Showing posts with label nemzetpolitika. Show all posts
Showing posts with label nemzetpolitika. Show all posts

Wednesday, June 3, 2020

Trianoni örökdilemma: "mindent vissza" vagy "valamit vissza"?

Eltelt 100 év, és lássuk, hogy 20 év revíziós politika, pár év háború, 40 év átkos és a többi, benne 15 év EU-tagság alatt mit sikerült elérnünk. A számadás nem valami fényes.



  • A határaink kicsit (három falunyival) rosszabbak, mint Trianon után;

  • A határon túl szakadt magyarság létszáma számszerűen is csökkent, miközben az ottani többségi nemzetek dinamikusan növekvő számúak: a magyar részarány emiatt nagyon visszaesett;

  • A nyelvhatárok (ahol voltak ilyenek) emiatt sokkal közelebb jöttek a trianoni határokhoz, sok helyen már rá is tapadtak arra;

  • Az időközben felnőtt 4-5 generációból az utolsó kettő láthatóan „megszokta” a dolgot, nem arra gondolok, hogy ne lenne kinn sok autón a nagy-magyarországos H-betű, hanem hogy sokan odaát már akkor sem feltétlenül kívánkoznának „haza”, ha egyáltalán lenne erre bármi halvány lehetőség;

  • A kétoldalú kisebbségvédelem jogi alapja talán ma, az EU-ban jutott oda, egy-két helyen előbbre, mint amit a trianoni szerződés adott – de azért a dél-tiroli vagy az ålandi típusú jogrendtől elég messze vagyunk, és a Beneš-dekrétumok is hatályban vannak.


Ezzel azt akarom mondani, hogy ennyit akkor is elérhettünk volna, ha nem csinálunk semmit. A rosszabb az, hogy 1946-47 óta kb. tényleg nem csinálunk semmit. És amit addig csináltunk, az is egy ideiglenes revízióra volt csak elég, aminek a végén rosszabban álltunk, mint előtte.


De miért?


Szerintem azért, mert rosszak a célok. Nem, nem a politikai célokról beszélek, hanem a nemzet közösségének tudásáról és az ezen alapuló szándékairól. Ebből ma dominánsan háromféle van:



  • a passzív (nekem mindegy)

  • a „mindentvissza” és

  • a "jóezígy".


Tehát a véleményt megfogalmazók egy része a történelmi Magyarország teljes helyreállítását gondolja célnak, másik része azt, hogy fogadjuk el a jelenlegi határokat. A szokásos nemzeti fekete-fehér, átmenet semmi, a két véglet közt semmi más megoldás.


Egy dolgot lássunk tisztán: a történelmi Magyarországot nem Trianonban buktuk el. A történelmi Magyarországot vagy a magyar fegyveres erő tartotta egyben gond nélkül (Mohács előtt), vagy a Habsburg-hatalom alatti egyfajta közmegegyezés, mielőtt a modern nemzeti tudatok kialakultak volna. A hivatalos nyelv a latin volt (nem a magyar), a császár osztrák. A különbségek leginkább vallási vonalon jelentkeztek, nem meglepő módon ott is a nyugati és keleti kereszténység közti ellentétként, nem véletlen, hogy a szabadságharc Erdélyben és a Délvidéken magyar-román illetve magyar-szerb háborúként zajlott. A történelmi Magyarország területének egy részén soha nem volt magyar többségi népesség (pl. a Felvidék északnyugati része), és legkésőbb a XIX. század közepére kialakult az a nemzetiségi kép, amelyet a trianoni béke-előkészítő dokumentumok térképei is mutatnak:


vorosterkep.jpg


(forrás)


Ezen jól látszik, hogy a Felvidék nagy része szlovák, Erdély érdemi része román többségű volt már akkor is, a meglehetősen kevert Bánságban sem volt magyar dominancia, a Délvidék komoly részén pedig világos a szerb túlsúly.


Ha egy pillanatra félretesszük a mindannyiunkban ott levő ellenérzéseket és külső szemlélőként nézzük ezt a térképet, sajnos kimondhatjuk: ha a szlovák, román, szerb polgárok nem Nagy-Magyarországban gondolkodtak, akkor ez a rendszer nem volt stabilan fenntartható (ha valami csoda folytán hirtelen visszaállna, ma sem lenne az), ebből a szempontból Trianon igazságosabb, mint az azt megelőző helyzet (kérem a mandineres szerkesztőket, ha ezt a posztot ott szemlézik, ne ez legyen a lead, hanem majd lejjebb).


Már az is egy csoda volt – és Deák Ferencék körének elképesztő mutatványa – hogy ezt a helyzetet fél évszázaddal meg lehetett hosszabbítani. A szabadságharc utáni osztrák megszállási kerületek ugyanis már kezdték előrevetíteni a trianoni felosztást, sőt volt, ahol annál rosszabbat. Ebből 1867-ben kihoztunk egy majdnem önálló magyar államot (amely annyira azért nem volt önálló, hogy 1914-ben kimaradjunk), és az itt kialakuló gazdasági konjunktúra idején beleélhettük magukat abba, hogy na igen, minden a helyére került. Latin helyett magyar hivatalos nyelv – és ezzel az a keret, amit pl. a felvidéki szlovákok évszázadokig megszoktak és elfogadtak: megszűnt.


Ennek az egyik ikonikus mozzanata 1913-ban, tehát az aranykor végén (ha az akkor még nem is úgy látszott) a településnevek revíziója, amikor százszámra adtak olyan hivatalos magyar neveket falvaknak, amelyeket akkor találtak ki – és ott helyben még magyar sem nagyon volt, aki használta volna, de ha volt, annak is újak voltak.


Így már nem akartak maradni - a román és a szerb már elég korán, de a XX. század elejére a szlovák sem. És amikor ezt a döntést a nemzeti elitek meghozták, a történelmi Magyarország fenntarthatatlanná vált. A Horvátország nélküli államterületen 54% magyar volt akkor. Ez az arány ma saccra 40% körül lehet.


Trianonnal nekem személy szerint nem az a bajom, hogy a történelmi Magyarországnak vége. Sokkal inkább az, hogy az inga brutálisan túllendült: a magyarság egyharmada került a határon túl úgy, hogy az elszakított népesség kb. fele normális határok kijelölésével megmaradhatott volna Magyarországon.


Trianon lehet, hogy igazságosabb volt, mint az azt megelőző helyzet, de a magyar etnikum határait annyival lépte túl, hogy az már összemérhető a korábbi helyzet (pl. román és szlovák szempontú) igazságtalanságával (ez már lehet lead a mandin…). Turócszentmárton, Zsolna, Gyulafehérvár, Újvidék elcsatolása elkerülhetetlen és nemzetiségi alapon jogos is volt. Érsekújvár, Kassa, Ungvár elvétele viszont igazságtalan, a dunai határ Komárommal, Párkánnyal, Szatmárnémeti és Szabadka esete pedig vérlázító.


A magyar politikát – már amikor egyáltalán foglalkozott ezzel a kérdéssel, tehát mondjuk a Horthy-rendszerben – egyfajta revíziós kettősség bénította meg. A tömegek használatára mindig is a „Mindent vissza” volt a jelszó, „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában” meg a „Nem, nem, soha”. A profi politika pedig a színfalak mögött gőzerővel dolgozott az etnikai revízió előkészítésén, tehát célként olyan határmódosítást tűzött ki, amely túlnyomóan magyarlakta területeket szerzett volna vissza. Volt ilyen: a Csallóköz és a dunai síkság, a nógrádi és a gömöri határ, Kassa térsége, a Bodrogköztől a kárpátaljai peremen át a Partiumig, a Délvidék egy része, elsősorban a Szabadka-Topolya-Ada vonaltól északra. A meglehetősen kevert Erdélyen különösen sokat agyaltak.


Ez a kettősség már a párizsi békekonferencián felszólaló és a magyar álláspontot ismertető Apponyi Albertet is lehetetlen taktikai helyzetbe hozta. Ő természetesen érvelt Nagy-Magyarország egysége, értékei mellett - csakhogy addigra ezt már eldöntötte az antant. Így aztán, mire sorolhatta volna, hogy a határok mentén milyen magyarlakta tájak elcsatolása készül, arra már valószínűleg nem igazán figyeltek; pedig annak lett volna tétje.


Pedig az etnikai revízió gondolata igenis lehetséges stratégia, legalábbis a „mindent visszánál” jobb. Ráadásul ma, egy évszázadnyi asszimiláció, menekülési hullámok, kitelepítések, lakosságcserék után az etnikai alapon egyáltalán felvethető területek sokkal kisebbek, mint a második világháború előestéjén (ki ne hagyjam a holokausztot, ami aztán tényleg elintézte Kassától Munkácson át Nagyváradig a nyelvhatárt). A Duna vonala úgy-ahogy, de Léva, Losonc már nem, a román határ mentén szinte semmi (a ma is csaknem színmagyar Székelyföld a határoktól több száz kilométerre, masszívan román tájak után helyezkedik el). Ráadásul ez a kérdés most nem is pakolható ki az asztalra. De akkor miért mondom egyáltalán és melyek lehetnek mai céljaink ebben az egész katyvaszban?


slovakia_2011_ethnic.jpg


 Tényleg "mindentvissza"? És tényleg "jóezígy"? - miközben a nyelvhatár hátrál, vessük össze a 100 évvel ezelőtti helyzettel (forrás).


Az első számú célt abban látom, hogy – nagyon leegyszerűsítve – a mostanra előállt etnikai viszonyok ne változzanak tovább a rovásunkra a jelenlegi állami keretek közt sem. Ehhez pl. a kettős állampolgárság megadása szerintem érdemi és jó döntés – külön elemzést érdemel, hogy miért nem lett átütőbb a sikere.


Az európai jogrend azért elég sok lehetőséget teremt, persze ezek nem magyar-specifikus lehetőségek, de nehogy már ne tudjuk kitalálni, hogy kell őket erre használni. Azt, hogy az EU-tagság tizenöt éve alatt nem sikerül azt elérni, hogy Párkány hivatalos neve Párkány legyen, ezt azért nem hittem volna 2004-ben. Aztán a tábla alá – lévén lakja 20%-nyi szlovák kisebbség, ki lehet írni kék alapon fehérrel, hogy Párkáń vagy Štúrovo, ahogy a szlovákság kívánja. Helyi népszavazás, amely után a szlovák nyelvtörvényre hivatkozva érvénytelenítik az eredményt? Ha nem találunk a szubszidiaritáson (helyi dolgokról helyben döntsenek) alapuló európai jogrendben olyan alapszabályt, amivel ez ellentétes, akkor megérdemeljük. Csak hát meg sem próbáltuk odáig vinni.


Amikor a szlovák nyelvtörvény diszkriminálja a magyar nyelvhasználatot, arra nem az az eredményes (bár mégoly igaz) válasz, hogy „ezer éve itt voltunk és a saját földünkön nem beszélhetünk a nyelvünkön”, hanem hogy az EU-ban milyen alapon diszkriminálják az EU bármelyik hivatalos nyelvét? Az előbbire, minden igazsága ellenére mindenki legyint, az utóbbira viszont nem igazán lehet, ha következetesen csináljuk.


Szlovákia tiltja a kettős állampolgárságot, és elveszi a szlovákot attól, akinek van másik, akár magyar, akár cseh, akár amerikai. Mit tettünk erre? Titokban küldtük az útlevelet annak, aki kérte, ki ne derüljön a szlovák hatóságok előtt. De hát könyörgöm: egy határ menti magyar falu sincs odaát, ahol a nagy többség bevállalta volna a magyar állampolgárságot? Mert az kb. sakk-matt, egy falutól nem lehet elvenni a szlovák állampolgárságot – illetve lehet, csak akkor elég nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy miért tartozik oda az a falu, ha az államnak nem kell? Viszont ha nincs ilyen falu, akkor meg tényleg hagyjuk az egészet.


A második számú cél, hogy tudjunk többet, sokkal többet „odaátról”, mint ma. Az, hogy busszal körülmegyünk Székelyföldön, megvesszük a Wass Albert-könyveket a somlyói árustól (és aztán soha nem olvassuk el), az édeskevés. Lehet utána mindentvisszázni (hiszen elmentünk a Kárpátokig és ott is magyarul beszéltek – igen, ott pont, sehol másutt). Vagy lehet nem odamenni és azt mondani, hogy ez nem érdekel. Ami lényeges lenne, hogy nekünk, anyaországi magyaroknak kellene sokkal többet tudni arról, milyen viszonyok voltak, vannak odaát. Mutatni nemzettársainknak, hogy együvé tartozunk.


(Ennek első lépése, hogy a felvidéki magyart nem nevezzük szlováknak, az erdélyit meg románnak. A sokadik meg az, hogy amikor csinálunk egy egyébként jó trianoni imázsfilmet mostanában, akkor tudjuk, hogy a párkányi család nem KN, hanem NZ-rendszámú autóba száll, a szabadkai kocsin pedig nem NS, hanem SU jel van – csak hogy tudják ők is, hogy tudjuk…).


Látszólag kilóg a sorból, de ha már tudnunk kell, hogy mi van odaát, akkor tudjunk a szerintem talán legfontosabb rendszerhibáról, ami mindenhol előjön (hm, igen, nálunk is): ez pedig az államnyelv tanítási módszere. Nem az a baj, hogy Szlovákiában mindenki tanuljon meg szlovákul, Romániában románul, és így tovább: ez szükséges és a nemzetnek még jól is jön ez a tudás. A gond ott van, hogy mindenki úgy tanítja a saját nyelvét, ahogy mi itthon nyelvtanórán – miközben egy idegen anyanyelvűnek ez sportszerűtlen nehezítés, nekik úgy kéne, ahogy nekünk az angolt vagy németet, tehát idegen nyelvként. A hőbörgők persze ott is előjönnek azzal, hogy „nehogy már Romániában idegen nyelvként tanítsuk a románt” – pedig ha a cél az, hogy mindenki tudjon rendesen beszélni az állam nyelvén, akkor bizony úgy érdemes, és talán ez lenne a cél.


Az ötletek folytathatók, de az aprómunkát nem ússzuk meg – vagy ha elhagyjuk, akkor ne csodálkozzunk az asszimiláción.


Az etnikai revízió lehetőségét pedig nem azért mondom, hogy ezt most azonnal rántsuk elő, de ez egy korrekt válasz bármely olyan esetben, amikor egy ottani politikus azt mondja, hogy „nyelvtörvény van, beszéljetek államnyelven”. OK, nem tetszik? Lehet visszaadni… na nem a Felvidéket vagy Erdélyt, hanem a magyarlakta részeket, és nem lesz ilyen problémátok.


Ezt a viselkedésmódot – tehát alapvetően tisztelem a szomszédot, jóindulattal állok hozzá, viszont ha nemzeti létünk alapját a szülőföldön megkérdőjelezik, arra az etnikai revízió felvetése szerintem kötelező válasz. A "mindentvissza" nem komoly licit, a "jóezígy" meg nem igaz. Az "Igazságot Magyarországnak" önmagában kevés: találjuk ki, mi a másnak is elfogadható "igazság" és dolgozzunk is érte.

Tuesday, January 10, 2017

Olimpia Budapesten: kíméletlen verseny a megosztottságért

Ha csupán sportesemény lenne azon politikai adok-kapok, amit a budapesti olimpia rendezése kapcsán látunk, azt mondhatnánk: "még nézni is szörnyű". De készüljünk fel arra, hogy ennél akár még rosszabb is lehet.


A versenysport - mint nemzeti ügy - a kilencvenes évek óta tulajdonképpen a jobb- és baloldal egyik ütközőpontja - teljesen értelmetlenül. Nem kell ebbe belelátni nagy filozófiát, egyszerűen így alakult. (Nyilván volt régebben olyan balos elmélet, miszerint a sport népszerűsítése nacionalista/fasiszta történelmi hagyományra épül, ezért vészesen kerülni kell a hangsúlyozását - ez azonban nettó butaság volt már akkor is.) Mindenesetre azt látjuk, hogy baloldali gondolkodók igen nagy hányada végtelenül ragaszkodik a "kis ország, kis nemzet, kis sport"-elvhez és rendszerint minden olyan támogatást, beruházást, pályázást ellenez, amely valamilyen sportágazatot - pláne sportintézményt vagy nemzeti ügyet - kíván helyzetbe hozni. Ez az "általánosítás" (mert valójában nem az) még akkor is megállja a helyét, ha egyébként mind a kivételek, mind a racionális gazdasági ellenérvek is megjelennek a rendszerben.


Azt viszont egyszerűen képtelenek belátni, hogy ezzel a protest hozzáállással csak saját magukat hozzák kellemetlen helyzetbe. Sportügyek kapcsán már az első Orbán-kormány (1998-2002) idején is tapasztalható volt a mindennapi életben azon közös (!) szellemi kútmérgezés, ami a társadalom széles rétegeiben komoly indulatokat váltott ki. Rengetegen gondolták komolyan, hogy "az igaz magyar, a nemzeti szívű honpolgár sportpárti; a balos meg arra sem méltó, hogy a himnuszt énekelje". És fordítva: "a fideszes bunkók csak a szotyolaköpködéshez értenek; a sport csak egy hobbi, finanszírozzák azt maguk a sportolók".


n_olimpia.jpg


Az olimpiarendezés csodálatos alkalom arra, hogy az árkokat még mélyebbre ássuk, miközben az olimpiai eszme éppen ennek ellenkezőjét célozná meg. Csakhogy úgy tűnik, ez nem mindenkit hat meg. A jobboldali politika továbbra sem tesz mást, mint hogy megpróbálja kisajátítani a sportot; lényegében ezért veszi elő újra és újra a legnépszerűbb tömegsportok, élsportok és az olimpia ügyét. A baloldal húzószárnya pedig továbbra is demagóg érvekkel ("stadion kontra lélegeztetőgép"), kárörvendéssel (magyar futball sikertelensége) próbálja folyton megkérdőjelezni annak szükségességét.


Legalább következetesen politizálnak, mondhatnánk. Azonban van itt egy fontos tényező, ami mégis a jobbos stratégia felé billenti el a mérleg nyelvét. Az olimpia ugyanis nem csupán egy beruházás. Nem csupán azzal lehet érvelni mellette, hogy az infrastruktúrafejlesztés katalizátora: hiszen így legalább nem négyes metró tempóban épülnek majd meg - a többségében egyébként később is hasznos - épületek, hidak, utak és egyéb objektumok. Nem pusztán arról van szó, hogy Budapest és Magyarország a világ figyelmének középpontjába kerülhet, aminek komoly felhajtóereje lesz a jövőre tekintettel. És - hogy hozzunk most egy hathatós ellenérvet is - mutogathatnánk Görögországra, illetve az olimpia utáni rossz gazdasági helyzetére, a GDP 9%-ának ráfordítási kockázataira. Mert persze, ezek így mind együtt figyelembe veendőek.


Csakhogy az olimpia - és más jelentős nemzeti ügy - jóval túlmutat egy ország beruházásán. Ezért nem okos dolog ellenezni. Nem jó stratégia szembemenni olyan eszmével, amely mindenütt a világon megmozgatja az embereket, amely szabályosan lázba hoz százmilliókat. A baloldali politikusoknak és felkent civileknek meg kellene fontolniuk mindezt. Főleg ennyi év után. (Ha más nem, példát vehetnének az egykori MSZP-elnök bűnbánó gesztusáról, amit a határon túli magyarok felé tett.)


És félreértés ne essék: olimpiát rendezni nem olyan, mint az oroszokkal gyorsan, suttyomban lepaktálni Paks2-ért. Ettől még természetesen lehet róla népszavazni, csak nem biztos, hogy érdemes. (Megjegyzés: eddig nem is lehetett, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet újra megpróbálni.)


Az ellenzéknek és támogatóiknak tehát érdemes volna feladni ezt frontot és koncentrálni olyan ügyekre, ahol a társadalom is nagyobb támogatást, hátszelet tud adni. Paks2 ilyen lehetett volna, mégsem éltek a lehetőséggel. Ahogyan ezer más ügyben sem. Vagyis, mindezek után olimpia-ellenes mozgalmat szervezni nem túl jó lépés. Mert nagyon vissza fog ütni. Ha csak nem a megosztottság a cél továbbra is.

Wednesday, November 6, 2013

Miért mondunk le a délvidéki magyar autonómiáról?

Az Országgyűlés hétfői azonnali kérdései közül nézzük Szávay István (Jobbik) felszólalását és a rá adott választ. Több más téma mellett - elnézést kérek a szintén említett, de itt most nem tárgyalt kárpátaljai barátaimtól - azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy Szerbia uniós csatlakozási folyamata során hazánk miért nem támaszt olyan feltételt, hogy déli szomszédunk biztosítson ugyanolyan autonómiát az észak-bácskai magyarságnak, mint amilyent az észak-koszovói szerbeknek sikerült kiharcolniuk? A miniszterelnök válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy Szerbiában már megvalósult egyfajta autonómia a Magyar Nemzeti Tanács működésén keresztül, ennek működését kell támogatnunk, és nem ezen túlmenő, általa közvetetten "irreálisnak" tartott követeléseket kell megfogalmaznunk.


Persze hogy mi a realitás és mi nem az, azt mindig a körülmények döntik el, azokon pedig sok esetben magunk is változtathatunk. Mert mi is van ma? Léteznek Szerbiában a nemzeti tanácsok a kisebbségek számára, így a törvény létrehozta a Magyar Nemzeti Tanácsot is (a Szerbia etnikai önkormányzata és a nemzeti tanácsok működése iránt érdeklődőknek ajánlom Purger Tibor cikkét, magyar fordítás: Beretka Katinka). Ez a személyi autonómia egyfajta megvalósulása, és a milosevicsi időszakhoz képest valóban biztosít érdemi jogokat a kisebbségeknek. Ugyanakkor ne feledjük, hogy - például a bálványosi szabadegyetemen - Orbán Viktor ennél szélesebb körű autonómiát szokott emlegetni - igaz, hogy Székelyföld tömbmagyarságának lélekszáma nagyjából kétszerese a Délvidéken sokkal szétszórtabban élő honfitársainkénak.




A Vajdaság nemzetiségei 2002-ben, kék a szerb, sárga a magyar többségi terület, a lilával jelzett területeken a keveredés miatt nincs egyértelmű többségi nemzet.


A Szávay képviselő úr által említett Észak-Koszovó, mint lehetséges párhuzam viszont nagy találat, és e példát több szempontból is észben kellene tartania minden hazai párt nemzetpolitikusainak. Koszovó és Szerbia belső határának - a második világháborús német-olasz megszállás időszakát leszámítva - a modern Szerbia megalakulása, a XIX. század utolsó harmada óta nem volt különösebb jelentősége. Végül történelmileg úgy alakult, hogy a határ nem követi pontosan az egyébként nagyrészt egyértelmű szerb-albán nyelvhatárt: Mitrovica térségében, Koszovó északi részén szín-szerb terület maradt Koszovóban, míg Szerbia déli csücskében a Presevo-völgy albán többségű (és ismerve a szerb és albán népszaporulat jelentős különbségét, ebből még lesz bajuk a szerbeknek). Kézenfekvő lett volna Koszovó leválásakor az Ibar folyó északi partját, a szerb többségű területet Szerbiánál hagyni, de hát miért pont akkor használta volna Európa vagy az épp fölénybe kerülő koszovói albánság a józan eszét. Az alábbi térkép az 1981-es állapotokat mutatja (azóta a szerbek lakta északi tömb területén "adathiány" van, érdeklődőknek térképek itt):


Koszovó nemzetiségei 1981-ben, barna az albán, kék a szerb többségű terület. Az észak-koszovói szerb tömb a térkép felső részén látható, ma is nagyjából hasonló határokkal (Lazar Ilic).


Egy ennyire képlékeny politikai viszonyokkal megvert területen akár még ma is felvetődhetne a határmódosítás Szerbia javára - csak hát ez elég érdekes precedens lenne a II. világháború utáni Európában. 1947 óta (a trieszti huzavonát leszámítva) kontinensünkön csak keletkeztek határok, de nem módosultak és nem szűntek meg. Lélekszámban és területben is nagyjából összemérhető az észak-koszovói szerbség és az észak-bácskai magyarság, és ahogy az előbbit a szerb nemzettudat (nem mellesleg egész Koszovóval együtt) a nemzeti "törzsterület" részének tekinti, az észak-bácskai magyarok is évszázadok óta élnek mai településeiken. A párhuzam a szerbek számára is érthető lenne - ha felvetnénk.


Márpedig amit nem vetünk fel, azt nem is tudjuk elérni. Az uniós csatlakozás az a pont, ahol a már bent lévő Magyarország rendelkezik valamelyes zsarolási potenciállal. Persze mondhatjuk, hogy úriember nem zsarol meg másokat (Romániának sem szabtunk feltételt, MSZP-Fidesz egyetértésben), ugyanakkor jobb eszköz sokáig nem fog kínálkozni. Ha valaki azt gondolja, hogy fordított esetben nem tennék meg ugyanezt, az nem figyelt oda a történelemórán, amikor 1918-ról volt szó. Persze az is világos, hogy az említett "kényszerítő potenciál" nem végtelen. Ha igényünkkel nemcsak egyedül maradunk az Unióban, de a többség ellenségesen áll hozzá a javaslatunkhoz, akkor az végső soron nem érvényesíthető. De meg sem próbálni? Persze, ehhez kicsit jobb viszony kellene pár hangadó államhoz.


Végső soron persze mégis a délvidéki magyarokat, a képviselőiket kellene megkérdezni: segítségnek vagy káros beavatkozásnak tartanák-e Magyarország részéről egy ilyen feltétel állítását. Ha volt ilyen kérdés, és a "hagyjuk" a válasz, akkor én kérek elnézést. De ha nem, akkor ne hullassanak krokodilkönnyeket a székelyek kapcsán se narancséknál - valószínűleg az autonómiáért küzdő székelyeknek is jól jönne egy észak-bácskai példa.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Monday, February 18, 2013

Székely zászló Bukarestben: ne fanyalogjunk már!

Február első felének a kicsit a nyolcvanas éveket parodizáló zászlóháborújának végére lehet hogy pont került. A román parlament - alaposan megvizsgálva, hogy hogyan is válaszoljon a magyar törvényhozásnak arra a világbékét és a nemzetek közti egyetértést veszélyeztető lépésére, hogy a budapesti Országházra is kitették a székely zászlót - végül úgy döntött, hogy nem Magyarország elítélésével vagy a román-magyar baráti tagozat feloszlatásával válaszol, hanem maga is kitűzi a székely zászlót, ahogy az összes többi regionális lobogót is. Az említett Háromszék megye zászlaja ugyan nem pont ugyanaz, de a szándékot mindenképp értékeljük. Ha a hír igaz - és azért ismerve őket, egy icipici kételyem hadd maradjon - akkor a román parlament pontot tett az - egyébként a székely zászló kitűzésének tiltásával a román politika által elkezdett - ügy végére. Ha a bukaresti parlamentnek szabad, akkor bármely székely falunak vagy városnak is szabad. És miért is ne lenne az?


Amin viszont megütközöm, az a hazai politikai térfél egyik oldalának érthetetlen fanyalgása. "A románok mennyivel okosabbak nálunk", "ők hasznot húztak az ügyből, mi meg kőfejű nacionalisták voltunk", hallom kommentekben, Facebook-on, és egyszerűen nem értem, ahogy azt sem, hogy miért kellett meghívnia az MSZP-nek Victor Pontát (a meghívás nyilvánvalóan a tegnapi bukaresti döntés előtt történt).  Persze, a románoknak volt mostanában más dolgokban díjnyertes húzásuk, de vannak ügyek, amelyeket mi (magyarok, politikai hovatartozástól, határoktól függetlenül) nem hagyhatunk szó nélkül, és együtt örülhetnénk neki, ha ezt a románok ilyen kulturált módon értették meg - na jó: ez a megértés még kérdőjeles, messze nem teljeskörű, és csak részben ránk reagál.


sunt_ardelean.jpgAki az ügyön fanyalog, és "Orbán meg a Fidesz nacionalizmusát" meg a jó ég tudja mit emleget, az nem érti meg, hogy ez az egész magyar-román kisebbségi konfliktus nagyon nem szimmetrikus, és soha nem is volt az. Az, hogy nálunk Trianon után pár ezres román kisebbség maradt, odaát meg másfél millió magyar él ma is, az ezt jól mutatja, és ma ez az aszimmetria oka is. Részben ennek, részben az ebből könnyen fakadó toleranciánknak a következménye, hogy Méhkeréken vagy Bedőn simán ki lehet tűzni a magyar mellé a román zászlót hivatali épületekre, miközben Erdélyben nemhogy a magyar, de a regionális székely zászló is ekkora gondot jelent sok románnak. Az aszimmetriából következően általában ők találnak ki valami magyarspecifikus tiltást, mi pedig kénytelen-kelletlen reagálunk, hol jól, hol rosszul. Most a székely zászló hazai kitűzésével véleményem szerint jól reagáltunk, sőt, ha tényleg igaz a bukaresti hír minden mögöttes tartalma (mondom: ebben nem vagyok biztos), akkor eredményesen is. Miért nem lehet ezt össznemzeti sikerként elkönyvelni?


Ne legyünk azonban teljesen naívak: a bukaresti pálfordulás (??), ha megtörténik, csak kis részben miattunk, a mi zászló-kitűzéseink miatt van vagy lesz, mi csak az apropót adjuk. A saját, bel-román vitáik felkavarója az ügy. "Sunt Ardelean si ma mandresc cu asta" (Erdélyi vagyok és büszke vagyok rá), terjed lassanként a jelszó az erdélyi románok között, és mint a képen látszik, Románia körvonalai ott vannak a kulcstartón, de ott a "mai presus de orice" (mindenek felett) kitétel is - ha valamitől, akkor ettől félnek. A román belpolitikában amúgy is kellemetlen törésvonalat visz az ügy a deklaráltan nemzeti érzésű, bármilyen revíziót elutasító, de a nemzetiségek felé toleráns románok és a mindent tiltani akarók közé. Ha valamit, akkor véleményem szerint ezt a konfliktust akarták hatásosan elsimítani.


Mondom, én azért az első hírek hallatán messze nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy a bukaresti parlamenti döntés valóban úgy és olyan pontot tesz az ügy végére, ami megnyugtató mindenkinek. Ám ha igen, akkor ne fanyalogjunk magunkon, és ne magasztaljuk őket az egekbe: most talán valamit végre sikerül jól és végső soron románoknak és magyaroknak együtt megoldanunk. Ezt a meccset így játsszák, durvák a csattanások, de ha a végeredmény mindenkinek jó, akkor örüljünk neki.


És az aszimmetria miatt a pontot úgyis csak Bukarestben tehetik az ügy végére.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Saturday, August 18, 2012

Trianon - mi kell a sérelmi politika végéhez?

"Az 1945 utáni béke a háborúmentes Európának az alapvetése, a második világháború előtti sérelmek feladása." - írja a Kettős Mérce blog szerzője, Kell-e nekünk Trianon felülvizsgálata? című bejegyzésében, majd így folytatja: "Magyarország külpolitikai célja nem lehet Trianon visszacsinálása. Több mint 90 évet nem lehet visszacsinálni, azt pedig nem akarhatjuk, hogy más embereknek ugyanolyan szenvedést okozzunk, mint amit nekünk okoztak. Ez is Trianon üzenete.". Zárómondata ez: "Kínos módon, aki a trianoni revíziót kívánja, pont a határon túli magyaroknak árt a legtöbbet".

A külpolitikai lehetőségek és realitások tényleg korlátosak, és bár ez néha megváltozik, hozzá kell tegyük: jó ideje azok. És bár a Mérce szerzőjének jó szándékát nem vitatom, általános megközelítése, alapállása: "ne kavarjunk mi itt, mert úgyis rosszabb lesz", véleményem szerint egy tőről fakad mindazzal, ami a második világháború vége óta domináns volt külpolitikai felfogásunkban, és amely miatt játékterünk ennyire kicsi. Félre ne értsetek, nem határmódosításért kiáltok itt és most (bár van olyan politikai lépés vagy vélemény a túloldalon, amire ez érvként felvethető), de az nagyon zavar, ha azt hallom: felejtsük el a sérelmeket amúgy európai módon - miközben e sérelmek ma, 2012-ben is folyamatosan keletkeznek.



Nem a Mérce posztjának tévedéseit akarom igazítani, de két dolgot előre kell bocsátanom. A Benes-dekrétumokra tényleg jó lenne úgy tekinteni, mint egy letűnt kor jogtörténeti érdekességére - csak hát a csehszlovákiai német és magyar kisebbség 1945-ös jogfosztását kimondó szabályok mind a mai napig hatályosak, a cseh és a szlovák állam jogrendjének részei, és ennek megfelelően a jogalkalmazásban hivatkozhatók is. A békülés első lépése talán ezek hatályon kívül helyezése lenne. Helyesen jegyzi meg a Mérce, hogy ma már nem a trianoni, hanem az 1947-es párizsi béke rögzíti a határokat. Ebben Trianonhoz képest nem "kisebb határmenti városokat" csatoltak el, hanem Pozsonytól délre három falut (kis színes, hogy enélkül a bősi üzemvízcsatorna "C-variánsát" sem, vagy csak nagyon nehezen csinálhatták volna meg a (cseh)szlovákok).

Viszont a "feledjük el a sérelmeket" vélemény útjában sok nagyon is élő, ma is folyamatosan újra megvalósuló probléma áll. Nem is a magyarverésekre gondolok itt, hanem a rendszerszintű bajokra. A határon túli magyar többségű területek közül talán csak a Székelyföldön valósult meg úgy-ahogy az írásbeli kétnyelvűség a közterületeken és a hivatalokban. A szlovák nyelvtörvény diszkriminatív jellege nyilvánvaló, ami különösen azért szembeötlő, mert egy EU-tagállam korlátozza ezzel az EU egyik hivatalos nyelvének használatát. A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom Facebook-csoportját is érdemes figyelni, hogy milyen aprónak látszó - helyben azért nagyon fontos! - ügyekért kell napi csatákat vívni több mint félmillió magyarnak. És hát túl sokszor vetődik fel, mind politikusi megnyilvánulásokban, mind pedig - ami még nagyobb gond - közvélemény-kutatásokban, hogy szomszédaink többségi nemzeteinek meghatározó része nem szívesen hall magyar szót országában.

Erre nagyon is adekvát - bár nyilván nem a realitásokat célzó, de jól érthető - válasz, hogy akkor kezdeményezzék ők a határok módosítását, és ez a problémájuk megszűnik. De még felvetés szintjén sincs szó Trianon teljes revíziójáról. Ha nemzetiségi alapon gondolkodunk, akkor Trianon fő gondja nem az ezeréves ország szétszakítása volt - hisz az eredeti országterületen a magyarság az 1900-as évek elején épp csak többségben volt. Nagy és összefüggő területeket már akkor olyan többségben laktak románok, szlovákok, szerbek, ruténok, németek, mint amilyen magyar többsége van ma is a Csallóköznek vagy a Székelyföldnek. A fő gond az, hogy nemcsak ezeket "vették el" (mai román/szlovák értelmezésben: váltak ki!), hanem több millió magyart is, akiknek a kb. a fele az új határok közvetlen közelében élt. Lehetett volna olyan határt is húzni, amely lényegében csak Erdélyben okozott volna érdemi kisebbségi problémákat. A történelem fintora, hogy pl. Hitler 1938-ban egész jól eltalálta ezt a vonalat az első bécsi döntéssel. Nem neki kellett volna.

Szóval a dolog nem fekete-fehér. A "trianoni határok" és az "ezeréves ország" közt azért ott volt - érvekben felvethető szinten maradt is - az etnikai alapú revízió lehetősége, amely sokkal-sokkal kisebb területet érint, nem túl sok más nemzetiségű lakossal, és ezzel kapcsolatos "újabb szenvedés-okozással".

De maradjunk a mai realitások szintjén. Kereshetünk Európában működő modelleket az etnikailag szándékosan rosszul meghúzott határok következményeinek kezelésére. Hogy oldják meg, hogy ne keletkezzenek ma is további sérelmek? A szokásos példa Dél-Tirol. Az első világháború végén Ausztriától Olaszországhoz csatolt, szinte tisztán osztrák-németek lakta vidéken 1972-ben született megállapodás a két ország közt, majd az autonómia végleges formája egy 1992-es egyezménnyel állt elő. Az eredmény: teljes kétnyelvűség írásban is, a hagyományok, a nyelv megőrzése - kelet-európai mércével mérve - akadálytalan.

De hol vagyunk mi ettől?

Igen, haladjuk meg Trianont - a sérelmek elfelejtését azonban az újabbak nem okozásával kell kezdeni! Tehetünk mi is ezért, de a labda még mindig a trianoni határok túloldalán van. És amíg ez a helyzet, Magyarország nem mondhat le egyetlen rendszerszintű megoldási eszközről sem.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: