Showing posts with label külpolitika. Show all posts
Showing posts with label külpolitika. Show all posts

Tuesday, January 24, 2017

Kalitkaforradalom

Már megint szabadok vagyunk, így már megint azt tehetjük, amit szabad. A magyar kormány ezúttal az USA hozzájárulásával gondolkodhat és cselekedhet úgy, ahogy épp megengedik neki.



"Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, hogy nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék" - kommentálta az új amerikai elnök szavait Orbán Viktor.



Mi ez a szervilizmus már megint? Eddig szabadságharcot folytattunk és nem tűrtük el, hogy más országok beleavatkozzanak abba, amit házon belül csinálunk. Eddig mindig visszautasítottuk, amikor az Amerikai Egyesült Államok valamely képviselője magyarországi eseteket kommentált, vitatott ügyek kapcsán állást foglalt, ítélkezett felettünk. Most pedig tárt karokkal fogadjuk a kintről érkező intelmeket, csupán azért, mert megváltozott a politikai széljárás?


És ugyanígy miért is tapsikol állva minden fideszes, amikor Donald Trump Angela Merkel menekültpolitikájával kapcsolatos munkáját bírálja? Mert végre egy nyugati nagyhatalom mellettünk foglal állást? És ilyenkor hol van a szuverenitás? Hol van a másik ország politikai döntéseinek tiszteletben tartása? De legfőképp: ezúttal miért örülünk annak, hogy egy külföldi beszól egy EU-s ország belügyeibe, hiszen eddig tiltakoztunk ellene?


Félreértés ne essék: az teljesen természetes, hogy minden politikai pártnak meg vannak a kedvenc szövetségesei és szívesebben idézik őket, mint ellenlábasaikat. Nyilván az MSZP is szívesebben idéz Martin Schulztól, mint mondjuk Donald Trumptól, amikor a demokrácia állapotáról beszél. De a következetesség az elvhű politika alapköve: ha tehát valaki éveken keresztül azzal kampányol, hogy minden külföldről érkező üzenet a szuverenitásunk megkérdőjelezésére irányul, akkor maradjon is ennél az álláspontnál. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Orbán Viktornak most Angela Merkel segítségére kellene sietnie, szó sincs ilyesmiről. Csak épp diplomatikusan nem kellene kommentálnia a fejleményeket, vagy legalább távolságot kellene tartania a vitától.


kalitka.jpg


És legfőképp: ha már szabadságharcos-imidzset építünk, akkor ne ugorjunk már bele minden alkalommal egy nagyhatalom ölébe. Egyszerűen hihetetlen, hogy a politikai vezetőink képtelenek feladni a szervilizmust. Ezért van az, hogy Magyarország önmeghatározása mindig ott kezdődik, hogy épp melyik idegen ország kedvenceivé akar válni. És ez nem pusztán üzlet, ez sajnos rég túl van azon. (Gyakran takaróznak ezzel a politikai vezetők, lásd: oroszokhoz dörgölőzés.)


Egy megjegyzés a végére: ezt a szervilis viselkedést szokták úgy magyarázni, hogy "kis országok reálpolitikája", ami azonban valójában nem takar mást, mint a nemzeti szuverenitási elvek feladását, a gyengeség kinyilvánítását és az erősek előtti meghajlást. Csakhogy egy öntudatos, erős és egészséges nemzetnek nem kell kérni senkinek az engedélyét semmihez.

Tuesday, January 17, 2017

Trump-beiktatás: románok igen, magyarok nem

Ez a méreg, nem a cián. Orbán nem megy el Trump beiktatására, mert nem hívták meg. Pedig ő állt ki először mellette Európában, sőt talán a világon is, Tusnádfürdőn, tavaly nyáron. Ő gratulált neki a leglelkesebben, és az ő adminisztrációja használná ki leginkább a Trump megválasztásával állítólag megváltozott nemzetközi viszonyokat. Mégsem hívták meg. Ez kellemetlen.


És kit hívtak meg a legújabb hír szerint? Liviu Dragneát, a román választáson legtöbb szavazatot kapott Szociáldemokrata Párt vezetőjét, aki el is megy. Ő az, akiről Klaus Iohannis román elnök megmondta, hogy nem nevezné ki miniszterelnöknek, mert jogerős ítélettel elmarasztalták. Trump szakít a politikai korrektséggel, és meghívja, mint egy szövetséges ország legnagyobb pártjának vezetőjét. Hivatalosan persze minden országot a nagykövete képvisel, de mégis ez van: a román libsibolsi Dragneát meghívták, a magyar anti-polkorrekt Orbánt pedig nem.



Ez így nagyon kellemetlen, nemcsak Orbánnak és a Fidesznek, de az egész országnak is. Az nekünk soha nem volt jó, ha a románokat bevonták valamibe, amire láthatóan mi is ácsingózunk, minket meg látványosan kihagynak. A Fidesznek pláne, mert lehet, hogy Trump hagyja majd vegzálni a civileket, meg lehet, hogy idejétmúltnak tartja a NATO-t, meg békülne Putyinnal is, de azért a jelek szerint működik Washingtonban az eddigi szövetségi politika, amelynek térségbeli pillérei Lengyelország és Románia, és amely klubból mi lelkesen kiiratkoztunk a 2013-as oroszbarát fordulattal. A lengyelekhez most küldenek egy páncéloshadosztályt, a románok felé meg ez. Eszerint van elég republikánus vezető politikus, akik ismerik a geopolitikát, tudnak is játszani, és elérik, hogy Trump hallgasson rájuk. Remélem, a Fidesz rájuk azért figyelni fog.

Thursday, November 17, 2016

Paks 2: menekülés a győzelembe

Brüsszel rábólított a beruházásra. A paksi vita lényegében tehát lezárult, minden további küzdelem részletkérdésekről fog szólni. Ezzel a kormány az elmúlt évek talán egyik legnagyobb sikerét könyvelheti el magának.


Az Európai Bizottság már tavaly engedélyezte a paksi atomerőmű bővítéséhez szükséges nukleáris fűtőanyag szállítására vonatkozó szerződést Oroszországgal, 2018-ban pedig maga a paksi építkezés fizikailag is elkezdődhet. A Bizottság elfogadja a magyar kormány magyarázatát arról is, hogy miért nem volt nemzetközi tender a megvalósításra és összességében áldását adja a beruházásra. A vélhetően jól informált kormánybiztos nemrég tett kijelentése is e döntés esélyét erősítette.


Ugyanakkor a mai napig rejtély, hogy a magyar kormány - a köztudottan fagyos viszony ellenére - hogyan tudta meggyőzni az Európai Bizottságot arról, hogy az Oroszországgal (illetve a Roszatommal) kötött megállapodás Európa biztonságos energiaellátásáról, Magyarország energiafüggetlenségéről és gáztól való függetlenedéséről szól, nem pedig arról, hogy növekedne a keleti függőségünk. Annyit mindenesetre már tudunk, hogy német üzletemberek munkája (köztük Klaus Mangold, a Rotschild Bank társelnöke), sőt maga Günther Oettinger (energetikai biztosként az Barosso-vezette Európai Bizottságban) is hozzájárulhatott a megállapodás sikeréhez. És innentől kezdve nem zárható ki Németország hallgatólagos politikai támogatása sem.


atlatszo_1.jpg


Volt azonban még néhány megoldandó probléma, amelyek összehangolt (akna)munkát igényeltek az ügyben.


Itt van rögtön a kettős mérce alkalmazása a kiégett fűtőelemek elhelyezéséhez kapcsolódóan: a kormány hirtelen rendkívül érzékennyé vált a köztudottan veszélyes szélerőművek telepítése ügyében, most azonban egy új jogszabálynak köszönhetően sikerült úgy ellehetetleníteni a létesítésüket, hogy szabaddá vált az út az atomenergia előtt. És valljuk be, van valami diszkrét bája annak, hogy a kormányrendelet a lakóövezetek határától számított 12 km-es körzeten belül nem engedélyezi szélerőművek építését (vagyis gyakorlatilag sehol az országban), mindeközben Bodán - amely csupán 10 kilométerre fekszik Pécstől - egy egész atomtemető létesítése van kilátásban.


"A tervek szerint még ha lesz is itt bármilyen hulladéktároló, az csak 2060-70 táján fogad majd fűtőelemeket" - nyugtatott meg mindenkit a helyi elöljáró. A kérdés akkor viszont innentől kezdve egyáltalán nem demagóg: lehetséges-e az, hogy megújuló energiaforrásokkal ugyanaz az energiaszükséglet kielégíthető lenne 2060-ig gazdaságosan, mint amit atomenergiával kívánunk elérni, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy sem addig, sem pedig azután nem kellene aggódni a veszélyes hulladék sorsa miatt?


És a játszma itt közel nem ért véget. Ahogy a rejtélyek sora sem. A kormány ugyanis hiper-űrsebességre szeretne kapcsolni Paks 2 ügyében. Ehhez a meghajtást egy ravasz salátatörvénybe (T/12743. számú törvényjavaslat energetikai tárgyú törvények módosításáról) rejtett paragrafus fogja majd adni, így egyszerű, megfellebezhetetlen kormányrendeletek segítségével tudják eltakarítani az időhúzásra alkalmas akadályokat.


Nyilván a cél itt elsősorban az, hogy a beruházás jusson el olyan fázisba, amikor már semmilyen módon nem érdemes visszafordulni, egyszerűen nem éri meg elállni az üzlettől. Ez különösen egy külső fenyegetés (jogi és gazdasági szankciók), illetve egy balul elsült választás (hatalom megszűnése) esetén bizonyulhat hasznosnak.


És ha már összehangolt támadás: a kormánymédia sem tétlenkedik és már most felkészíti a lakosságot az Európai Bizottság újabb kedvező döntésére és igyekszik Paks-lázba hozni a rajongókat, kissé bizarr módon (rejtett reklámok - amelyek alkalmazása egyébként teljesen törvényellenes). A kormány új barátait pedig úgy tűnik, már rég nem kell meggyőzni.


Ha tehát összességében nézzük az ügyet, most már bizony sok csillag együttállására volna szükség ahhoz, hogy ezt a gigaberuházást meg lehessen akadályozni (vö. lehetetlen). Így a mostani és a következő generációknak együtt kell élnie az atommal és persze a felhalmozott, elképzelhetetlen nagyságú adóssággal.


A kormány missziója sikeres volt; akár tetszik, akár nem.

Monday, November 3, 2014

A szovjet támadás évfordulójára

A történelmet személyessé tenni, arról helyszínekhez kötődve mesélni szép gondolat, sőt a megismert városvezetéstől szokatlanul modern, különlegesebbé teszi a tömegközlekedést. Ettől függetlenül kicsit forgatom majd a szemem, amikor bemondják a négyes-hatoson, hogy ötvennyolc évvel ezelőtt e napon, hogyan verték le a forradalmat a szovjet csapatok. Nincs ezzel nagy baj, csak pont annyira lesz megkérdőjelezhető őszinteségű megemlékezés a mai külpolitikai helyzetünkben, mint a holokauszt-emlékév önmagukban szép mozzanatai a Szabadság téri emlékmű fényében.



A helyzet ugyanis az, hogy Orbán 2007-es – szerintem bizonyos részeiben nagyszerű – ünnepi beszédét idézzem, a Szovjetunió hiába a múlté, „helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel”, amely „(…) nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget és nem tűri a szabadságot.” Alig pár év telt el, és Putyin minden korábbinál konkrétabban igazolta e szavakat: katonai erővel szállt meg egy országot, mert nem viselte annak önállósodási vágyait.


Nem szeretnék moralizálni, lehet érdekek mentén politikát folytatni, bizonyos szükségszerű szövetségeket kötni, néhány súlytalan ideológiai ellentét mellett. Az orosz energia, a keleti nyitás bizonyára erősebb érdek, mint az antikommunizmus ideája, még akkor is, ha a leghűbb EU-s barát, Lengyelország is kihátrál a kormány mögül. Csakhogy nem az történik, hogy Orbán Viktor és a nertársak valamilyen gazdasági kapcsolatot teremtenek egy országgal, amellyel pár lényegtelen kérdésről mást gondolnak. Ideológiai kérdésekben ugyanúgy egy húron pendülnek Putyinnal: nincs nap „hanyatló nyugatos” tartalom nélkül a kormánypárti sajtóban. A tökéletesen feloldhatatlan ellentmondás pedig ott van, hogy nem valamilyen elhanyagolható kormányzati elv áll szemben az orosz agresszióval, hanem a legalapvetőbb értékek, az állandó jelszavak: nemzeti szuverenitás, nem leszünk gyarmat.


Ha mi nem is, Ukrajna legyen egész nyugodtan, legfeljebb egy fideszes blogger majd megírja, hogy most kéne visszacsatolni Kárpátalját.


Orbán Viktor természetesen nem tömeggyilkos vagy hazaáruló, ezért nem szeretem a Kádár-Orbán párhuzamokat. A magyar kormány és a hozzá közel álló véleményformálók azonban azt az ennél sokkal valóságosabb párhuzamot tagadják, ami Hruscsov ötvennyolc évvel ezelőtti és Putyin alig több, mint féléves okkupációja között húzódik.


A miniszterelnöknek pedig nem csak a döbbent és kiábrándult jobboldali lengyeleknek kellene elszámolnia, hanem a magyar társadalom minden egyes őszinte megemlékezőjének is. Hruscsov áldozatai előtt fejet hajtani ugyanis nem lehet tisztességesen, ameddig az ember kezét Putyin fogja.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Sunday, March 2, 2014

A második krími háború

Ez már az, ez már háború. Vasárnap délig puskalövés ugyan még nem dördült, de orosz csapatok szállták meg az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és az ukrán vezetésnek semmilyen befolyása nincs emiatt a Krímben történtekre. Indokuk persze van: a Krím lakosságának túlnyomó többsége orosz nemzetiségű, és Putyin szerint az ő védelmük indokolja az inváziót, bár senki nem fenyegette őket eddig. Látszik, hogy ha találnak valakit, aki behívja őket, a dél-oszét hadurat, Kádár Jánost vagy most a krími kormányzót, ők mennek. Találnak egy spájzot, és már ott is vannak. Néhány történelmi párhuzamot azonban érdemes áttekintenünk, kicsit hasonlóan a dotoho blog legfrissebb cikkéhez. Mi 1853-56, 1938 és 1939 példáit elevenítjük fel, és megnézzük, hogy a NATO most is zajló tanácskozásán milyen lépésekről is dönthetnek, illetve milyen veszélyekkel számolhatunk. (Aki nem akar sokat olvasni a történelemről, a következő három bekezdést a képig átugorhatja).


1938 a szudétanémet válság éve. Az év elején Németország annektálja Ausztriát, így - tekintve hogy ekkor Szilézia is német terület - a szlovák határtól egész Ostraváig határos lesz a cseh területekkel, amelyen kb. harmada tömbszerűen németek lakta vidék. Ez Szudéta-vidék, amelynek Németországhoz csatolását követeli Hitler, és ezt támogatja belülről a Henlein által vezetett szudétanémet párt is. "Ez az utolsó kifejezetten területi jellegű igényem" - mondja Hitler (hogy aztán egy év múlva lecsapja Litvániától Memelt majd Danzig kapcsán kirobbantsa a második világháborút). Ha nem kapja meg, támad. Itt szúrjuk közbe azt is, hogy ez a támadás akkor sem biztos, hogy sétagalopp lett volna, ha a nyugati hatalmak hasonló tutyimutyisággal reagálnak, mint egy év múlva a Lengyelország elleni támadásra. A csehszlovák hadsereg a kor színvonalán felszerelt, jelentős hadiipar támogatta, kiépített határ menti erődlánccal, komoly sorkatonasággal állhatott volna ellen. Ezzel szemben Németország alig pár éve mondta fel a versailles-i békében rákényszerített fegyverkezési korlátozásokat, és bár emiatt a legkorszerűbb fegyverekkel szerelték fel, kiképzett létszáma még messze nem érte el a lehetségest. A Nyugat azonban nem akart háborút. Tudták hogy elkerülhetetlen, de közvéleményükben túl élénken élt még az 1914-18-as lövészárokharc. Ahogy mi is szívesebben nézzük a krími videókat a tévében egy kólával, ők is megvoltak a kávéházukban, nem készültek fel rá, hogy holmi Karlsbadért vagy Leitmeritzért lövöldözzenek. Chamberlain és Daladier tehát megadták a németeknek a zöld lámpát, megkapták azt a területet, amelyet harcban korántsem biztos, hogy el tudtak volna foglalni, védképtelenné téve a maradék cseh területeket, amelyeket aztán fél év múlva gond nélkül lenyelt Hitler állama. Egy évvel München után pedig Anglia és Franciaország a lengyel konfliktus miatt hadat üzent, de viszonylag erős szövetségesük, Csehszlovákia már sehol nem volt, hadiipara a németeknek gyártotta a tankokat, amelyek Dunquerque-ig elmentek.


Ebben a játékban oldalvizen mi, magyarok (és másik oldalról a lengyelek) is érintettek voltunk. A Felvidék déli peremén több mint egymillió magyar került Trianon után Csehszlovákiához és pár tízezer lengyellel ők is érdekeltek voltak Teschennél (oppardon: Cieszin-nél). A lengyelek szépen bevonultak oda, mi kivártuk, amíg a müncheni négyek közül kettő kinyilvánította érdektelenségét, a másik kettő pedig eldöntötte, hogy elmehetünk a nyelvhatárig. A hasonlóság megvan? Ahogy 38-ban Hitler, most Putyin mondja, hogy kérem, a néptársaim védelmére erre a területre igényt tartok. És Beregszásznál ugyanúgy érdekeltek lehetünk mi is a másik oldalról épp megcsonkított szomszédban.


1939-ben a lengyel inváziót megelőzte Molotov és Ribbentrop, a szovjet és a német külügyminiszterek paktuma. Ez biztosította Németországot, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be Lengyelország oldalán. Később kiderült, hogy ennél jóval többről volt szó: meghúzták a szovjet és a német érdekszféra határát. Kelet-Lengyelországot ugyanúgy megszállták az oroszok mint Besszarábiát és Észak-Bukovinát Romániától, a balti államokat és Finnország határvidékét. Az ezzel való hasonlóság nem biztos, hogy valós, de nem is zárható ki.



Mit is tehet most a NATO, amelynek két vezető hatalma az 1994-es budapesti memorandumban gyakorlatilag szavatolta Ukrajna területi épségét - az akkori határain belül, tehát a Krím hovatartozásával együtt? Ahogy 1938-ban a francia kávéházi kisemberek, úgy a NATO polgárai is nehezen tudják elképzelni, hogy fegyvert fogjanak Feodosziáért vagy Jaltáért, pláne egy atomhatalom ellen. Valamit azonban lépni kell, ilyen agressziót a memorandum aláírói nem hagyhatnak annyiban. A diplomáciai tiltakozások (jegyzékváltás, követek visszarendelése, kapcsolati szint lejjebb szállítása) kockázatmentes, de hatás és következmény nélküli lépések. A gazdasági ügyek már más tészta, bár mint látjuk, itt az oroszok is vissza tudnak lőni, még ha ezzel hosszú távon túl sokat bukhatnak is. A katonai jelenlét Ukrajna más részein szóba jöhet, de kizárólag az ukrán kormánnyal kötött megállapodás alapján.


És tudunk egy olyan NATO-tagállamot, amely elég közel is van, elég nagy és jól felfegyverzett szárazföldi hadereje is van, elég harcias és hagyománya is van ott az oroszokkal szembenállásnak? Hát persze! És már ott is vagyunk az 1853-as párhuzamnál, a (most már első) krími háborúnál. Török, angol, francia és szárd (északolasz) csapatok az oroszok ellen. Persze az is lehet, hogy már leboltolt a Nyugat Putyinnal, meddig mehet el. Nem tartom ugyan túl valószínűnek (és ez esetben Obama se blamálta volna magát a tegnapi telefonjával), de akár az 1939-es párhuzam is megállhat.


Ezzel kapcsolatban egy kifejezetten minket és egy majd' egész Európát érintő gondolat:


(1) Bármi offenzívat lép a NATO, azt egyhangú döntéssel teszi. Köztudott, hogy ezekben az ügyekben vétójoga van a tagállamoknak. Ha ilyen lépésre kerül a sor, Putyin ugyanúgy tudni fogja, hogy azt Magyarország is támogatta, ahogy Milosevics is tudhatta 1999-ben, hogy a két hete NATO-tag Magyarország a Jugoszlávia elleni légiháborúra szavazott. Nem valószínű ugyan, hogy ezután az oroszok mondják fel a paksi paktumot, de azért nem is abszolút lehetetlenség. Ha viszont ezt szem előtt tartva a NATO-ban kezdjük el a kettős játékot, elég gyorsan kigolyózzuk magunkat a klubból. Az, hogy orosz függésbe kerültünk-e a paksi paktummal, az most fog először kiderülni.


(2) Európának pedig arra kell figyelnie, hogy ha úgy adódik, az oroszok bizony ki fogják játszani a gázfegyvert. Még jó, hogy tavasz elejét írjuk (lehet, hogy nem véletlen: hogy a Nyugat pont így taktikázott?). Ezt a bő fél évet azonban a tartalékolással és a felkészüléssel kell tölteni. Ha az EU úgy dönt, hogy a fejlesztési forrásait ezekben a hónapokban a belső gázhálózat kiépítésére és tározók, terminálok építésére fordítja, annak bizony lenne értelme. Fellendítheti ez az alternatív energiafelhasználás szándékát és forrásait is. És persze a gázfegyver kétélű: ha Európa máshonnan kell beszerezze a gázt, másnak fog fizetni. Amíg az oroszok nem találnak alternatív piacot (Kína az egyértelmű lehetőség) és nem épül ki oda a szállítókapacitás, addig a bevételei nagy részének annyi.


 


Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:



 


 

Saturday, March 1, 2014

Keleti nyitásunk és a krími invázió

Miközben a hivatalos Magyarország hosszú távú energiapolitikáját teljesen Oroszországhoz köti a paksi paktummal, miközben a kormánypárt hívei szinte minden fórumon Oroszországot látszanak favorizálni a nyugati szövetségi rendszerrel (EU, Egyesült Államok) szemben, Oroszország épp megszállja fű alatt a Krímet, egyre nyilvánvalóbban megsértve Ukrajna területi szuverenitását. Amelyet Oroszország mellett az USA és az Egyesült Királyság garantált. Épp Budapesten, 1994-ben. Megint tuti időzítéssel állunk a rossz oldalra?


(AP, Daily Mail)


Amint a dotoho blog is írta, Oroszország krími beavatkozása alapjaiban sértheti meg a Budapesti Memorandumnak nevezett megállapodást. Az 1994-es megegyezés legfőbb pontja az Ukrajna által megörökölt volt szovjet atomfegyverek leszerelése illetve elszállítása, vagyis Ukrajna lemondott atomhatalmi státuszáról. Cserébe a memorandum első pontja szerint elfogadják Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és jelenlegi határait. Minthogy az USA és Britannia nem tűnnek érdekeltnek ukrán területek megszállásában, ez gyakorlatilag Oroszországot kötelezi a status quo tiszteletben tartására. Emlékszünk 2008-ra és Grúziára: az oroszok ottani beavatkozása is egy másik állam szuverén területén történt, még ha azt nem is védte hasonló memorandum. Most perig Putyin átlépte a Rubicont: az orosz felsőház engedélyét kérte - és kapta meg - az ukrán területeken történő hadműveletekhez.


Putyin láthatóan teszteli a Nyugatot, meddig is mehet el. Elősegítheti az orosz többségű (és Hruscsov által az akkori Szovjetunión belül tét nélkül, amolyan ajándékként Ukrajnához csatolt) Krím elszakadását, esetleg megteheti ezt a szintén orosz többségű Kelet-Ukrajna egyes területein, vagy a tengermelléken, Odesszában is? 1938-ra, Münchenre emlékeztet a helyzet, még azzal a hasonlósággal is, hogy ha kisebb mértékben, de megint "érdekeltek vagyunk" magyar kisebbséggel. De mit reagál erre most a Nyugat?


Az a Nyugat, amelynek - ha egységes diplomáciai és esetleg katonapoltikai választ kell adni - EU- és főleg NATO-tagként mi is része vagyunk. A budapesti memorandumot aláíró két nyugati állam a NATO két vezető hatalma. Sokáig nem várhatnak a válasszal. Nem látunk a jövőbe, de ahogy a mostani helyzet kinéz, nagyon gyorsan, akár napokon belül színvallásra kényszerülhet a magyar kormány és külpolitika. Nehéz elképzelni, hogy ilyen esetben ne a budapesti memorandum, tehát Ukrajna szuverenitása mellé álljunk.


Úgyhogy csak lassan a Putyin-párti békemenet transzparenseinek tervezésével. Egy újabb 180 fokos fordulat simán belefér a helyzetbe.


Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:



 

Friday, November 16, 2012

Gotovina, Ante portas

Bombameglepetés volna Ante Gotovina és Mladen Markač egykori horvát tábornokok hágai felmentése? A szerbeknek biztosan bomba, a világnak és a horvátoknak talán meglepetés, na de kinek nem? Talán az EU vezetésének, amely kínok kínjával küzd, hogy egyben tartsa a nemzeti-gazdasági közösséget - és érdekében áll olyan tagországot behívni, amely új utakat nyithat meg számára: ráadásul vele demonstrálhatná, hogy a szétesésnél az összetartozás még mindig vonzóbb lehetőség. Az a tagország biztosan nem Szerbia lesz.


Gotovina nem bűnhődhetett meg. A horvátok keményen „tartották”, s taktikájuk sikeresnek bizonyult. Jól ráéreztek az Unió rugalmatlanságára, a közösség belső válsága okozta új lehetőségre: tudták, egyszer eljön az idő, amikor az EU-nak nagyobb szüksége lesz Horvátországra, mint fordítva. S lőn. A csatlakozási kérelem beadása (2003) óta sok víz lefolyt a Dráván és a Száván. Túlélve a Lisszaboni szerződést elutasító ír népszavazást, a Szlovénia blokádja miatti szankciók kilátásba helyezését (a Pirani-öböl hovatartozása miatt), Horvátország gyakorlatilag simán be tud gyalogolni az EU kapuján (2013. július 1.).



gotovina_kontra_EU.jpg


S bármilyen meglepő – jogász szemmel nézve pedig biztosan nonszensz -, Ante Gotovina volt az utolsó láncszem: mert bár a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság és az Európai Unió nem egy és ugyanaz (sőt), utóbbit jelentősen befolyásolta/befolyásolja az előbbi döntése (nagyon reméljük, hogy ez fordítva nem igaz!). A Horvátországot gyakorlatilag felszabadító, 1995-ös Oluja (Vihar) Hadművelet vitatottsága, az etnikai tisztogatás gyanúja (és vádja) ellenére a felmentő ítélettel tulajdonképpen nemcsak Hága tört lándzsát a szerbekkel szemben álló fél mellett, hanem az EU is. Ennek természetesen meg lesz a következménye, hiszen Szerbia – és a vele szorosabb stratégiai együttműködést remélő politikai tömb – immár komolyan eltávolodhat Európától – pláne annak tükrében, ha Gotovináék esetét a koszovói függetlenség ügye mellé tesszük.


A történet a magyarok számára is tanulságos lehet. Szerbia lenullázva érezheti most magát - így könnyedén gerjeszthetővé válnak az EU-ellenes kirohanások, a „protest néphangulat”. Előtérbe helyeződhet a nacionalizmus - s politikai tőke kovácsoltatik belőle. Feltámadhat a „keleti szél” – s „a nyugat hanyatlása” meghirdettetik. Brüsszel és tettestársaik immár nem parancsolhatnak Szerbiának - megkezdődhet a „szabadságharc”. De ismerős.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Tuesday, October 30, 2012

Viktor, az emberkereskedő

Nálunk tényleg mindennek ára van. 250 ezer eurónyi államkötvény vásárlásával magyar állampolgárságot lehet szerezni egy fideszes javaslat szerint. „A haza nem eladó.” – hangzik el oly gyakran. De azért eladjuk.



Kohn 15 év után hazalátogat, és döbbenten látja, hogy barátjának, Grünnek a lánya egy gyönyörű, 18 éves szépséggé serdült.


Mondja is Grünnek: - Nagyon tetszik nekem a lányod és feleségül venném. A dolog komolyságát bizonyítandó, felajánlok egy tízezer dolláros ajándékot...
Grün közbevág: - Mit képzelsz? Na persze, vén kecske is megnyalná a sót? Hogy én, a gyönyörű lányomat, tehozzád? Hát ezt verd ki a fejedből! Nincs az a pénz! Érted? Nincs az a pénz!


Eltelik egy hét, Kohn ismét felkeresi Grünt:
- Nézd, gondolkodtam a dolgon. Lehet, hogy alulbecsültem a lányod szépségét. Egy húszezer dolláros...
- Grün ismét közbevág: - Nem, nem, erről szó sem lehet! Jegyezd meg: nincs az a pénz!


Újabb hét múlva Kohn:
- Grün, ne haragudj, nem tudom elfelejteni a lányodat. Egy százezer dolláros ajándék talán...
- Mire Grün: - Kedves barátom! Keblemre! Mikor tartsuk az esküvőt, melyik zsinagógában, milyen szertartásrend szerint?
- De Grün, egy hete még azt mondtad, nincs az a pénz!
- Azt. Na, de ha van?



Két hónappal ezelőtt még arról elmélkedtünk itt a KARD hasábjain, hogy az azeri baltás gyilkos ügyének politikai nyilatkozatai kapcsán olyan ellentmondások merültek fel, amik később a Kormány kárára lesznek. Mert – blogtársam többször is hangoztatta: „attól, hogy lezártnak tekintik az ügyet, még vérciki marad”. Magam azzal fenyegetőztem: ha nem rendezik tisztes európai módon ezt az ügyet, akkor a 2014-es kampányban elő fogják venni a „Viktor, az emberkereskedő”-kártyát - és az bizony nagy szívás lesz. Hát persze, hogy nem hallgattak arra a bizonyos (protest) 80 %-ra sem, aki elítélte a tettüket. Csak tudnám, minek rendelnek meg méregdrága közvélemény-kutatásokat, ha magasról tesznek az abban foglalt eredményekre?


Bevallom, azt azért nem sejtettem, hogy mindössze nyolc hét leforgását követően egy újabb „nemzetközi prosti” ügyet fognak megnyitni. Ezek után. Ezek után!


Akkor ezek után próbáljuk meg higgadtan elolvasni, mit mondott Rogán Antal és Babák Mihály:



„A kínaiak részéről többször megfogalmazódott, hogy segítsük elő a magyarországi gazdasági befektetéseiket. Ahhoz, hogy valaki komoly szereplő legyen a piacon, tőkét is kell rá szánnia. És ha valaki magyar állampolgár is, több lehetőség nyílik meg számára. A méltányos eljárás feltétele a 250 ezer eurós államkötvény-vásárlás 5 éves futamidővel. Ezzel olyan fontos célokat szeretnénk teljesíteni, mint hogy az úgynevezett harmadik világ országaiból jöhet tőke befektetni, az államadósság-csökkentést pedig ilyen módon is finanszírozzuk."



Ebben a történetben az a „szép”, hogy még csak nem is egyszeri készpénzes vagy átutalásos fizetésről van szó, hanem hitelnyújtásról! Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy még ennyit (tisztán 250 ezer EUR-t) SEM ér a magyar. Vagy úgy, hogy annyi eszük sincs Rogánéknak, hogy a készpénzt kérjék - örökbe, nem hitelbe! - és ezzel magát az államadósságot csökkentsék, ne pedig a "finanszírozási igényét". Ugyanakkor örülhet majd a KSH (meg persze az agitprop), hiszen Viktorék ezzel rövidtávon megoldják a népességfogyás problémáját is. Aki pedig nem örül majd annak, hogy tele lesz az ország kínaival, az lesz csak igazán a rasszista. Vegyük tudomásul, hogy a jövő elkezdődött. A keleti jövő.


freetibetmadeinchina_250.jpg


(Kivételesen kíváncsi leszek, hogyan reagál majd a szélsőjobb minderre: eddig azért sírtak, mert „izraeli gyarmat lettünk/leszünk”: most viszont megnyitjuk az utat a kínaiak előtt… kommunikációs Kánaán.)


Ha nem elég a lóvé, adjuk meg Szafarovnak is az állampolgárságot: 250 ezer EUR és nem ismerjük egymást. Ja, és mindenkit - akinek morogni támad kedve - figyelmeztetek, hogy a Kormányt megint a "jó szándék" vezérli! Például kifehéríti a gazdaságot: hiszen immár teljesen legálisan juthat hozzá bárki magyar útlevélhez - nem kell lepaktálni az alvilággal hamis papírokért.


(Nos, lehet, hogy azt a „fehér” szót ki kéne majd cserélni valami másra…udvari nyelvészek, hajrá: tiétek a jövő!)


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Friday, August 31, 2012

Ugye nem az örmények a hunyók?

ormenyzaszlo.jpgAz elmúlt órákban megírta már szinte mindenki: Örményország erősen összeveszett velünk, megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, letépték a követségünkről a zászlót, miután hazaengedtünk egy elítélt azeri rabot, aki nyolc éve a Nemzetvédelmi Egyetem hallgatójaként baltával meggyilkolta egy örmény hallgatótársát. Azerbajdzsánban nemzeti hősként fogadták a gyilkost, és azonnal szabadlábra került: rebesgetik, hogy a magyar kormány azeri pénzben reménykedve engedett. Nem adományban: kölcsönben (pedig az államadósság, az a mi ellenségünk).


Nekem már csak egy kérdésem van a tisztelt fidesz-barát kommenterekhez: szerintetek ebben az ügyben Örményország a hunyó, és ad aránytalan választ, vagy ti is éreztek némi zavart az erőben?


Mit mondjak, nem jó ma este magyarnak lenni. A fene egye meg. És hát ebben a konfliktusban, ha már választanom kell, inkább a másik oldalhoz húznék - a konkrét esetben meg egyértelműen. És a politikai vezetésünk is milyen büszke volt eddig a kereszténységünkre. Hát most meg nem.


Még valami. Mi lenne, ha egy harmadik országban egy magyar hallgatót meggyilkolna egy olyan nemzetbeli évfolyamtársa, akiket nem kedvelünk annyira - és utána szépen hazaengednék pénzért? Mi lenne itt ama bizonyos harmadik ország követsége előtt? Igazunk lenne?


(Igen tudom, megígérték, hogy otthon letölti a maradék büntetését. Én meg a római pápa vagyok...)



Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.