Showing posts with label magyar_kisebbségek. Show all posts
Showing posts with label magyar_kisebbségek. Show all posts

Wednesday, November 6, 2013

Miért mondunk le a délvidéki magyar autonómiáról?

Az Országgyűlés hétfői azonnali kérdései közül nézzük Szávay István (Jobbik) felszólalását és a rá adott választ. Több más téma mellett - elnézést kérek a szintén említett, de itt most nem tárgyalt kárpátaljai barátaimtól - azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy Szerbia uniós csatlakozási folyamata során hazánk miért nem támaszt olyan feltételt, hogy déli szomszédunk biztosítson ugyanolyan autonómiát az észak-bácskai magyarságnak, mint amilyent az észak-koszovói szerbeknek sikerült kiharcolniuk? A miniszterelnök válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy Szerbiában már megvalósult egyfajta autonómia a Magyar Nemzeti Tanács működésén keresztül, ennek működését kell támogatnunk, és nem ezen túlmenő, általa közvetetten "irreálisnak" tartott követeléseket kell megfogalmaznunk.


Persze hogy mi a realitás és mi nem az, azt mindig a körülmények döntik el, azokon pedig sok esetben magunk is változtathatunk. Mert mi is van ma? Léteznek Szerbiában a nemzeti tanácsok a kisebbségek számára, így a törvény létrehozta a Magyar Nemzeti Tanácsot is (a Szerbia etnikai önkormányzata és a nemzeti tanácsok működése iránt érdeklődőknek ajánlom Purger Tibor cikkét, magyar fordítás: Beretka Katinka). Ez a személyi autonómia egyfajta megvalósulása, és a milosevicsi időszakhoz képest valóban biztosít érdemi jogokat a kisebbségeknek. Ugyanakkor ne feledjük, hogy - például a bálványosi szabadegyetemen - Orbán Viktor ennél szélesebb körű autonómiát szokott emlegetni - igaz, hogy Székelyföld tömbmagyarságának lélekszáma nagyjából kétszerese a Délvidéken sokkal szétszórtabban élő honfitársainkénak.




A Vajdaság nemzetiségei 2002-ben, kék a szerb, sárga a magyar többségi terület, a lilával jelzett területeken a keveredés miatt nincs egyértelmű többségi nemzet.


A Szávay képviselő úr által említett Észak-Koszovó, mint lehetséges párhuzam viszont nagy találat, és e példát több szempontból is észben kellene tartania minden hazai párt nemzetpolitikusainak. Koszovó és Szerbia belső határának - a második világháborús német-olasz megszállás időszakát leszámítva - a modern Szerbia megalakulása, a XIX. század utolsó harmada óta nem volt különösebb jelentősége. Végül történelmileg úgy alakult, hogy a határ nem követi pontosan az egyébként nagyrészt egyértelmű szerb-albán nyelvhatárt: Mitrovica térségében, Koszovó északi részén szín-szerb terület maradt Koszovóban, míg Szerbia déli csücskében a Presevo-völgy albán többségű (és ismerve a szerb és albán népszaporulat jelentős különbségét, ebből még lesz bajuk a szerbeknek). Kézenfekvő lett volna Koszovó leválásakor az Ibar folyó északi partját, a szerb többségű területet Szerbiánál hagyni, de hát miért pont akkor használta volna Európa vagy az épp fölénybe kerülő koszovói albánság a józan eszét. Az alábbi térkép az 1981-es állapotokat mutatja (azóta a szerbek lakta északi tömb területén "adathiány" van, érdeklődőknek térképek itt):


Koszovó nemzetiségei 1981-ben, barna az albán, kék a szerb többségű terület. Az észak-koszovói szerb tömb a térkép felső részén látható, ma is nagyjából hasonló határokkal (Lazar Ilic).


Egy ennyire képlékeny politikai viszonyokkal megvert területen akár még ma is felvetődhetne a határmódosítás Szerbia javára - csak hát ez elég érdekes precedens lenne a II. világháború utáni Európában. 1947 óta (a trieszti huzavonát leszámítva) kontinensünkön csak keletkeztek határok, de nem módosultak és nem szűntek meg. Lélekszámban és területben is nagyjából összemérhető az észak-koszovói szerbség és az észak-bácskai magyarság, és ahogy az előbbit a szerb nemzettudat (nem mellesleg egész Koszovóval együtt) a nemzeti "törzsterület" részének tekinti, az észak-bácskai magyarok is évszázadok óta élnek mai településeiken. A párhuzam a szerbek számára is érthető lenne - ha felvetnénk.


Márpedig amit nem vetünk fel, azt nem is tudjuk elérni. Az uniós csatlakozás az a pont, ahol a már bent lévő Magyarország rendelkezik valamelyes zsarolási potenciállal. Persze mondhatjuk, hogy úriember nem zsarol meg másokat (Romániának sem szabtunk feltételt, MSZP-Fidesz egyetértésben), ugyanakkor jobb eszköz sokáig nem fog kínálkozni. Ha valaki azt gondolja, hogy fordított esetben nem tennék meg ugyanezt, az nem figyelt oda a történelemórán, amikor 1918-ról volt szó. Persze az is világos, hogy az említett "kényszerítő potenciál" nem végtelen. Ha igényünkkel nemcsak egyedül maradunk az Unióban, de a többség ellenségesen áll hozzá a javaslatunkhoz, akkor az végső soron nem érvényesíthető. De meg sem próbálni? Persze, ehhez kicsit jobb viszony kellene pár hangadó államhoz.


Végső soron persze mégis a délvidéki magyarokat, a képviselőiket kellene megkérdezni: segítségnek vagy káros beavatkozásnak tartanák-e Magyarország részéről egy ilyen feltétel állítását. Ha volt ilyen kérdés, és a "hagyjuk" a válasz, akkor én kérek elnézést. De ha nem, akkor ne hullassanak krokodilkönnyeket a székelyek kapcsán se narancséknál - valószínűleg az autonómiáért küzdő székelyeknek is jól jönne egy észak-bácskai példa.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Wednesday, October 30, 2013

Egyetlen kérdés Romániához (is)

Hírek az utóbbi évekből. Székely autonómiatörekvések. Önálló magyar egyetem igénye Kolozsvárott. Magyar gyógyszerészkar igénye Vásárhelyen. Vontatottan haladó kárpótlás. Kisebbségi helységnévtáblák. A napi ügyek egy része helyi jelentőségű, bár ebből van sok. Ugyanakkor az egész katyvasz visszavezethető egy, egyetlenegy kérdésre, és az arra adandó román válaszra:


Kedves Románia, kívánod-e hogy magyar (székely) polgáraid továbbra is magyarként (székelyként) éljenek Romániában?


Nem kell ezen himihumizni, ez ilyen egyszerű: igen vagy nem.


Emlékezzünk csak. 1918, Gyulafehérvár: akkor ugye azt mondtátok, hogy igen (kép itt fent), frissen szabadulva abból az állapotból, amelyben az előző magyar rezsim bizony szívesebben látott volna benneteket magyarnak, mint románnak). Szóval ha a válasz ma is igen, akkor ebből minden más egyenesen következik. A kérdés eleve úgy van feltéve: Romániában, tehát a szuverenitás sérelme, a határmódosítás fel sem vetődik. Ahogy a székely menet transzparensei írták is: "România este ţara noastră a secuilor", vagyis "Románia a miénk, székelyeké is". Ez az ajánlat. Ha a válasz tényleg "igen, szeretnénk, ha magyarokként maradnátok", akkor eszerint kell dönteni autonómiáról, egyetemről, gyógyszerészkarról, és így tovább.



Amennyiben a válasz viszont "nem" (figyelem: eddig deklaráltan - talán Ceauşescu-t kivéve - nem mondott ilyent Románia), az egy érdemben új helyzet. Ennek taglalásába nem is szívesen mennék bele, mert a "háborús helyzet" kifejezés erősen félreérthető lenne. Akkor ennek figyelembevételével kell politizálni az erdélyi magyar pártoknak, és Magyarországnak is.


A válasz viszont szükséges. Persze "Románia" nehezen tud erre válaszolni, de Romániának, a román polgárok összességének is jót tenne, ha megpróbálná. Kézenfekvő helyszíne a kinyilatkoztatásnak a bukaresti parlament, de az odáig vezető társadalmi vita értéke sem elhanyagolható.


Erről nem is érdemes sokkal többet mondani - másról viszont igen. A kérdést ugyanis feltehetjük Szlovákiának is a felvidéki magyarokról. Az Uniónak, a környező magyar kisebbségekről. És saját magunknak is, a saját kisebbségeinkről - akár azért is, hogy érezzük a románok döntésének nehézségét. E kérdésekhez persze bátorság kell - ahogy a válaszokhoz is - de nagyon megéri feltenni őket.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Tuesday, October 29, 2013

A bennünk élő Trianon

Újabb fejezethez ért a romániai magyarok, székelyek harca a megmaradásért. Én ugyan eddig vajmi keveset szóltam az érdekükben - mea culpa -, de lássuk, mire számíthatnak tőlünk odaát ebben az apátiába fulladó fülkeforradalmi időkben.


Nincs kétségem afelől, hogy közeledve a választásokhoz egyre többen fogják majd magukénak érezni a székelyek - amúgy jogos - követelését. Biztos én vagyok ilyen rosszmájú, hogy hirtelen felmerült bennem a gondolat, már most szét kellene választani a dolgokat. Mondjuk, viseljen fekete öltönyt az a közszereplő, aki komolyan is veszi a romániai magyarság helyzetét, és teszem azt viseljen piros zakót az, aki csak a szavazatokra hajt. Istenem, mennyire egyszerű lenne! (Színvakoktól bocsánatot kérek.) Enélkül viszont lesznek még itt gubancok, a téma ugyanis rohadtul kényes. Forradalmi és ellenforradalmi hevületünkben könnyen nagyobb bajt okozhatunk, mint amennyit segíthetünk.


Legvadabb álmaimban például szerepel valami közös állásfoglalás - legyen akár a kormány kezdeményezése, akár nem -, ahol a magyar politikai elit kijelenti, hogy támogat minden békés és európai mércével elfogadható (nem-nem: azeri megoldások most nem jöhetnek szóba) megmozdulást, ami a autonómia eléréséhez vezet. Egy olyan megállapodást kellene szorgalmazni, ami mind Romániának, mind az ott élő magyaroknak előnyös lenne. Mert biztos van ilyen, csak hideg fejjel kellene leülni gondolkodni, mint Micimackó teszi a kis szélvédett gondolkodó sarkában. Azután már csak ki kellene állni egy pódiumra, és szépen kézenfogva bevallani, hogy igen, tényleg a másik is ember. Ott állna szépen Orbán, Mesterházy, Schiffer, Vona és igen, még Gyurcsány is - mondjuk Orbán vállát átkarolva, amolyan, pálutcaifiúsan. Vagy székelyesen:



Na most mi lenne ennek a következménye? (Tekintsünk el attól a teóriától, hogy rögvest egy feketelyukban omlana össze az univerzum közepe, azaz Magyarország.)


1. A megrögzött, ortodox jobberek, kommunisták, bolsilibsik, mélymagyarok azonnal kiugrálnának az ablakon, kicsit felborítva a biztos szavazók arányát a teljes társadalomra vetítve.


2. Átlag József és felesége, Átlagné Katika kezéből kiesne a villa vacsora közben, és lehet hogy felfognák, hogy a székelyek nem egy fiktív név, mint a Jean, meg a Móricka, amivel hülye vicceket lehet mondani. Hovatovább, ha látnák, hogy Orbán nem csőpatkánnyal felszerelt tekesekkel várja Ferit a színpadon, hanem azzal a jólismert, egészen őszinte mosolyával… még el is hinnék, hogy van élet a politikán túl.


3. A tolerancia és szolidaritás bajnoka, Románia talán lefújná a megelőző légicsapást, és egy Európához közeledni próbáló réteg még azon is elgondolkozhatna, hogy egy helyben maradó, saját anyanyelvén tanuló és fejlődő, az államhoz lojális közösség mennyivel nagyobb gazdasági hasznot hajtana az országnak, mint mondjuk egy jó esetben passzív, és folyamatosan elvándorló népesség. (Mert afelől azért ne legyen kétségünk, lelkiismereti okokra odaát se nagyon építsünk.)


4. Hiú reményeink afelől se legyenek, hogy az EU mennyire szereti tologatni a határokat a Balkánon. Tudják nagyon jól, ha itt valaki elkezd mocorogni, abból pik-pak háború lesz. Nincs ebben semmi új, így van ez már több mint száz éve. Javítsatok ki ha tévedek, de a Dunától keletre előfordult már valaha az, hogy két nemzet békésen le tudta rendezni a határvitáit? (Nyugatra se nagyon.) Az EU elég nagy szarban van, úgy hiányzik neki a politikai, gazdasági instabilitás mint üvegesnek a hanyattesés. De ha előre kijelentenénk, hogy peace and love, Merkel talán lefújná a megelőző légicsapást.


5. Majdnem kifelejtettem valakiket… Ja persze, a székelyek. Azt azért ne felejtsük el, hogy a legrázósabb helyzetben ők vannak. Ha komolyan bele akarnak vágni a dologba, az ő hátukon fog hamarosan csattanni a román szélsőjobb bakancsának talpa - és ezt rohadtul nem képletesen értem, bár annyian ők is vannak, mint a román széljobb. Ők fogják szívni a román közigazgatás minden elkövetkező trükkjét, aljasságát - ha lesz persze, én azt kivánom ne legyen. Ez ellen persze keményen ellen lehet állni: ne legyenek kétségeink afelől se, hogy a székely autonómia a Kárpátok hegyei közt fog eldőlni. Ők ott annyit tehetnek, hogy ellenállnak egészen addig, míg a nagyok (nagyok? röhögnöm kell…) - Budapest, Bukarest, Brüsszel megállapodik - és közben nem veti szét őket a saját politikai tagozódásuk. Ebben a helyzetben pedig jó lenne, ha Magyarország egy bátor lépéssel megadná a követendő - kulturált, békés és megegyezésre törekvő - hangnemet Bukarest és Brüsszel irányába. Másfelől pedig talán a székelyek is bátrabbak, kitartóbbak lesznek, ha érzik, hogy nem pusztán biodíszletek akármelyik (anyaországi vagy erdélyi magyar, esetleg román) párt választási programjában.


Félek azonban attól, hogy egy ilyen szintű fellépésre nem kerül sor - ennél azért jobban szeretnek taktikázni a mieink is (sőt valamennyire a székelyek is, bár a hétvége talán utat mutatott, hogy együtt jobban megy). Passzolgatni a labdát hátul, és arra várni, hátha a másik fél labda nélkül is tud rúgni magának egy öngólt. Ez a mentalitás a belpolitikában - ahol gyakorlatilag minden párt saját magát veri meg a választásokon - még lehet sikeres, de mihelyst kilépünk varázslatos határainkon túlra, csak a töketlenkedés jön le - ideális helyzet Romániának, labda ott, szerva itt. Ez a címben említett Trianon: ami bennünk van, ahol magunkat tesszük kisebbé: gondolatban és lehetőségekben is.


Mert a másik lehetséges - és jelen közállapotaink ismeretében valószínűbb - dolog a széthúzás. Orbán majd nagy mérgesen nem mond semmi konkrétat, de tudatosítja hogy minden magyar sorsát a szívén viseli, el ne felejtsünk szavazni. Vona nyílván hadba szólítja majd a nemhazaárulók egyre nehezebben behatárolható csapatát, aminek legjobban a román szélsőjobb fog örülni - provokáció! A baloldal meg Bajnai nyílván nagy lelkesen majd nem mond semmi konkrétat, közben azon agyal, hogy egy-egy bátrabb odamondással vajon több jobboldali szavazót nyerne, mint ahány baloldalit veszítene? Az LMP-ről még azt is elhiszem hogy a teljes támogatói körük egy mikrobuszra száll és a következő élőláncba beszállnak. Hozzá is fognak adni vagy három métert a menethez, de csak ha lefekszenek. És hogy Gyurcsány? Ha otthonhagyja a gyógyszert, róla gyakorlatilag bármit el tudok képzelni...


Egy szó mint száz, félek attól, hogy a romokban lévő politikai elitünk képtelen lesz hatékonyan fellépni. Másfelől viszont talán itt az alkalom arra - a Fidesz esetleges töketlenkedése, kommunikációs, diplomáciai hibái után (mert ők aztán tudnak hibázni, hajaj…) - hogy egy jobbról jövő kezdeményezés életre keljen.


Csak egyvalamit nem szabad elfelejteni, hogy a történet főszereplői a székelyek.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Friday, May 11, 2012

Orbán, Európa és a kisantant

Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik: a magyar kisebbségek szempontjából legfontosabb három szomszédos államban sorra olyan kormányok alakultak, amelyek a korábbiaknál biztosan vagy várhatóan kevésbé kooperatív módon viszonyulnak majd nemzettársainkhoz. Az elmúlt évtizedek hazai diplomáciai gyakorlata ilyen esetekben az európai közvetítésben bízott: ezt a mankót viszont az elmúlt másfél évben mi rúgtuk ki saját magunk alól. A helyzet nem túl biztató.

Először Szlovákiában adódott úgy, hogy az eurómentő csomag megszavazását Fico előrehozott választáshoz kötötte, amit aztán annak rendje és módja szerint meg is nyert. A közelmúltban Romániában alakult olyan baloldali kormány, amely nem szorul magyar koalíciós részvételre, a hétvégi szerbiai választások pedig nacionalista fordulatot sejtetnek. Ezek a fejlemények egymástól függetlenek, de valószínűsíthetően vége a magyar kisebbségek elmúlt években kialakult relatíve kedvező pozíciójának a szomszéd államokban. Szlovákiával még az előző Fico-kormány óta több-kevesebb intenzitással folyik a szembenállás a kettős állampolgárság és a nyelvtörvény ügyében. Az új román kormány most jelentette be, hogy nem járul hozzá a marosvásárhelyi magyar orvosegyetemi kar megalakulásához, az ország új regionális felosztásának terveit - amelyben a Székelyföld nemhogy autonómiát nem kapna, de három régió felé szakítanák - pedig a románok többsége is nevetségesnek tartja.

A magyar külkapcsolatok szempontjából a romániai fejlemények az igazán fontosak. Orbán kormányra kerülésekor - igen jó érzékkel - lengyel-román-magyar együttműködési háromszöget vázolt fel, és minden nézetkülönbség ellenére Basescuval végig igyekezett jó kapcsolatot tartani, bár az utóbbi időben - a mi elég negatív európai reputációnk miatt - már sem a lengyel, sem a román fél nem rajong a magyar együttműködésért. A kettős állampolgársági törvény szövegében szinte teljesen átvettük a hasonló román szabályozást, így ez a vita a román-magyar viszonylatban meg sem jelenhetett, az csak Szlovákiával, illetve Ukrajnával okoz gondokat. Most pedig a román kapcsolat is kihullni látszik a rendszerből. Olyannyira, hogy Orbán ma már együttműködésre szólította fel az erdélyi magyar politikai erőket - ami helyes, de elég érdekes lépés azután, hogy ezen erők külön politizálását épp a Fidesz kezdeményezte pár éve...

A rendszerváltás időszakában, illetve azóta a hasonló konfliktusok megoldását Magyarország mindig az európai fórumokon kereste, és valamelyes szinten találta is. Most azonban sikeresen elértük, hogy az Unióban mi vagyunk a mindenkivel kötözködő, minden szabályt felrúgó és szisztematikusan kettős kommunikációt alkalmazó fekete bárány - emiatt sem az uniós szervekhez, sem a vezető hatalmakhoz, sem pedig a közvéleményhez nem fordulhatunk támogatásért egy esetleges magyar-szlovák vagy magyar-román nézeteltérésben. Az épp irányultságot váltó Franciaország (amely maga sem ismeri el pl. Koszovót) nem volt soha a magyar kisebbségek nagy barátja. Németország, az unión belül is hagyományos partner épp mindent megtenne, hogy Orbánt ne lássa hatalomban, miután jópár alkalommal eléggé feleslegesen hoztuk őket kellemetlen helyzetbe, legyen elég itt csak a Merkel-Sarkozy-paktummal kapcsolatos sasszézásunkra utalni. És hát sajnos bárki mondhatja, hogy milyen alapon kéri számon Magyarország nemzetközi egyezmények betartását, illetve szorgalmazza azok betartatását, ha más területeken velünk, a mi kötelességszegési eljárásainkkal van tele az uniós adminisztráció?

(Teleki Alapítvány; Sebők László)

A kisantant pedig nem arról híres, hogy az ilyen helyzeteket ne ismerné fel, és ne aknázná ki maximálisan a maga javára. Ez pedig különösen azért veszélyes, mert amúgy a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek helyzete, amennyiben sorsukat nem az európai jogelvek szerint kezelik, tényleg veszélyes konfliktusforrás lehet. Vegyük ehhez még hozzá a mesterségesen szított "mindenki ellenünk van" hangulatot idehaza - hát ez így együtt nem sok jóval kecsegtet. A magyar politikai elitben pedig nem látom a helyzet kezelésének képességét, és azt a szándékot sem, hogy e fenyegető fejlemények árnyékában inkább önként és villámgyorsan visszatérjünk az európai jog útjára. Valószínűleg lépéshátrányban vagyunk, de a tévedések korrekcióját sosem lehet túl korán megtenni. Pedig most nagyon gyorsan kéne.