Showing posts with label szubszidiaritás. Show all posts
Showing posts with label szubszidiaritás. Show all posts

Wednesday, October 30, 2013

Egyetlen kérdés Romániához (is)

Hírek az utóbbi évekből. Székely autonómiatörekvések. Önálló magyar egyetem igénye Kolozsvárott. Magyar gyógyszerészkar igénye Vásárhelyen. Vontatottan haladó kárpótlás. Kisebbségi helységnévtáblák. A napi ügyek egy része helyi jelentőségű, bár ebből van sok. Ugyanakkor az egész katyvasz visszavezethető egy, egyetlenegy kérdésre, és az arra adandó román válaszra:


Kedves Románia, kívánod-e hogy magyar (székely) polgáraid továbbra is magyarként (székelyként) éljenek Romániában?


Nem kell ezen himihumizni, ez ilyen egyszerű: igen vagy nem.


Emlékezzünk csak. 1918, Gyulafehérvár: akkor ugye azt mondtátok, hogy igen (kép itt fent), frissen szabadulva abból az állapotból, amelyben az előző magyar rezsim bizony szívesebben látott volna benneteket magyarnak, mint románnak). Szóval ha a válasz ma is igen, akkor ebből minden más egyenesen következik. A kérdés eleve úgy van feltéve: Romániában, tehát a szuverenitás sérelme, a határmódosítás fel sem vetődik. Ahogy a székely menet transzparensei írták is: "România este ţara noastră a secuilor", vagyis "Románia a miénk, székelyeké is". Ez az ajánlat. Ha a válasz tényleg "igen, szeretnénk, ha magyarokként maradnátok", akkor eszerint kell dönteni autonómiáról, egyetemről, gyógyszerészkarról, és így tovább.



Amennyiben a válasz viszont "nem" (figyelem: eddig deklaráltan - talán Ceauşescu-t kivéve - nem mondott ilyent Románia), az egy érdemben új helyzet. Ennek taglalásába nem is szívesen mennék bele, mert a "háborús helyzet" kifejezés erősen félreérthető lenne. Akkor ennek figyelembevételével kell politizálni az erdélyi magyar pártoknak, és Magyarországnak is.


A válasz viszont szükséges. Persze "Románia" nehezen tud erre válaszolni, de Romániának, a román polgárok összességének is jót tenne, ha megpróbálná. Kézenfekvő helyszíne a kinyilatkoztatásnak a bukaresti parlament, de az odáig vezető társadalmi vita értéke sem elhanyagolható.


Erről nem is érdemes sokkal többet mondani - másról viszont igen. A kérdést ugyanis feltehetjük Szlovákiának is a felvidéki magyarokról. Az Uniónak, a környező magyar kisebbségekről. És saját magunknak is, a saját kisebbségeinkről - akár azért is, hogy érezzük a románok döntésének nehézségét. E kérdésekhez persze bátorság kell - ahogy a válaszokhoz is - de nagyon megéri feltenni őket.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Sunday, June 2, 2013

Sólyom, Róna, Ángyán és az LMP: erre van előre?

Teltházas, nagy érdeklődéssel kísért előadónapot hirdetett az LMP pártalapítványa, az Ökopolisz vasárnap délelőttre, "Merre van előre - Magyarország újragondolása" címmel egy fővárosi szálloda konferenciatermeibe. A fellépők előzetes listája impozáns volt, és bár Mellár Tamás az utolsó pillanatban lemondta a részvételt, így sem szégyenkezünk tavaly augusztusi tippünk és az LMP pártszakadását követő ötletek kapcsán. A mostani poszt egy része is wishful thinking, de miért ne álmodjunk? Mondjuk egy jobb országról? A poszt írásakor a rendezvény még tart, hadd szóljak csak a három, címben is említett előadóról.



