Showing posts with label Római-part. Show all posts
Showing posts with label Római-part. Show all posts

Saturday, August 26, 2017

Szeged, 1879: a nagy árvíz néhány tanulsága a mának

A magyar árvízvédelem egyik legnagyobb, mondhatni ikonikus katasztrófája volt a régi Szeged pusztulása 1879 márciusában. A Tisza-szabályozás hibás időzítése miatt - a felső szakaszt előbb szabályozták, mint az alsót, emiatt oda hirtelen zúdultak le az árvizek és nem igazán tudtak továbbfolyni - ekkor már két évtizede figyelmeztetően emelkedő vízállás-rekordok jelezték a veszélyt. Szeged városa védekezett, gátat épített, ahogy erejéből futotta, levelezett a felsőbb hatóságokkal, segítségért. Végül - és itt adjuk át a szót Károlyi Zsigmond vízügyi szakértőnek, aki 1969-ben írta le a történetet:



Pallavicini őrgróf ugyanis, befolyásának teljes latbavetésével és a fennálló rendelkezések adta lehetőségeket kihasználva, s a tényleges jogviszonyok hamis beállításával, hosszas huzavona után (1856—1859) az osztrák belügyminiszter 1859. évi rendeletével egy olyan új társulatba kényszerítette be Szeged városát, amely lehetővé tette számára, hogy Szeged segítségével, sőt nagyrészt annak terhére, uradalmának egy újabb 11000 holdas vizenyős árterületét mentesíthesse, Az őrgróf és jogtanácsosai semmisnek minősítették a két évtizede működő szerződéses társulás létezését. Annak újjászervezése helyett, a kettős Szeged—Algyő öblözethez harmadikként a percsorai öblözetet is hozzácsatolva, a többi érdekelt, elsősorban Szeged minden tiltakozása ellenére, hosszas viták és küzdelmek után egy új társulat, ún. ,,Percsora-Szegedi Ármentesítő Társulat" létrehozását erőszakolták ki. E társulatban a szavazati többség és így az egész társulat irányítása a Pallavicini uradalom kezébe került, az őrgróf tehát korlátlanul érvényesíthette saját akaratát. A kényszertársulásból, az érdekeltek közül egyedül Dorozsmának sikerült kivonnia magát, de csak azért, mert belépése esetén a Pallavicini-érdekeltség elveszítette volna szavazati többségét. (A társulatokra vonatkozó formális jogi intézkedések ugyanis az árterület kiterjedését vették alapul, és így a Pallavicini uradalom újonnan idecsatolt 11 000 holdnyi lakatlan és vizenyős rétjét egyenjogúnak tekintették a több mint félszázezer lakosú Szegeddel!) Érthető és menthető tehát Szeged magatartása, mely tiltakozásának — a passzív rezisztencia elve alapján — gyakran a társulat megmozdulásaitól való távolmaradással adott kifejezést.


 


Az új társulat megalakításával létrehozott helyzet lehetetlensége a társulati térképre (illetve az árvíz-térképre) vetett egyetlen pillantásból nyilvánvalóvá válik: Szeged városától északra légvonalban mintegy 20, a folyó vonalában mérve több mint 30 kilométerre tolta ki a társulat felső határát, és több mint 8000 méter új —nehezen kiépíthető és teljesen védhetetlen — töltésszakasz építésére és fenntartására kényszerítette a társulatot és ezen belül elsősorban Szeged városát.


 


Ez a rákényszerített többlet-teher — a töltésépítés, fenntartás és a megújuló árvédekezés milliós költségei — tették képtelenné a társulatot, illetve Szeged városát arra, hogy az árvédelmi gátak erősítésének, az árvízi maximumok állandó emelkedésével párhuzamosan növekvő, feladatával megbirkózzék. És e miatt kellett a város közvetlen védelmét szolgáló régi töltések gondozásáról és fejlesztéséről is lemondania. Lényegében tehát ez a kényszertársulás — és ez az új töltés — volt az emlékezetes 1879. évi árvízkatasztrófa legdöntőbb és legközvetlenebb oka.




Összefoglalva:



  • Szeged városának több tízezer lakója egy olyan árvízvédelmi közösségbe kényszerült, amelyben - területalapon - szavazati kisebbségben volt.

  • A szavazattöbbséget birtokló "oligarcha" e helyzetet kihasználva a saját - közösségileg sokkal kevésbé értékes - birtokának védelmét is meg akarta védetni a társulással.

  • Ennek érdekében elérte, hogy a fő árvízvédelmi vonalat a korábbi, kialakult szegedi védtöltés elé, hidrológiailag és logisztikailag nehezebben védhető vonalra tegyék át.

  • A korábbi védelmi vonal (a sövényházi gát) karbantartását ezen túl elhanyagolták.


1879-ben aztán a nehezen védhető  Pallavicini-gát átszakadt, az elhanyagolt sövényházi töltés pedig szintén. A Hódmezővásárhely-Szeged vasút töltése még rögtönzötten tartható volt, de csak pár napig bírta. A több tízezer lakosú Szegedet az éjszaka során pár óra alatt elöntötte a víz. A következmények ismertetésétől eltekintek.


Ha bárki áthallásokat, hasonlóságokat vélne felfedezni egy mai gátépítési vitával, az sajnos nem véletlen. Reméljük, hogy a ma GaraPallavicinijeinek érdeke helyett a közösségé kerül felül és győz a hidrológiai józan ész.


