keményen dolgozott mások helyett is. A kapucinusoknál végzett (dédapám, aki kovácsból emelkedett a Nemzeti Bank főgépészévé, taníttatni tudta), a karakán, igazságtalanságot, hazugságot nehezen tűrő fiatalember ezzel a pofonnal fejezte be a karrierjét a Nép Köztársaságában. Aztán bő egy évet nyomott le a veszprémi börtönben azért a két jogos maflásért, míg elmehetett. Másutt jutott volna talán több is, akkoriban egy viccért is lehetett tíz évet kapni.

Nagyanyám, meg két karonülő csöpp gyermeke várták őt haza 1954-ben. Amikor a felismerhetetlenségig lesoványodva, és kimerülve, nagykabátján hatalmas, fekete festékkel felmázolt "R" betűvel, hazatért Lengyeltótiba, már megbélyegzett ember volt. Az én nagyapám mégsem esett kétségbe, jól megtermett, majd' két méteres izmos, szíjas, inas emberként így nem esett nehezére a fizikai munka. Vagonszámra szenet rakott ki, előbb segédmunkásként, majd nagy nehezen, ismerősök, barátok által segítve beállhatott esztergályosnak, mindenesnek egy gépállomás javítóműhelyébe. Nem vesztegette az idejét, a következő években, évtizedekben háromféle szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd kétféle technikumot is elvégzett, teljesen új szakmákat tanult, de sokra nem ment velük a bélyeggel a homlokán.



Aztán 1956-ban az én Nagyapám elégtételt nyert. Tízenegy évvel a háború után, ősszel Lengyeltótiban újra sorakoztak a Pestről jött teherautók. Élelmet, adományokat vittek magukkal és titokban, a besúgók és rosszakarók tekintetét elkerülve Nagyapám is velük tartott visszafelé. Egy hónapot töltött Budapesten, hogy hol volt és ott mit csinált, vagy tett, arról soha senkinek nem beszélt, csak néhány évvel később, a már cseperedő Anyámnak mondta azt ott, a vadkörtefa tövében körtét szedve hogy "elintéztünk egy csomó ávóst". Csak ennyit mondott, se többet, se kevesebbet.

Mikor hazatért, vissza a gépállomásra, csendben maradt és hallgatott. Azoknak a suhancoknak akik azokban a napokban  odahaza ledöntötték a helyi Lenin szobrot, az "ellen"forradalom után ugyanúgy elvették a jövőjét, mint az én Nagyapámnak. Csendben ültek a kocsmában a koszos, izomszaggató munka után,  fizetésnap után havi egyszer még berúgásra is tellett. Gyakran jött ilyenkor haza véresen, elmarjult ököllel, mert aki a kocsmában beléjük kötött annak még évtizedekkel később is kijárt a jókora verés. De legalább az én Nagyapám elégtételt kapott helyettük is, a legyilkolt, meghurcolt, becsapott, elnyomott emberek helyett is.



Kérdeztem Anyámat: De miért nem kérdezted meg tőle részletesen, mi történt? Sem akkor sem később? Egyáltalán, mit mondtál neki, amikor ezt mondta neked? Az mondtam - mondta Anyám-: "Jól van angyalkám, jól tetted. Semmi mást." Tovább kérdezgetni meg nem akartam, szenvedett ő eleget akkor is, később is, nem akartam bolygatni.


- * - * -


Eddig tartott Trocsanyi cikke. Ekkor a blog egyik okvetetlenkedő szerkesztője megkérdezte, hogy mi is  a cikk üzenete? A kérdésre még a következőket mondta, érdemes továbbolvasni:


Anyám nagyon szerette Nagyapámat; több mint 30 éve halt meg, de máig siratja.
 
A szeretet ilyen;
„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. (…) Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” - ahogy Pál apostol írta.
 
Néha a kisember is kaphat elégtételt az Élettől, ez kb. a lottóötös esélyével szokott megtörténni, és ez ugye maga a Remény.
 
Ilyen az igazi, megélt, valódi történelem, nem az amit a könyvekben írnak, meg amit az okosok kinyilatkoztatnak. Valahol itt húzódik a határ a műveltség (intelligencia) és a bölcsesség között. Ez meg maga a Hit.
 
Az a csavar, hogy mindaz ami most történik, a napi politika a harcok, minden talmi és jelentéktelen, a történelem és az egyéni életünk kontextusában. Ezért egyfajta kritikája a blognak is, meg a helyzetnek is, a felgyorsult és lehajolni, tanulni rest társadalmunknak és civilizációnknak.


 


Egy kattintás és nem maradsz le a posztokról:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé