Showing posts with label Oroszország. Show all posts
Showing posts with label Oroszország. Show all posts

Wednesday, September 6, 2017

Putyin ad nukleáris és rakétatechnológiát Észak-Koreának?

Hetek óta Észak-Koreától hangos a nemzetközi és a hazai sajtó. Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris és rakétaprogramja az elmúlt időszakban sebesebben hasít, mint a kárpát-medencei gyorsnaszád. Különösen szembetűnő az elmúlt fél évben végrehajtott sikeres tesztek nagy mennyisége, ezzel együtt pedig az északi rezsim magabiztosságának növekedése. Ez az időszak pedig látványosan egybeesik Trump eddigi elnökségének második felével, ami messzire vezető távlatokat nyit meg az események értelmezésében. 


Európai szemmel nehéz értelmezni "mire is játszik" Kim Dzsong Un ezzel az izmozással, de fogadjuk el, hogy egész egyszerűen csak nem akar Szaddam Husszein, vagy Kadhafi sorsára jutni. A nukleáris fenyegetéstől reméli megúszni, hogy hívatlan vendégként megjelenjen az ablaka előtt egy Reaper ami két Hellfire rakétával köszön be hozzá reggelizés közben.


Észak-Korea különleges földrajzi helyzetben van, a déli főváros, Szöul a 25 milliós agglomerációs lakosságával alig 50 kilométerre van a határtól, ami tüzérségi távolság. Még a sokat emlegetett nukleáris csapásmérő eszközök nélkül is elérhető, ami egy háborús konfliktus esetén garantálja az azonnal több százezres polgári áldozatot. 


A szokatlan új elem az elmúlt időszakban, hogy bár az eddig mutatott erejük is elegendőnek tűnt a status quo fenntartásához, mégis fokozzák az erőfeszítéseiket a potens atomarzenál kiépítéséhez; ez a felgyorsult tempó és retorikai magabiztosság viszont már Kína érdekeit is sérti. Az ázsiai szuperhatalomnak egyáltalán nem érdeke, hogy erősödjön az amerikai katonai jelenlét a térségben, hiszen ez az ő mozgásterüket is szűkíti. Az északi nukleáris és rakétatevékenység erősödése azonban egyenes következményként vonzza magával a térségbe az USA anyahajóit és a szövetségeseihez telepített rakétavédelmi rendszereket. 


Az északi gazdaság gyakorlatilag kínai lélegeztető gépen függ, tőlük kapják az olajuk 90%-át és nekik adják el a kevés exportképes terméküket (például szenet). Az a tény, hogy Kim ennek tudatában is vállalja a konfliktust Kínával, azt feltételezi (már persze hacsak nem teljesen őrült, amit azért nem lehet kizárni), hogy képesnek gondolja magát a kínai függés helyettesítésére. 


Ezen logika mentén elindulva feltehetjük a következő kérdéseket. Ki az aki rendelkezik a megfelelő anyagi forrásokkal, hogy akár csak ideiglenesen is életben tartsa Észak-Koreát? Ki az aki emellett rendelkezik a vonatkozó nukleáris és rakétatechnológiával? Ki az akinek elemi érdeke a zűrzavar és konfliktusok generálása a világ bármely pontján? Ki az aki kellő ravaszsággal rendelkezik, hogy egy ilyen projektbe bele is vágjon? Hát sok választásunk nem marad...


Putyin viszonya nem egészen úgy alakult az Egyesült Államokkal, amit az elnökválasztási rendszerbe való beavatkozás után remélt. Az amerikai-orosz viszony a Trump megválasztása utáni mézesheteket követően látványos szabadesésbe kezdett. Az USA nem Magyarország, ahol egy ambiciózus vezető képes megszállni az állam demokratikus intézményrendszerét és kontroll nélkül kitenni saját kénye-kedvének és hagymázas elképzeléseinek kitenni az ország jövőjét. Hiába az extrém retorika, Trump végül lassan kénytelen volt beállni az amerikai politika fősodrába, ami viszont Putyinnak egyáltalán nem érdeke. Ha viszont az együttműködés nem megy, akkor jöhet a szokásos orosz stratégia: a zavar- és félelemkeltés.



Az orosz elnök Észak-Korea támogatásával nem veszít semmit. A térségben eddig sem volt sok keresnivalójuk Kína árnyékában, tehát legrosszabb esetben is fennmarad számára ugyanaz a helyzet, ami eddig is volt. A konfliktus generálásával viszont megnyílik a lehetőség a nagy nyereség elérésére. A háborús pszichózis fényében máris a békés megoldást szorgalmazó megfontolt politikus képében tetszeleg, ami már önmagában is növeli diplomáciai reputációját. Amíg pedig ez a feszültség fennmarad, a világ addig is kevesebb figyelmet fordít Oroszország egyéb üzelmeire. Egy esetlegesen háborúig eszkalálódó konfliktusban pedig már alkalma lenne a zavarosban halászni is, ami pedig az orosz elnök szuperképessége. 


Putyin számára félelmetesen egyszerű és kézenfekvő lehetőség Kim Dzsong Un támogatása. Általa sakkban tarthatja az egész kelet-ázsiai térséget, bizonytalanságot teremt az Egyesült Államokban, nagy mennyiségű amerikai katonai potenciált köthet le, feszültséget kelt a világ vezető hatalmai között, növelheti saját diplomáciai jelentőségét, eltereli a figyelmet az orosz ügyekről. Teheti mindezt egy garantáltan hosszan tartó és szinte feloldhatatlan helyzeten keresztül, amiben bármikor benne van a katasztrófa lehetősége és rajta kívül szinte mindenki csak veszíthet. 


Kihagyna egy ilyen lehetőséget Vlagyimir Putyin? Aligha...


 


 

Monday, February 23, 2015

Újabb külügyi fordulat előtt?

Szűk fél éve köszöntöttük hazánkat a veszélyzónában, és az akkor újdonsült külügyminiszter kapcsán ilyeneket találtam írni:



Ha valamikor, most kéne egy profi külügy - de hát ugye, a janicsár jobban kell, mint a profi. Így aztán a profi apparátus és önvédelmi mechanizmusok nélkül léphetünk be a veszélyzónába. És hát olyan külügy sem ártana, amelynek vezetője ismeri a Nyugatot, és nem a keleti illiberális példaképek seggének minden haszon nélküli fényesre nyalásában szerzett szolid gyakorlatot.



Hétfőn Panyi Szabolcs nagyon fontos cikkéből kiderült, hogy amitől akkor tartani lehetett, az bekövetkezett: a keleti nyitás nem hozott érzékelhető és rövid távon is versenyképes előnyöket, és immár hazánk nyugati integrációját veszélyezteti. És ez a veszélyeztetés nem azt jelenti, hogy mi komolyan elfordulunk az évi ötmilliárd eurós többletjuttatást adó uniótól, hanem hogy ők kezdik elhinni rólunk, hogy inkább putyinpincsik vagyunk, és a magyar kormány által következetesen hanyatlónak nevezett Nyugatból ki akarunk iratkozni. Ez nagyjából benne lehetett Merkel mondandójában szépen becsomagolva, a fagyos varsói fogadtatásban csomagolás nélkül, és azt is lehet tudni, hogy a románok is csak biztosra mennek, ha konfrontálódni kell velünk. Ez bizony döglött ló, amiről le kell szállni, már a dakoták is megmondták.


Orbán nem buta, az ösztönös veszélyérzete valószínűleg még működik. Azt, hogy a legbődületesebb ökörségeket inkább leállítja, az internetadó példája megmutatta (érdekes, hogy a vasárnapi boltbezárásnál nem jelzett nála a csengő). Pillanatnyilag 75-80% esélyét látom annak, hogy pár héten belül váltás következik a külügyminiszteri székben, és a szélkakas ismét 180 fokos fordulatot vesz. Ezzel a lehetőséggel pedig az elmúlt évben a Fidesz oroszbarát fordulatát elképesztően simán toleráló támogatói tábornak is számolnia kell. Óceánia Keletázsia ellen visel háborút: Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút; persze a híreket újra át lehet majd írni. De azért csak ésszel: ha megint fordulat jön, az ilyesmiket nehéz lesz röhögés nélkül kibírni, nagyban, de kicsiben is.


Emlékezzetek Rezsiszilárdra és az internetadó visszavonására.


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:



kardlog.png

Monday, April 14, 2014

Putyin figyelmeztet - mi lehet az európai válasz?