Idézet: Károlyi Zsigmond: Adatok a szegedi árvíz történetéhez, 44. o.. In: Károlyi Zsigmond (szerk.): A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969) 

Saturday, November 16, 2013

Nemnorma

Zöld Budapest. Ez a kifejezés akár egy ütős politikai szlogen része is lehetne, ha volna rá igény. De úgy tűnik, nincs, amit két dolog is igazol: egyrészt drága jó honatyáink környezeti érzékenységi szintje a zöld béka fenekének magassági szintjével jól mérhető (és engedtessék meg nekem, hogy ne érdekeljenek a „tiszteletre méltó kivételek”, mert ők maximum e hátsó kitörlésére alkalmasak), másrészt a lakosság aktivitása, „felháborodási kedve” nagyjából ugyanezen tájon található.


Ettől fogva joggal kérdezheti az olvasó, miért vág bele bármiféle „zöld” téma megírásába a nyomorult blogger, ha úgyis szarik itt mindenki a fűre az egészre. Hát kérem: azért, mert vagy a remény hal meg utoljára (hogy végre foglalkozni méltóztatunk a környezetünkkel), vagy az a csótány, aki utolsóként fogja lekapcsolni a villanyt vidáman túl fog élni minket, a nagyszerűséges budapesti agyas majmokat.


Kezdjük a jó hírrel, vagyis azzal, mekkora potenciál rejlik Budapestben, aminek most már tényleg világvárossá kellene végre fejlődnie és – akármilyen hihetetlenül hangzik – ebben a környezeti ügyeknek kulcsszerepük van. Nagy. Akkor menjünk is tovább.


Untatás elkerülése végett csak felsorolnék pár dolgot, amelyek fejlesztése égető szükséglet: áruszállítás („citylogisztika”); biogazdálkodás; biokertészet; egészséges éttermek; fogyasztóvédelmi rendszer; használt cikkek piaca; helyi élelmiszerek; ivókutak és nyilvános WC-k; kerékpár-kölcsönzők és tárolók; kézművesség; kötött pályás járűvek (kisvasút is!); környezeti nevelésre alkalmas, közösségi és kulturális értéket képviselő pontok, intézmények; megújuló energia használata; ökobolt-hálózat; ökoépítészet; ökoturizmus; ökoparkok; P+R parkolórendszer; szabadidős és sporttevékenységre alkalmas létesítmények; szelektív hulladékgyűjtés rendszere; természeti értékek védelme, zöldesítés. Elég lesz? (Van még.)


Nos, ezek olyan fejlesztési lehetőségek, amelyekkel – többek között - azért nem élünk (eléggé), mert nem lehet velük választást nyerni. Mert Juli néni/Pista bácsi magasról szarik rá, hogy mi kerül a tányérjába, hogy 20 évvel korábban hal meg, mint 250 kilométerre nyugatra, hogy pisaszag terjeng a kapujában, hogy nem hallja a saját hangját az utcán, hogy üvegen és betonon kívül nem lát maga körül más építőanyagot és hogy az éves fűtésszámlájának kifizetése helyett akár minden évben külföldön nyaralhatna. (Igen, rezsicsökkentéssel együtt is, mert olyan energetikai állapotban van a háza és a lakása, hogy gyakorlatilag mindegy, nyitva van-e az ablaka, vagy zárva.) És a nagy sörszagú passzivitásban szarik rá, hogy a városából lassan eltűnnek a fák, felszámolódnak a (köz!)parkok és nincsen mókus fenn a fán megszűnik a madárcsicsergés.


normafa tabla.jpg


Elhiszi, ha a környezetügyekért felelős (nem röhög!) államtitkár azt mondja, hogy a Kossuth téren egykoron nem voltak fák - ahogyan környezetügyekért felelős államtitkár sem, mégsem akarja őt senki elzavarni a parlamentből.


Elhiszi, ha a főpolgármester azt mondja, hogy a Rómain öklömnyi fák miatt prüszkölnek a sötétzöld majmok - és különben sincs ott ártéri erdő.


Elhiszi, ha a Hegyvidék polgármestere azt mondja, hogy a Normafára sícentrumot kell telepíteni, mert az környezeti szempontból sokkal jobb, mintha rendbe tett parkok, ligetek, vagy szimplán élni hagyott erdők tárulkoznának a kirándulók elé.


Elhiszi, ha a Belváros-Lipótváros polgármestere azt mondja: elkötelezett híve a fák védelmének és szabálytalanság észlelése esetén azonnal eljárást indít (levonva a személyi konzekvenciákat) – miközben az V. kerület egyre hangosabb a motoros fűrészek zajától.


Elhiszi, ha a városvezetés azt mondja, a Margitszigetet fővárosi irányítás alatt fel kell parcellázni és különböző (zöld mezős?) beruházásokkal „fejleszteni kell” (kaszinók építése? luxus-szállodák felhúzása? kisállatkert felszámolása? közparkok megszüntetése?).


Elhiszi, ha a miniszterelnök azt mondja, hogy múzeumi negyedet hoz létre – miközben ezzel a Városliget beépítését, famentesítését (is) irányozza elő.


Már fel sem tűnik neki, ha egyszer csak kivágják a fákat a Ludovika körül, és elhiszi, hogy milyen jó, ha az Orczy-kert "megújul", és oda egyetem épül.


Ha meg nem hiszi el, akkor legyint. Megszokja. Nem ő lesz az a csősz, aki mindenkit kizavar az erdőből.


És ez bőven elég a honatyáknak ahhoz, hogy a környezeti ámokfutásokhoz zöld utat nyerjenek. Így válik a mindennapi pusztítás normává. Fa nélkül.


Aztán az utolsó csótány lekapcsolja a villanyt.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!