Mondandójuk kapcsán akár álmodhatunk is. Nem tudom, mennyire beszéltek össze előzetesen, vagy mennyire készített vezérfonalat számukra az alapítvány - szerencsére egyikük sem olyan, hogy nagyon irányítani lehetne kívülről a gondolataikat. Egymástól függetlenül bár, de mégis, szerencsésen egymásra épülően a helyi döntések fontosságáról, a helyi közösségek szerepéről, az államhoz fűződő viszonyukról beszéltek. Sólyom a hagyományos politikai jobb-bal kétosztatúság megújulásra alkalmatlanságát, Róna a gazdasági és politikai sokszínűség szükségességét, Ángyán pedig - kevéssé meglepő módon - a vidék önszerveződésének elkerülhetetlenségét emelte ki. Nyilván sokan és sok módon értelmezni a mai előadások tartalmát, és annak jelentőségét, hogy pont az LMP rendezvényén hangzottak el. Én három gondolatot emelnék ki, egy megfigyelést tennék, s hozzá egy megállapítást a LehetMás lehetséges politikai mozgásteréről.


Róna Péter általam legfontosabbnak tartott gondolata az volt, hogy - miután végigvette, milyen gazdasági hibákat követtünk el mi magyarok 1990 óta, arra hívta fel a figyelmet, hogy e meglehetősen elemi hibákat nem követnénk el, ha mernénk különböző gondolkodású, világnézetű emberekből állva mégis egységes, a többieket is fenntartás nélkül befogadó nemzetként működni. Megemlítette, hogy egy hatvan évvel ezelőtti esemény az utolsó, amelyet minden magyar egységesen magáénak érez: a 6-3-as londoni futballgyőzelem. Az egymás elleni viták pedig nem engedik meg, hogy eséllyel válasszunk jó irányt gazdaságunknak - amit csak tetéz az Unió hibája, amely ugyanebbe a hibába esik: minden országnak azonos feltételeket szab, erősítve ezzel az erősek túlhatalmát, ellehetetlenítve a szegényebb tagok felzárkózását. Tudás, tudás, tudás, ismételte, enélkül csak bedolgozók lehetünk, és mintha most ez lenne a cél.


Bár előbb szólalt fel, Sólyom László egy gondolata mindenképp ide kapcsolódik: az uniós érdekérvényesítéshez beszélnünk kell az uniós nyelvet, magunkévá kell tenni az alapértékeket, fel kell ismernünk a saját érdekeinket éppúgy, mint ahogy tudnunk kell másokéról is - csak így érvényesíthetjük eredménnyel a nekünk fontos ügyeket.


A leghosszabb és - szubjektív megítélésem szerint - leghatásosabb beszéd Ángyán Józsefé volt. XI. Pius Quadragesimo anno körlevelével kezdte: amely problémákat az egyén meg tud oldani, a közösség ne vegye el tőle, amelyet a kisebb közösség megold, a nagyobb ne vegye át. Miközben részletesen elmondta a földügyekben a Fideszben folytatott vitáit, következetesen kiállt amellett, hogy a helyi kisközösségek a döntési szabadsághoz kapjanak érdekérvényesítési jogokat és tarthassák meg, sőt összefogva sokszorozhassák meg a helyi erőforrásokat - azokat, amelyeket a mostani kormányzat épp elvesz tőlük. Külön kiemelte - és a közönség igencsak vette a lapot! - hogy a harmadik (földügyi) alkotmánymódosítás szavazásakor hármójukon kívül a Fidesz és az MSZP szavazott együtt a nagybirtokrendszert lehetővé tevő jogi változtatásokra. Arról nem ejtett szót, miért szavazta meg a negyedik alkotmánymódosítást.


A mai kétpólusú politika helyetti harmadik út, a sokszínű, egy problémára sokféle választ adni képes társadalom képe sejlett fel vasárnap délelőtt. És bár a résztvevők nem köteleződtek el a szervező LMP mellett, én érdekesnek tartom, hogy Sólyom már többes szám első személyben beszélt. Mindannyian kiemelték, hogy igenis konfliktus, érdekkülönbség van a nemzetektől független tőke és a nemzetek, így a magyar közt, és a nemzeti politika legfőbb feladatának a nemzet és az azt alkotó kisebb közösségek nyilvánvaló hátrányának ellensúlyozását tartják - Ángyán előadása pedig eloszlatta annak maradék reményét is, hogy a hasonló célokat hangoztató kormánypárt valóban e cél érdekében járna el.


Biztató lehetőség ez az LMP-nek, és bőven kaptak tartalmi muníciót is a mai előadóktól, olyant, ami nem is esik messze alapértékeiktől. A szétválás óta a pártnak ugyanis nincs programja - a korábbi, jórészt erősen balos gazdaságpolitikát az azóta távozók javasolták. Miközben esetleg tekintélyes konzervatív politikusok jelennek meg a párt környékén, a programot is a ma vázoltak irányában lehetne felépíteni. A helyi közösségek, civil szervezetek lehetnek ebben a lehetséges partnerek.


Álom alig egy évvel a választás előtt? Lehet, hogy az - de legalább meg lehet próbálni.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Sunday, April 14, 2013

Lépés a közbiztonság felé: az önkormányzati rendőrség

Feladta magát a múlt heti pécsi támadó - nyugtázhatjuk az egy hetes hajtóvadászat eredményét. Az elrettentés-pártiak esetleg fellélegezhetnek. Akik azonban prevencióban gondolkodnak, nyilván eltöprengenek az állami gondozás helyzetén, de elsősorban azon, hogy miként kaphatnak a közbiztonság fenntartásában leginkább érdekelt helyi önkormányzatok hatékony eszközt a helyi problémák kezelésére. Gondolkodjunk kicsit az önkormányzati rendőrségről, illetve először arról, hogy mi is van most.


Most a rendőrség - a Belügyminisztériumon keresztül - központilag irányított és központosított állami szervezet. A pécsi városi rendőrkapitány felettese a megyei kapitány, neki az országos főkapitány, aki pedig a belügyminiszternek jelent. Ebben a szolgálati útban egy nagyon fontos szereplő nincs sehol: a város közvetlenül megválasztott polgármestere. A fentieknek megfelelően az önkormányzatnak a törvény szerint nem is alapfeladata a közrend védelme, és ennek megfelelően állami pénzt sem kap erre.


Mi ezzel a gond? A (talán kisebb) probléma az, hogy ezt az emberek nem tudják. Ők igenis az általuk megválasztott polgármestertől és helyi képviselőktől várják, hogy "csináljanak valamit". Akik így aztán csinálnak is - de gúzsba kötve kell táncolniuk, mert túl sok mozgásterük nincs. A nagyobb gond pedig az, hogy emiatt a rendszer feltehetően nem is működik optimálisan. Ha a helyi politika szeretne valamit, a belügyminisztert kell elérnie. Egy fideszes polgármesternek - és ma szinte minden városnak ilyenje van - ez talán nem akkora gond, de még ha el is magyarázták neki, mit szeretnének, innen még 2-3 lépcső, amíg az helyi szintre ér, és hát az információ az ilyen "postásjátékban" mindig torzul. Rosszabb, hogy a központi igények szinte mindig statisztikák alapján vagy azok szerint készülnek, és a helyi kapitányságok számára esetleg csábító lehet az ügyek megoldása helyett a statisztikáknak dolgozni - pl. lebeszélni a polgárt a feljelentésről, ne rontsa a statisztikát.


Nézzük az elsőt a fentiek közül. Poldi bá' blogjának egyik kommentje idézi a törvényt:



2011. évi CLXXXIX. törvény

Magyarország helyi önkormányzatairól:

"Feladat- és hatásköri szabályok
23. §
18. közreműködés a helyi közbiztonság biztosításában;"

"A helyi közbiztonsággal kapcsolatos önkormányzati feladatok

17. § (1) A települési és a fővárosi önkormányzat a helyi közbiztonságról, vagyonának, más értékének védelméről kényszerítő eszköz alkalmazására törvény alapján jogosult szervezet létrehozásával is gondoskodhat.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott szervezet alaptevékenységét a települési és a fővárosi önkormányzat területe szerint illetékes megyei (fővárosi) rendőr-főkapitánysággal kötött írásbeli együttműködési megállapodás alapján, a rendőrség szakmai felügyeletével végzi.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott szervezet által végezhető feladatokat, az alkalmazható kényszerítő eszközöket, az együttműködési megállapodásra, valamint a szervezet működésére vonatkozó szabályokat, továbbá az e feladatokat ellátókkal szemben támasztott személyi feltételeket törvény határozza meg.
(4) E § rendelkezéseit alkalmazni kell akkor is, ha az önkormányzat az (1) bekezdésben meghatározott feladatokról nem önálló szervezet létrehozásával gondoskodik."



Némi jogi szövegértelmezési gyakorlattal lefordítható a fenti törvényhely magyarra: az önkormányzatnak semmilyen hatásköre nincs közbiztonsági ügyekben. Közreműködik, persze, együttműködhet a rendőrséggel, de az irányítás a rendőrök kezében marad. A nagy rész feltételes mód: ha van kedve (mert pl. a lakosok, nem ismervén ezt a törvényt, tőlük várnak valamit) csinálhat valamit, de ha nem teszi, nem sért törvényt.



Még egyszerűbben: a helyi önkormányzatnak semmilyen erőszakszervezet felállítására nincs lehetősége. Alkalmazhat városőrséget, közterület-felügyelőket, de ha ők törvénysértést észlelnek, pontosan annyi joguk van közbelépni, mint bármely állampolgárnak (jó, a közteresek egyes esetekben, pl. ha valakit bliccelésen kapnak, igazoltathatnak is, de kíváncsi vagyok, mit tehetnek azzal, aki ezt megtagadja). Minthogy azonban a helyi választóknak akkor is meg kell felelni, ha ez nem törvényi kötelesség - és ami még fontosabb: hatáskör sincs hozzá - az önkormányzat elkezd helyi rendőrséget szimulálni. Kamerarendszert vesz (amelyet aztán csak a rendőrség figyelhet, elég drága pénzért), rendőrautót vesz (és utána a város majd nem kap a központi keretből, mert "nekik már van"), városőrséget szervez, és próbál közös járőrözést megvalósítani a rendőrséggel.


Pedig a megoldásnak volna egy valószínűleg egyszerű megoldása: az önkormányzati rendőrség. Persze, most a központosítás korát éljük, a közoktatást most vették el az önkormányzatoktól, hogy - az eddigi tapasztalatok szerint - úgy generáljanak ezzel egy csomó problémát, hogy az eredeti gondokból nem igazán látni, hogy mit oldottak meg. Játsszunk azonban el a gondolattal, hogy a jövő évi választások győztese túllendül az eddigi összes győztest jellemző féltékenységen (nehogy a "saját kézben" levő rendőrségnek az ellenzéki városokra eső része az ellenzék "fennhatósága" alá kerüljön) és bevezetné ezt a rendszert. Nem általános jelleggel, de a közrendvédelemre mindenképp, és az állami rendőrség afféle FBI-ként működve az országos jelentőségű és több területre is kiterjedő ügyekkel foglalkozna.


Ebben a pillanatban a városi polgármester vagy a járási vezető válik a hatáskörrel is rendelkező rendőri közrendvédelem munkáltatójává - nyilván az lesz a fontos, amit ő mond. És pont ez a jó: ki ismerné jobban a helyi közrendvédelmi problémákat, mint pont a polgármester? ( - itt kérem a tisztelt kommentelő közönséget, szakadjunk el a konkrét Páva-esettől.) Ha több járőr kell, esetleg átcsoportosíthat saját forrásaiból munkaerőfelvételre.


Ez utóbbi megoldhatna egy tipikusan fővárosi problémát is (amit e bekezdésben írok, tíz éve biztosan így volt - ezt első kézből tudom -, ma már csak gyanítom, hogy a helyzet nem változott). A rendőrségi alkalmazottak, nyomozók, járőrök fizetése országosan egységes. Ez a fizetés Kelet-Magyarországon bőven vonzó, nyugaton még épp elég, de a fővárosban nagyon elmarad az átlagfizetéstől. Így aztán az állomány komoly része a keleti megyékből verbuválódik. Miközben a nyugati országrészben jellemzően helyben felnőtt, helyi kapcsolatokkal rendelkező nyomozók, járőrök dolgoznak, a fővárosban nagyon sok a keleti országrészből 1-2 évre átvezényelt rendőr, akiknek az életrajzában is jól mutat a fővárosi szolgálat. Mire megismernék a körzetüket, kialakulnának a helyi információs szálak, mennek is haza, és jönnek helyettük újak. Könnyen lehet, hogy a fővárosi vagy a kerületi önkormányzatoknak megérné egy fizetésemelés, hogy a helyi ügyekben otthonosan mozgó gárdája legyen.


Még csak sokba sem kerülne, igaz, hogy a "központosítsunk mindent, mert úgy lesz tuti" gondolkodásmódot le kell vetni hozzá. De hát talán van most elég fideszes polgármester, akiknek ez szimpatikus lehet.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Saturday, January 7, 2012

Felelős vagy kijáró polgárokat szeretnénk? - az önkormányzati modell igazi dilemmája

Felelős, döntésképes polgárokat szeretnénk? Akkor meg kell adjuk a polgároknak a valódi helyi döntés lehetőségét a fontos ügyekben - ha minden "odafent" dől el, akkor nem dönteni, hanem alkalmazkodni, kijárni tanulnak meg. Akkor tényleg visszamegyünk Kádárhoz.

Tegnap érdekes beszélgetésem volt egy barátommal, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmi folyamatok költségvetési szemléletű elemzése mellett annál még fontosabb a polgárok motivációjának vizsgálata. Igaza van, a mai bejegyzésben a frissen változott politikai modell egyik legfontosabb motivációs hiányosságát: a döntési jogköröknek az önkormányzatoktól az államhoz telepítését járom körül.

Miről is van szó? Az alap- és középfokú oktatási és az egészségügyi intézmények nagy részét eddig az önkormányzatok üzemeltették: az állam által meghatározott keretek között ők mondták meg, hogy milyen munka folyjon az iskolákban, kórházakban, rendelőintézetekben. Ők nevezték ki az intézmények vezetőit, utasítási joguk volt feléjük, ha elégedetlenek voltak, akkor pedig leválthatták őket. Ha az oktatásra vagy egészségügyi ellátásra a lakosságszám alapján kapott állami "fejpénz" kevés volt, megtoldhatták - ahol viszont a helyi gazdálkodás bármilyen okból rossz bőrben volt, akár el is vettek belőle. Mostantól az iskolák, kórházak egységesen állami kezelésben vannak. Az állami hierarchia dönt minden egyes falusi iskolaigazgató, minden városi kórházvezető kinevezéséről. A helyiek, ha nincsenek megelégedve, nehezen érhetik el a nekik tetsző cserét, és még kétségesebb, hogy ha a központi hatalom elmozdítana egy számukra kedves helyi intézményvezetőt, eredményesen ki tudnak-e állni mellette.

A változtatás előnyeit így mondják: egységes színvonalat tud biztosítani a rendszer ott is, ahol eddig inkább elvettek a normatívából, megoldja a színvonal javítását ott, ahol eddig helyben ez nem sikerült - bár a kérdés azért felmerül, hogy hogyan: logikus ésszel azt gondolnánk, hogy továbbra is a helybeli erőforrásokat kéne felhasználni, csak jobb szervezésben. A motivációs hátrány azonban brutális: azt üzeni a helyieknek, majd mi megoldunk mindent, te csak ne szólj ebbe bele, ezt mi úgyis jobban tudjuk. Ezt még akkor sem szabadna, ha néhány helyen tényleg jobban tudják.




Ez Kádár rendszere. A lényeges dolgok mind "odafenn" dőlnek el. Arc nélkül. Minisztériumi útvesztőkben. Hőbörögni lehet a kocsmában, és a végén a tanácselnök elvtárs majd próbál beszélni a megyénél X elvtárssal, aki talán odahat a minisztériumban, hogy történjen valami. És ha valamiben Orbán másolja Kádárt az ez: majd az állam megoldja. Te ne törődj vele. Az állam majd megvéd. Elintézi. Juttat. Megszervezi. Nem a te dolgod, ne törődj vele. (Vagy ha nagyon törődni akarsz vele, lépj be a Pártba...)

Pedig de. Törödj vele! Nemcsak lényegesen hatékonyabb és gyorsabb, de sokkal-sokkal motiválóbb is, ha a helyi döntéseket helyben hozzák meg, azokat, akit érint. Az állam szerepe ebben - az általam favorizált eddigi önkormányzati modell szerint -, hogy ellenőrizze, megvalósulnak-e a törvényekben meghatározott központi, országos normák. Ezen túl döntsön a kaposvári közgyűlés a városi kórházról, a bócsai vagy nagyrédei önkormányzat a helyi iskoláról. Ne az "odafentről" meghozott döntés utáni kuncsorgás legyen a sikeres viselkedési minta, hanem a helyi mérlegelés és döntés. Minden közösségnek magának kell kialakítania a saját döntéshozatali módját, helyben kell "megtanulni a politikát", különben nagyban sem fog menni.

Egy példát hadd hozzak még fel arról, hogy melyik rendszer a hatékonyabb. A döntési jogkörök egy fontos szegmensét a rendszerváltás utáni 20 évben sem kapták meg az önkormányzatok: a rendvédelmet. A falusi, városi, fővárosi és budapesti kerületi közbiztonságot, a közterületi rendőri jelenlétet és a helyi jelentőségű nyomozásokat is mind-mind a minisztérium irányítása alatti központi rendőri szervezet látta és látja el, az a fajta "városi" rendőrség, amely a helyi önkormányzatoknak tényleges eszközt adna a kezébe a polgárok számára egyik legfontosabb szempont, a közbiztonság védelmére, nincs meg (próbálják közterület-felügyelettel, városőrséggel, polgárőrséggel "szimulálni" ezt, nem túl sok sikerrel). A városi vagy kerületi rendőrkapitány persze "beszámol" évente az önkormányzat ülésén, de végső soron a felettese, és a parancsnoki lánc végén a minisztérium és az ORFK utasításait kell kövesse. Az eredmény például egy fővárosi kerületben 2-3 járőrpár 8-10 helyett, és a bűnügyi statisztikák mindenhatósága. Kicsit félve várom, hogy most ugyanez lesz az oktatásban, az egészségügyben is?

Ismétlem: lenne ezeken a területeken funkciója az államnak. Törvényekkel kell szabályoznia ezen területek működésének országosan érvényes normáit, és ezek betartásán őrködnie kell. Megjegyzem, bár e bejegyzésnek nem témája, ez lenne a szerepe a piaci folyamatok felügyeletében is - az erős állam, véleményem szerint arról is ismerszik meg, hogy hagyja-e a betéti és hitelkamatok közti marzs kétszeresre, háromszorosra hízását vagy nem, hogy meg tudja-e akadályozni a domináns piaci szereplők kartelljét vagy nem.

Azt sem lehet elhallgatni, hogy a hazai önkormányzati rendszer - épp a pénzügyi fenntarthatóság miatt - jelentős reformra szorul. Érdemes ezt is úgy megtenni, hogy azért valamilyen elöljáróság, helyi, ténylegesen helyi ügyekben döntésképes fórum megtartása már csak motivációs szempontból is fontos.

De amit nem lehet elégszer ismételni, fontos, hogy a helyi kérdések helyben dőljenek el, ahol az információk rendelkezésre állnak, ahol a következményeket viselik. A centralizáció rossz üzenetet közvetít: "nem a te dolgod". Elveszi a felelősségvállalás és döntés lehetőségét nagyon sok polgártársunktól, és ehelyett függő helyzetbe hozza őket.

Pedig felelős, döntésképes polgárokat szeretnénk, minél többet, nem? Hát tegyünk érte, adjuk vissza a döntési lehetőségeket a kisebb-nagyobb közösségeknek, attól csak az államhatalom lesz gyengébb, de nem az állam, a nemzet.