Putyin nagyvonalúan, bár eléggé fenyegető hangon figyelmezteti Európát, pontosabban Európa orosz gázt használó országait: gond lehet a gázellátással, ha Ukrajna nem fizet rendben az orosz nyersanyagért. Akkor ugyanis a jószándékú Oroszország hiába küldi majd Ukrajnán át az európai fogyasztóknak szánt szállítmányt, ha azok a fránya ukránok majd jól megcsapolják azt.


Aki visszaemlékszik 2008/2009 hideg telére, emlékezhet arra is, hogy volt már ilyen. A mostani helyzet azonban több szempontból, mondhatni gyökeresen más. Emiatt Európa nem igazán tehet mást, minthogy azt mondja válaszul: na most elmész a francba, Vlagyimir! Ennek azonban lennének bizonyos műszaki feltételei. Dolgozunk már legalább rajta?



2009-cel ellentétben a mostani problémának nem a lényege, csak a következménye az orosz-ukrán gázvita és gázár-vita. Most Ukrajna népe forradalmi, vagy más narratíva szerint polgárháborús körülmények közt elhajtotta az oroszbarát vezetést, amelyre válaszul Oroszország - az 1995-ös budapesti memorandum megsértésével - elfoglalta Ukrajna orosz többségű területét, a Krímet és harckészültségben tartja serege egy részét Ukrajna keleti határain. A krími akcióra és a kelet-ukrajnai fenyegetésre az EU és főként a NATO, benne a mostani figyelmeztetéssel érintett államokkal, elutasító választ adott, gyenge szankciókkal és erősebb szankciók gyenge kilátásba helyezésével. Ennél Putyin mostani licitje erősebb - különösen, ha üzenetét teljes mélységében értjük.


Ő ugyanis a saját olvasata szerint azt üzeni: gyerekek, nézzétek, mekkora katyvaszt csináltatok az ukrán felkelők támogatásával meg Ukrajna felheccelésével amikor én elfoglaltam a Krímet! Most aztán nem tudnak fizetni, és én annyira szívesen szállítanék, nektek meg nem lesz gázotok. Bár nem mondja, de a sztoriban az is benne van, hogy az orosz gáz árát, amely az oroszbarát ukrán vezetés idején alacsonyabb volt, most hirtelen megemelték. A fő üzenet azonban mégis az: ne nagyon ugráljatok, mert nem lesz gáz. De ki is fizethetitek az ukrán haverjaitoknak most megemelt gázszámláját, és akkor nincs miért aggódnotok. És akkor sem, ha Harkovtól a magyar és a lengyel határig az orosz hadsereg lenne az úr.


Még szerencse, hogy áprilist írunk, és legközelebbi időpont, amikor ez tényleg húsbavágó gondot okozhat, bő fél év múlva lesz. Nem mondom azt, hogy műszakilag fél év időelőny mindenre elég, de azért pár dologra, elsősorban a politikai döntésekre, igen. Európának erre ugyanis kötelező a lépés, ha nem akar a következő években úgy táncolni, ahogy Putyin fütyül. Első körben függetlenedni az orosz gáztól, második körben pedig magától a gáztól is. Utóbbi sok szempontból (például a gáz nem-megújuló erőforrás jellege miatt) amúgy is feladat lenne valamikor, hát akkor most lesz ez a valamikor.


Az orosz gáztól függetlenedés kulcsa az LNG-szállítókapacitás, a folyékonyra hűtött földgázt bárhonnan szállítani képes hajók és a ki- és berakodásukra alkalmas kikötői terminálok. A jelenlegi szállítóképesség nyilván nem elég, a járművek és az infrastruktúra építését - ha már a konfrontációt Putyin így megelőlegezi - el kell kezdeni. Persze nem elég, ha a gáz csak az európai kikötőkig jut: a belső vezetékrendszert is fejleszteni, de inkább építeni kell. Olyan, országok közti hálózati elemekkel, mint amilyent Magyarország és Szlovákia közt még bőven félkész állapotban adott át a választások előtt Orbán és Fico.


Második körben érdemes a gázról is leválni, és az már egy általam nehezen átlátható európai szintű gazdaság-stratégiai döntés, hogy nem éri-e meg jobban rögtön leválni. Európa energetikai jövője a Dél napenergiáján, az atlanti part szelén és a geotermikus potenciálon, illetve az ezeket mindenhová eljuttató vezetékrendszeren és mai igényeink mellett esetleg az ezeket támogató, az igények szerint változtatható teljesítményű atomreaktorokon állhat, tessék elolvasni ezt a 4 oldalas tanulmányt (a minket érintő rész a 3. oldal tetején). Még pénze is lenne Európának, hogy belevágjon, kérdés, hogy politikai szándéka és egysége van-e? Az borítékolható ugyanis, hogy ha Európa már csak megmutatja, hogy szándékában áll azonnal - még az orosz-kínai gázvezeték megépülte előtt! - erre az útra lépni, az oroszok hirtelen minden gázszállítási probléma megoldásában készséges partnerré válnak. A gázért kapott dollár nekik legalább annyira kell, mint most Európának az orosz gáz. Ha Európa átirányítja fejlesztési pénzeit az (orosz) gázhoz képest alternatív energiákra való áttéréshez, az a jelenlegi konfliktusban offenzívabb lépés lenne, mint akárhány hadosztály és repülőcsoport készenlétbe állítása.


Mivel pedig nem a magyar politika az egyetlen, amelynek ilyen-olyan okokból nem érdeke az orosz konfrontáció, a kérdés igazából az, hogy meglesz-e erre az európai szándék. És nagyon nem illene nekünk vétóval próbálkozni ebben a helyzetben.


Sunday, March 2, 2014

A második krími háború

Ez már az, ez már háború. Vasárnap délig puskalövés ugyan még nem dördült, de orosz csapatok szállták meg az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és az ukrán vezetésnek semmilyen befolyása nincs emiatt a Krímben történtekre. Indokuk persze van: a Krím lakosságának túlnyomó többsége orosz nemzetiségű, és Putyin szerint az ő védelmük indokolja az inváziót, bár senki nem fenyegette őket eddig. Látszik, hogy ha találnak valakit, aki behívja őket, a dél-oszét hadurat, Kádár Jánost vagy most a krími kormányzót, ők mennek. Találnak egy spájzot, és már ott is vannak. Néhány történelmi párhuzamot azonban érdemes áttekintenünk, kicsit hasonlóan a dotoho blog legfrissebb cikkéhez. Mi 1853-56, 1938 és 1939 példáit elevenítjük fel, és megnézzük, hogy a NATO most is zajló tanácskozásán milyen lépésekről is dönthetnek, illetve milyen veszélyekkel számolhatunk. (Aki nem akar sokat olvasni a történelemről, a következő három bekezdést a képig átugorhatja).


1938 a szudétanémet válság éve. Az év elején Németország annektálja Ausztriát, így - tekintve hogy ekkor Szilézia is német terület - a szlovák határtól egész Ostraváig határos lesz a cseh területekkel, amelyen kb. harmada tömbszerűen németek lakta vidék. Ez Szudéta-vidék, amelynek Németországhoz csatolását követeli Hitler, és ezt támogatja belülről a Henlein által vezetett szudétanémet párt is. "Ez az utolsó kifejezetten területi jellegű igényem" - mondja Hitler (hogy aztán egy év múlva lecsapja Litvániától Memelt majd Danzig kapcsán kirobbantsa a második világháborút). Ha nem kapja meg, támad. Itt szúrjuk közbe azt is, hogy ez a támadás akkor sem biztos, hogy sétagalopp lett volna, ha a nyugati hatalmak hasonló tutyimutyisággal reagálnak, mint egy év múlva a Lengyelország elleni támadásra. A csehszlovák hadsereg a kor színvonalán felszerelt, jelentős hadiipar támogatta, kiépített határ menti erődlánccal, komoly sorkatonasággal állhatott volna ellen. Ezzel szemben Németország alig pár éve mondta fel a versailles-i békében rákényszerített fegyverkezési korlátozásokat, és bár emiatt a legkorszerűbb fegyverekkel szerelték fel, kiképzett létszáma még messze nem érte el a lehetségest. A Nyugat azonban nem akart háborút. Tudták hogy elkerülhetetlen, de közvéleményükben túl élénken élt még az 1914-18-as lövészárokharc. Ahogy mi is szívesebben nézzük a krími videókat a tévében egy kólával, ők is megvoltak a kávéházukban, nem készültek fel rá, hogy holmi Karlsbadért vagy Leitmeritzért lövöldözzenek. Chamberlain és Daladier tehát megadták a németeknek a zöld lámpát, megkapták azt a területet, amelyet harcban korántsem biztos, hogy el tudtak volna foglalni, védképtelenné téve a maradék cseh területeket, amelyeket aztán fél év múlva gond nélkül lenyelt Hitler állama. Egy évvel München után pedig Anglia és Franciaország a lengyel konfliktus miatt hadat üzent, de viszonylag erős szövetségesük, Csehszlovákia már sehol nem volt, hadiipara a németeknek gyártotta a tankokat, amelyek Dunquerque-ig elmentek.


Ebben a játékban oldalvizen mi, magyarok (és másik oldalról a lengyelek) is érintettek voltunk. A Felvidék déli peremén több mint egymillió magyar került Trianon után Csehszlovákiához és pár tízezer lengyellel ők is érdekeltek voltak Teschennél (oppardon: Cieszin-nél). A lengyelek szépen bevonultak oda, mi kivártuk, amíg a müncheni négyek közül kettő kinyilvánította érdektelenségét, a másik kettő pedig eldöntötte, hogy elmehetünk a nyelvhatárig. A hasonlóság megvan? Ahogy 38-ban Hitler, most Putyin mondja, hogy kérem, a néptársaim védelmére erre a területre igényt tartok. És Beregszásznál ugyanúgy érdekeltek lehetünk mi is a másik oldalról épp megcsonkított szomszédban.


1939-ben a lengyel inváziót megelőzte Molotov és Ribbentrop, a szovjet és a német külügyminiszterek paktuma. Ez biztosította Németországot, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be Lengyelország oldalán. Később kiderült, hogy ennél jóval többről volt szó: meghúzták a szovjet és a német érdekszféra határát. Kelet-Lengyelországot ugyanúgy megszállták az oroszok mint Besszarábiát és Észak-Bukovinát Romániától, a balti államokat és Finnország határvidékét. Az ezzel való hasonlóság nem biztos, hogy valós, de nem is zárható ki.



Mit is tehet most a NATO, amelynek két vezető hatalma az 1994-es budapesti memorandumban gyakorlatilag szavatolta Ukrajna területi épségét - az akkori határain belül, tehát a Krím hovatartozásával együtt? Ahogy 1938-ban a francia kávéházi kisemberek, úgy a NATO polgárai is nehezen tudják elképzelni, hogy fegyvert fogjanak Feodosziáért vagy Jaltáért, pláne egy atomhatalom ellen. Valamit azonban lépni kell, ilyen agressziót a memorandum aláírói nem hagyhatnak annyiban. A diplomáciai tiltakozások (jegyzékváltás, követek visszarendelése, kapcsolati szint lejjebb szállítása) kockázatmentes, de hatás és következmény nélküli lépések. A gazdasági ügyek már más tészta, bár mint látjuk, itt az oroszok is vissza tudnak lőni, még ha ezzel hosszú távon túl sokat bukhatnak is. A katonai jelenlét Ukrajna más részein szóba jöhet, de kizárólag az ukrán kormánnyal kötött megállapodás alapján.


És tudunk egy olyan NATO-tagállamot, amely elég közel is van, elég nagy és jól felfegyverzett szárazföldi hadereje is van, elég harcias és hagyománya is van ott az oroszokkal szembenállásnak? Hát persze! És már ott is vagyunk az 1853-as párhuzamnál, a (most már első) krími háborúnál. Török, angol, francia és szárd (északolasz) csapatok az oroszok ellen. Persze az is lehet, hogy már leboltolt a Nyugat Putyinnal, meddig mehet el. Nem tartom ugyan túl valószínűnek (és ez esetben Obama se blamálta volna magát a tegnapi telefonjával), de akár az 1939-es párhuzam is megállhat.


Ezzel kapcsolatban egy kifejezetten minket és egy majd' egész Európát érintő gondolat:


(1) Bármi offenzívat lép a NATO, azt egyhangú döntéssel teszi. Köztudott, hogy ezekben az ügyekben vétójoga van a tagállamoknak. Ha ilyen lépésre kerül a sor, Putyin ugyanúgy tudni fogja, hogy azt Magyarország is támogatta, ahogy Milosevics is tudhatta 1999-ben, hogy a két hete NATO-tag Magyarország a Jugoszlávia elleni légiháborúra szavazott. Nem valószínű ugyan, hogy ezután az oroszok mondják fel a paksi paktumot, de azért nem is abszolút lehetetlenség. Ha viszont ezt szem előtt tartva a NATO-ban kezdjük el a kettős játékot, elég gyorsan kigolyózzuk magunkat a klubból. Az, hogy orosz függésbe kerültünk-e a paksi paktummal, az most fog először kiderülni.


(2) Európának pedig arra kell figyelnie, hogy ha úgy adódik, az oroszok bizony ki fogják játszani a gázfegyvert. Még jó, hogy tavasz elejét írjuk (lehet, hogy nem véletlen: hogy a Nyugat pont így taktikázott?). Ezt a bő fél évet azonban a tartalékolással és a felkészüléssel kell tölteni. Ha az EU úgy dönt, hogy a fejlesztési forrásait ezekben a hónapokban a belső gázhálózat kiépítésére és tározók, terminálok építésére fordítja, annak bizony lenne értelme. Fellendítheti ez az alternatív energiafelhasználás szándékát és forrásait is. És persze a gázfegyver kétélű: ha Európa máshonnan kell beszerezze a gázt, másnak fog fizetni. Amíg az oroszok nem találnak alternatív piacot (Kína az egyértelmű lehetőség) és nem épül ki oda a szállítókapacitás, addig a bevételei nagy részének annyi.


 


Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:



 


 

Saturday, March 1, 2014

Keleti nyitásunk és a krími invázió

Miközben a hivatalos Magyarország hosszú távú energiapolitikáját teljesen Oroszországhoz köti a paksi paktummal, miközben a kormánypárt hívei szinte minden fórumon Oroszországot látszanak favorizálni a nyugati szövetségi rendszerrel (EU, Egyesült Államok) szemben, Oroszország épp megszállja fű alatt a Krímet, egyre nyilvánvalóbban megsértve Ukrajna területi szuverenitását. Amelyet Oroszország mellett az USA és az Egyesült Királyság garantált. Épp Budapesten, 1994-ben. Megint tuti időzítéssel állunk a rossz oldalra?


(AP, Daily Mail)


Amint a dotoho blog is írta, Oroszország krími beavatkozása alapjaiban sértheti meg a Budapesti Memorandumnak nevezett megállapodást. Az 1994-es megegyezés legfőbb pontja az Ukrajna által megörökölt volt szovjet atomfegyverek leszerelése illetve elszállítása, vagyis Ukrajna lemondott atomhatalmi státuszáról. Cserébe a memorandum első pontja szerint elfogadják Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és jelenlegi határait. Minthogy az USA és Britannia nem tűnnek érdekeltnek ukrán területek megszállásában, ez gyakorlatilag Oroszországot kötelezi a status quo tiszteletben tartására. Emlékszünk 2008-ra és Grúziára: az oroszok ottani beavatkozása is egy másik állam szuverén területén történt, még ha azt nem is védte hasonló memorandum. Most perig Putyin átlépte a Rubicont: az orosz felsőház engedélyét kérte - és kapta meg - az ukrán területeken történő hadműveletekhez.


Putyin láthatóan teszteli a Nyugatot, meddig is mehet el. Elősegítheti az orosz többségű (és Hruscsov által az akkori Szovjetunión belül tét nélkül, amolyan ajándékként Ukrajnához csatolt) Krím elszakadását, esetleg megteheti ezt a szintén orosz többségű Kelet-Ukrajna egyes területein, vagy a tengermelléken, Odesszában is? 1938-ra, Münchenre emlékeztet a helyzet, még azzal a hasonlósággal is, hogy ha kisebb mértékben, de megint "érdekeltek vagyunk" magyar kisebbséggel. De mit reagál erre most a Nyugat?


Az a Nyugat, amelynek - ha egységes diplomáciai és esetleg katonapoltikai választ kell adni - EU- és főleg NATO-tagként mi is része vagyunk. A budapesti memorandumot aláíró két nyugati állam a NATO két vezető hatalma. Sokáig nem várhatnak a válasszal. Nem látunk a jövőbe, de ahogy a mostani helyzet kinéz, nagyon gyorsan, akár napokon belül színvallásra kényszerülhet a magyar kormány és külpolitika. Nehéz elképzelni, hogy ilyen esetben ne a budapesti memorandum, tehát Ukrajna szuverenitása mellé álljunk.


Úgyhogy csak lassan a Putyin-párti békemenet transzparenseinek tervezésével. Egy újabb 180 fokos fordulat simán belefér a helyzetbe.


Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket: