Showing posts with label magyar_kisebbség. Show all posts
Showing posts with label magyar_kisebbség. Show all posts

Wednesday, October 30, 2013

Egyetlen kérdés Romániához (is)

Hírek az utóbbi évekből. Székely autonómiatörekvések. Önálló magyar egyetem igénye Kolozsvárott. Magyar gyógyszerészkar igénye Vásárhelyen. Vontatottan haladó kárpótlás. Kisebbségi helységnévtáblák. A napi ügyek egy része helyi jelentőségű, bár ebből van sok. Ugyanakkor az egész katyvasz visszavezethető egy, egyetlenegy kérdésre, és az arra adandó román válaszra:


Kedves Románia, kívánod-e hogy magyar (székely) polgáraid továbbra is magyarként (székelyként) éljenek Romániában?


Nem kell ezen himihumizni, ez ilyen egyszerű: igen vagy nem.


Emlékezzünk csak. 1918, Gyulafehérvár: akkor ugye azt mondtátok, hogy igen (kép itt fent), frissen szabadulva abból az állapotból, amelyben az előző magyar rezsim bizony szívesebben látott volna benneteket magyarnak, mint románnak). Szóval ha a válasz ma is igen, akkor ebből minden más egyenesen következik. A kérdés eleve úgy van feltéve: Romániában, tehát a szuverenitás sérelme, a határmódosítás fel sem vetődik. Ahogy a székely menet transzparensei írták is: "România este ţara noastră a secuilor", vagyis "Románia a miénk, székelyeké is". Ez az ajánlat. Ha a válasz tényleg "igen, szeretnénk, ha magyarokként maradnátok", akkor eszerint kell dönteni autonómiáról, egyetemről, gyógyszerészkarról, és így tovább.



Amennyiben a válasz viszont "nem" (figyelem: eddig deklaráltan - talán Ceauşescu-t kivéve - nem mondott ilyent Románia), az egy érdemben új helyzet. Ennek taglalásába nem is szívesen mennék bele, mert a "háborús helyzet" kifejezés erősen félreérthető lenne. Akkor ennek figyelembevételével kell politizálni az erdélyi magyar pártoknak, és Magyarországnak is.


A válasz viszont szükséges. Persze "Románia" nehezen tud erre válaszolni, de Romániának, a román polgárok összességének is jót tenne, ha megpróbálná. Kézenfekvő helyszíne a kinyilatkoztatásnak a bukaresti parlament, de az odáig vezető társadalmi vita értéke sem elhanyagolható.


Erről nem is érdemes sokkal többet mondani - másról viszont igen. A kérdést ugyanis feltehetjük Szlovákiának is a felvidéki magyarokról. Az Uniónak, a környező magyar kisebbségekről. És saját magunknak is, a saját kisebbségeinkről - akár azért is, hogy érezzük a románok döntésének nehézségét. E kérdésekhez persze bátorság kell - ahogy a válaszokhoz is - de nagyon megéri feltenni őket.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Saturday, August 18, 2012

Trianon - mi kell a sérelmi politika végéhez?

"Az 1945 utáni béke a háborúmentes Európának az alapvetése, a második világháború előtti sérelmek feladása." - írja a Kettős Mérce blog szerzője, Kell-e nekünk Trianon felülvizsgálata? című bejegyzésében, majd így folytatja: "Magyarország külpolitikai célja nem lehet Trianon visszacsinálása. Több mint 90 évet nem lehet visszacsinálni, azt pedig nem akarhatjuk, hogy más embereknek ugyanolyan szenvedést okozzunk, mint amit nekünk okoztak. Ez is Trianon üzenete.". Zárómondata ez: "Kínos módon, aki a trianoni revíziót kívánja, pont a határon túli magyaroknak árt a legtöbbet".

A külpolitikai lehetőségek és realitások tényleg korlátosak, és bár ez néha megváltozik, hozzá kell tegyük: jó ideje azok. És bár a Mérce szerzőjének jó szándékát nem vitatom, általános megközelítése, alapállása: "ne kavarjunk mi itt, mert úgyis rosszabb lesz", véleményem szerint egy tőről fakad mindazzal, ami a második világháború vége óta domináns volt külpolitikai felfogásunkban, és amely miatt játékterünk ennyire kicsi. Félre ne értsetek, nem határmódosításért kiáltok itt és most (bár van olyan politikai lépés vagy vélemény a túloldalon, amire ez érvként felvethető), de az nagyon zavar, ha azt hallom: felejtsük el a sérelmeket amúgy európai módon - miközben e sérelmek ma, 2012-ben is folyamatosan keletkeznek.



Nem a Mérce posztjának tévedéseit akarom igazítani, de két dolgot előre kell bocsátanom. A Benes-dekrétumokra tényleg jó lenne úgy tekinteni, mint egy letűnt kor jogtörténeti érdekességére - csak hát a csehszlovákiai német és magyar kisebbség 1945-ös jogfosztását kimondó szabályok mind a mai napig hatályosak, a cseh és a szlovák állam jogrendjének részei, és ennek megfelelően a jogalkalmazásban hivatkozhatók is. A békülés első lépése talán ezek hatályon kívül helyezése lenne. Helyesen jegyzi meg a Mérce, hogy ma már nem a trianoni, hanem az 1947-es párizsi béke rögzíti a határokat. Ebben Trianonhoz képest nem "kisebb határmenti városokat" csatoltak el, hanem Pozsonytól délre három falut (kis színes, hogy enélkül a bősi üzemvízcsatorna "C-variánsát" sem, vagy csak nagyon nehezen csinálhatták volna meg a (cseh)szlovákok).

Viszont a "feledjük el a sérelmeket" vélemény útjában sok nagyon is élő, ma is folyamatosan újra megvalósuló probléma áll. Nem is a magyarverésekre gondolok itt, hanem a rendszerszintű bajokra. A határon túli magyar többségű területek közül talán csak a Székelyföldön valósult meg úgy-ahogy az írásbeli kétnyelvűség a közterületeken és a hivatalokban. A szlovák nyelvtörvény diszkriminatív jellege nyilvánvaló, ami különösen azért szembeötlő, mert egy EU-tagállam korlátozza ezzel az EU egyik hivatalos nyelvének használatát. A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom Facebook-csoportját is érdemes figyelni, hogy milyen aprónak látszó - helyben azért nagyon fontos! - ügyekért kell napi csatákat vívni több mint félmillió magyarnak. És hát túl sokszor vetődik fel, mind politikusi megnyilvánulásokban, mind pedig - ami még nagyobb gond - közvélemény-kutatásokban, hogy szomszédaink többségi nemzeteinek meghatározó része nem szívesen hall magyar szót országában.

Erre nagyon is adekvát - bár nyilván nem a realitásokat célzó, de jól érthető - válasz, hogy akkor kezdeményezzék ők a határok módosítását, és ez a problémájuk megszűnik. De még felvetés szintjén sincs szó Trianon teljes revíziójáról. Ha nemzetiségi alapon gondolkodunk, akkor Trianon fő gondja nem az ezeréves ország szétszakítása volt - hisz az eredeti országterületen a magyarság az 1900-as évek elején épp csak többségben volt. Nagy és összefüggő területeket már akkor olyan többségben laktak románok, szlovákok, szerbek, ruténok, németek, mint amilyen magyar többsége van ma is a Csallóköznek vagy a Székelyföldnek. A fő gond az, hogy nemcsak ezeket "vették el" (mai román/szlovák értelmezésben: váltak ki!), hanem több millió magyart is, akiknek a kb. a fele az új határok közvetlen közelében élt. Lehetett volna olyan határt is húzni, amely lényegében csak Erdélyben okozott volna érdemi kisebbségi problémákat. A történelem fintora, hogy pl. Hitler 1938-ban egész jól eltalálta ezt a vonalat az első bécsi döntéssel. Nem neki kellett volna.

Szóval a dolog nem fekete-fehér. A "trianoni határok" és az "ezeréves ország" közt azért ott volt - érvekben felvethető szinten maradt is - az etnikai alapú revízió lehetősége, amely sokkal-sokkal kisebb területet érint, nem túl sok más nemzetiségű lakossal, és ezzel kapcsolatos "újabb szenvedés-okozással".

De maradjunk a mai realitások szintjén. Kereshetünk Európában működő modelleket az etnikailag szándékosan rosszul meghúzott határok következményeinek kezelésére. Hogy oldják meg, hogy ne keletkezzenek ma is további sérelmek? A szokásos példa Dél-Tirol. Az első világháború végén Ausztriától Olaszországhoz csatolt, szinte tisztán osztrák-németek lakta vidéken 1972-ben született megállapodás a két ország közt, majd az autonómia végleges formája egy 1992-es egyezménnyel állt elő. Az eredmény: teljes kétnyelvűség írásban is, a hagyományok, a nyelv megőrzése - kelet-európai mércével mérve - akadálytalan.

De hol vagyunk mi ettől?

Igen, haladjuk meg Trianont - a sérelmek elfelejtését azonban az újabbak nem okozásával kell kezdeni! Tehetünk mi is ezért, de a labda még mindig a trianoni határok túloldalán van. És amíg ez a helyzet, Magyarország nem mondhat le egyetlen rendszerszintű megoldási eszközről sem.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Thursday, August 2, 2012

Orbán és a román politika - miért is ne?

A hajmeresztő tempójú román belpolitikai nyárnak talán az eddigi csúcspontja volt a hétvégi népszavazás: ezen a nép távolmaradásával úgy döntött, nem erősíti meg az államfő leváltását, Basescu maradhat.

Arányszámokban kifejezve nem sokon múlt: a jogosultak kicsit több mint 46%-a ment szavazni, és a résztvevők túlnyomó többsége támogatta az államfő leváltását. Az 50%+1-es érvényességi küszöb miatt viszont a kezdeményezés elbukott, az államelnök leváltása nem sikerült - tegyük hozzá, abszolút számokban a "hibádzó" 4% azért nem kevés.

Még folyt a szavazás, a leváltást kezdeményező Victor Ponta román miniszterelnök már azt nyilatkozta: a Tusnádfürdőn véleményt nyilvánító Orbán Viktor beavatkozott a román belpolitikába, amikor gyakorlatilag azt ajánlotta az erdélyi magyaroknak, hogy maradjanak otthon, ne szavazzanak. A szavazás során a magyarság részvétele valóban kiugróan alacsony volt: a Székelyföldön 15% körül alakult. Ponta érvelése nyilván arra utal, hogy ha a magyar megyék részvételi aránya hasonló lett volna a románokéhoz, talán meg is lehetett volna az érvényesség.

Az MSZP elnöke, Mesterházy Attila pedig, számomra nehezen érthető módon, Ponta érveit visszhangozta:



A miniszterelnök kijelentése nem értékelhető másként, mint a román belpolitikába való nyílt beavatkozás. Orbán Viktor nem tűri, hogy bárki beleszóljon politikájába és kritikát mondjon róla, miközben ő gátlástalanul megteszi ennek az ellenkezőjét. Ez az a kettős mérce, ami jellemzi az ő és pártja politikáját. Vizet prédikál és bort iszik. Orbán Viktor súlyos hibát vétett, aminek kárát az erdélyi magyarság látja, a következményeket ők szenvedik el.



Pontát még csak értem, Mesterházyt - és az őt, a múltkor kritizált jobboldalhoz hasonlóan egységben követő baloldali  kommentelőket - már kevésbé, a válasz azonban közös felvetésükre nyilvánvaló. A magyarság kicsit több mint egytizede Romániában él. Ha közjogilag talán nem is, morálisan mégis fontos lehet számukra az anyaország választott vezetőjének a véleménye. A román politikusok is többször nyilvánítottak véleményt egy független, bár kétmillió román nemzetiségű polgárral bíró állam, Moldova ügyeiben. Nem is tartom véletlennek, hogy tudtommal semmilyen hivatalos külügyi lépés nem követte Ponta kiakadását román részről: ők is tudják, hogy ez benne van a pakliban. Kicsit durvábban fogalmazva: akinek odaát nem tetszik, hogy Románia majd' másfél millió polgára magyarként gondolkodik, kezdeményezzen tárgyalásokat a határmódosításról, nem fogunk elugrani előle. Mesterházy utolsó fenti idézett mondatát pedig végképp nem értem: az a veszély, hogy Ponta "leveri a magyarokon" a mostani kiállást, akkor lett volna reális, ha sikeres a népszavazás. Így inkább az történt, hogy megakasztották az ottani "fülkeforradalmat", ami itthon az MSZP-nek nem igazán sikerül.


Azon meg végképp nincs mit csodálkozni, hogy a Ponta-Basescu meccsben az erdélyi magyarság túlnyomó többsége az utóbbi pártján áll. Bár a székely autonómiát mindig következetesen ellenezte (volt, amikor ezt épp Bálványoson közölte Orbánnal), Basescunak a kisebbséghez fűződő viszonya elfogadható volt. Ehhez képest Ponta alatt meg sem melegedett a kormányfői szék, első lépéseinek egyike volt, hogy megakassza a marosvásárhelyi egyetem magyar orvosi karának megalakulását. És hát nemcsak Orbán, de Basescu is távolmaradásra szólította fel híveit. Itt bicsaklik meg Ponta fent említett esetleges gondolatmenete: az erdélyi magyarság nagyon nem reprezentatív mintája a román társadalomnak, és e kérdésben sem az.

Tippem szerint így az eredmény Orbán nélkül is ez lett volna - mindazonáltal nehezen tehette volna meg Tusnádfürdőn a magyar miniszterelnök, hogy kitérjen e kérdés elől. És hát persze elvileg nem kizárt, hogy lehetne olyan román politikus, akire az ottani magyarság jobban hallgat, mint az erdélyi politikájáért ott is egyébként egyre inkább bírált Orbánra, de pillanatnyilag láthatóan nincs ilyen. Ez van, ez Trianon következménye a románok számára, ezzel együtt kell élniük - vagy elfogadottabb politikust kell találniuk.

És nekünk is, kedves Mesterházy Attila.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: