Showing posts with label nemzetközi_kapcsolatok. Show all posts
Showing posts with label nemzetközi_kapcsolatok. Show all posts

Thursday, October 30, 2014

Visszavonni vagy kitartani? A Fidesz csúnya dilemmája

Visszavonják a netadót? Nem vonják vissza? A Kettős Mérce szerzője, Navra László szerint nem hátrálhatnak meg: azzal azt mondanák, a tüntetők szava többet ér mint a kétmillió szavazójuké. A Magyar Nemzet Online vezércikkszerzője, Csermely Péter viszont épp a visszavonásra szólít fel. Tartsunk akkor fogadást!


Én arra fogadok, hogy visszavonják. Két érvem van rá: a saját bázisuk véleménye és várható nemzetközi csörtékre a nyugodtabb belpolitika biztosítása.


A Fidesznek ez a harmadik olyan ügye, amelyben a saját bázisuk véleménye is, fogalmazzunk úgy, hogy látványosan megosztott:



  1. Schmitt Pál maradása/lemondása

  2. a választási előregisztráció ötlete

  3. és most a netadó


(Persze, volt még más, kisebb politikai jelentőségű ügy: az EVA kivezetésének javaslata, illetve a baltás ügye is megosztó volt, de ott nem volt visszalépési lehetőség.)


Az első kettőbe is beleálltak rendesen. Azért az elhíresült Obersovszky-interjú idején nem volt olyan érzése a hallgatónak, hogy pár nap múlva fordul a kocka. Márpedig fordult, és egyetlenegy dolog miatt: nyilvánvalóvá vált, hogy a plágiumon kapott Schmitt maradását a saját holdudvar, a saját szavazói bázis sem fogadja el. A választási előregisztrációt is nagyon kitartóan kommunikálva erőltették - mígnem egy hét után kiderült: a fideszesek háromnegyede is elutasítja az ötletet. Több hónapos nyűglődés, Orbán több próbálkozása után végül, a köztársasági elnök hathatós közbenjárásával elvetették.


Nyilván most is készülnek a profi felmérések a Fidesz számára. A tényleg profik, nem azok, amelyben a samesz leányvállalata meggyőzést tart a kérdezettnek, hogy milyen jó is ez az adó. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy a 700 forintos adókorlát nem a tüntetőknek szólt, hanem a mindennapi vitákban defenzívába került saját híveiknek, hogy legyen mit mondani, legyen mibe kapaszkodni - ezt mindenki megtapasztalhatta hétfő este óta saját Facebook-os ismerőseinek ilyen-olyan vitáiban, de akár a blogunk kommentjeiben is. A profi belső közvéleménykutatás azonban a tényleges érzelmeket kutatja; ha ebben az jön ki, hogy a netadó a fideszes törzsközönség érdemi részénél - vagy akár csak a fiatal támogatók többségénél - nem jön be, el fogják engedni. Navra Lászlónak ugyanis abban igaza van, hogy kétmillió több mint néhány tízezer, de hátha a kétmillió fele-harmada is az adó ellen van? Vagy ha a többi van egységesen ellene? Akkor el kell engedni. Mondom én - de persze bele is lehet állni, csak nagy a kockázata.


A másik indok a közelgő nemzetközi koki- és sallerzuhatag fenyegetése. A Válasz szerint az EU a Bizottság felállása után azonnal nekiesik hazánknak a jogállam, az európai alapértékek és a szövetségesi lojalitás kérdéseiben. Szavazati jog felfüggesztéséről, az uniós támogatások befagyasztásáról szólnak a találgatások. A kormánynak, legyen bármennyire lecserélt és dilettáns külügyi kara, erről nálam pontosabb információi kell legyenek. Ha pedig ez igaz, akkor elég lesz a kormánynak ezzel a fronttal foglalkozni, nem kell neki még egy másik is.



Az internetadó szempontjából talán mellékes - az országnak persze a legfontosabb - hogy ha ez a pofonvihar tényleg kitör, abban célszerű lenne gyorsan és elegánsan retirálni. A Mandiner főszerkesztőjének írásával teljesen egyetértek: a külpolitikában, az unióban nemhogy kétharmadunk nincs, de az 1-2%-os súlyunkkal akarunk passzátszelet fújni - ami önmagában nem lenne baj, csak gyakorlatilag az összes tagállammal szemben tesszük.


Attól persze joggal tarthat a Fidesz, hogy ha a netadó ügyében meghátrál, a tiltakozók a számukra láthatóan legalább ennyire fontos EU-ügyben is vérszemet kaphatnak. Ám ha nem vonják vissza a netadó ötletét, akkor a két ügy sokkal erőteljesebben kötődik majd össze az utcán, az előrejelzett nemzetközi balhé legélesebb heteiben. Ezért én a helyükben visszakoznék, de hát nem véletlenül nem vagyok fideszes.


UPDATE: jól fogadtam :)


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Monday, October 20, 2014

Álmaimban Amerika…

…nem mondhat nemet. De. Ebben a rémálomban biztosan.


Csak nem képzelte bárki, hogy az USA – amit egyébként is sokan a világ csendőr-államának írnak le – nem fogja elvégezni azt a piszkos munkát, amit a magyar népnek kellett volna? Hát most elvégzi – legalábbis azt, ami őt is közvetlenül érinti.


Ezzel az első gyakorlati lépéssel nemcsak azt üzenik nekünk, hogy ha szövetségesként demokráciát leépíteni szíveskedünk, akkor azt nagyon rosszul tesszük és hogy Orbán miniszterelnök barátai nem az ő barátaik, hanem azt is, hogy amit most főztünk, azt fogjuk megenni. Márpedig a mi kotyvalékunk keleti kaja, nagyon rágós, várhatóan kellemetlen utóízzel, rengeteg orosz, közel-/közép-/távol-keleti adalékkal, de mi akkor is meg fogjuk enni, mert mi ezt akartuk. És tényleg.


 


keep_out.jpg



Ilyenformán tehát érthetetlen is, hogy Orbán barátai miért akartak nyugat felé menni, amikor kelet a helyes irány? És miért fáj nekik annyira, hogy az új ellenség nem engedi be őket hanyatló országába?


Ha Orbán lennék, biztos azt mondanám: itt a keménykedés ideje. Tiltsunk ki mi is amerikaiakat. Mutassuk meg a magyar népnek, hogy nem a brüsszeli oslói washingtoni bürokraták fogják megmondani nekünk, hogy mit szabad és mit nem!


Hajrá.


Friday, February 22, 2013

A „röghözkötés” alternatívája

Az alábbiakban blogunk egyik fő inspirátorának cikkét közöljük a hallgatói szerződések ügyében folyó vitához.





A HaHa, a HÖOK és a kormány figyelmébe


Amikor a kormány problémaként azonosítja azt, hogy a magyar fölsőoktatásra költött kiadás a végzettek egy részének külföldi munkavállalásának tulajdoníthatóan az állam számára nem térül meg, az ország számára elvész, jogosan föltett kérdést feszeget. Széleskörűen – és szintén nem indokolatlanul – kifogásolt tévedése nem ebben van, hanem az általa bevezetni kívánt orvoslás módjában. Sokan és sok helyen megtették már helyes észrevételeiket arról, hogy a köznyvelvbe „röghözkötés”-ként csak megközelítőleges – inkább érzelmi – pontossággal átment intézkedés tervezet mennyiben és miért volna hibás, a várt eredményt aligha hozó, illetve elfogadhatatlan. Van eközben olyan még lényegibb meggondolás is, amelynek szempontjából ez a megoldási elképzelés mindenképpen célját téveszti.


A bajok forrása a kérdésnek az állam, illetve a fölsőoktatásban tandíjmentesen részesülni kívánó polgárai közötti érdekellentétként történő téves azonosítása. Ebből következően keresi a kormány ott a megoldást, ahol azt eleve nem lehet megtalálni. Ha a kérdés nem belső – ami szembeszökő, hiszen az otthon vagy külföldön dolgozás dilemmájaként jelenik meg  – megválaszolását is képtelenség belsőleg, azaz az oktatást finanszírozó állam és annak előnyeit évező polgárai kapcsolatának akármilyen átrendezésétől remélni. A megoldás keresésének helyes, nemzeti szempontból is kívánatos (a magyar állam és a fölsőfokú végzettségű magyar állampolgárok szükségleteit egyaránt szem előtt tartó) útja külső: azt egyrészről a fölsőoktatást finanszírozó állam, másrészről annak eredményét élvező más államoknak a kialakult új helyzet – diplomások tömeges külföldön dolgozása – eddig föl nem merült követelményeivel számoló megegyezése útján lehet és érdemes megkísérelni.


E fölfogás értelmében a magyar külpolitika föladata – ha lehetséges, az EU egészét érintő, az egyes tagállamok viszonyát az érintett kérdésben szabályozásként, illetve szerződésekkel az EU-n is túl – vagy ha úgy nem megoldható, akkor az egyes – legalábbis a leginkább érintett – államokkal olyan egyezmények kötése, amelyek a kérdést a kölcsönösség alapján rendezik.  Ezeknek az egyezményeknek a lényege annak a föltétlenül méltányos elvnek az elfogadása volna, hogy a szerződő feleknek nem lehet célja egymás oktatási rendszereinek, bármennyire is a piac működésének tulajdonítható – azaz nem szándékolt, de gyakorlati végeredményében mégiscsak – mintegy kiszipolyozása.



Az ilyen (itt csak jellegileg vázolt, a részletekre nézve módosítható és bizonyára módosítandó) szerződések lehetőleg azt rögzítenék, hogy az egyes országokban államilag támogatott tanulmányokat végzett diplomások, ha más országban vállalnak munkát, akkor az állam ahol dolgoznak, annak az országnak, amely tanulmányaik költségét fedezte, ugyanannyi éven át utalja át a saját adózási rendszere szerint befizetett adójukat, ahány éven át a tanulmányaikat az utóbbi finanszírozta.


Nincs szó ebben a megközelítésben sem költségek erre irányuló megállapodás nélküli egyoldalú behajtására irányuló utólagos kísérletről, sem más államoknak önkényesen benyújtott számláról. Visszamenőlegesen etikailag is képtelen dolog ilyesmivel előállni. Ugyanígy volna értelmetlenség más államok filléreskedően kiszámított megterhelésére irányuló minden igyekezet  is, annak a számítgatásával, hogy mennyibe kerülnek az ösztöndíjak. Más szempontból pedig ugyanúgy nem kívánatos a kérdés agyonbonyolítása, a külföldön dolgozókra adminisztratív természetű terhek rovásának akár csak megpróbálása. Csakis a jövőre nézve és csakis a  külföldön dolgozó magyar diplomások érdekeivel összhangban lehet hasznos fövetni annak az elvnek az érvényesítését, amely ennek az elképzelésnek a tárgya, és – ezt fontos hangsúlyozni – csakis a kölcsönösség alapján. Egy ilyen egyezmény rendszer, ha mintegy divatba jön és elterjed – úgy például, ahogyan a kettős adózás elkerülését célzó szerződések sorozata köttetett meg Európa-szerte – mindenkinek hasznos lehet, hiszen a fogadó országoknak is nem egyszer vannak megint máshol munkát vállaló, állami támogatással kiképzett diplomásai.


Ha az itt javasolt államközi megállapodások létrejönnek, az érintetteknek e szerint az elképzelés szerint más dolguk nincs, mint a magyar adóhivatalt külföldi munkájuk megkezdéséről értesíteni. Ezt elkerülni nem érdekük, ha – ahogyan ésszerű – attól kezdve minden egyéb a két ország megfelelő adóhivatalai között bonyolódik, de még előnyükre is szolgálhat megtenni különböző más, itt mellékesebb szempontok alapján. Azaz a „röghözkötés” szembeállító, kijátszásra indító várható következményeivel szemben ez esetben a kormány és az állampolgár érdekei egybeesnek: a megközelítésmód a nemzeti egységet, a belső harmóniát szolgálja. Sőt ez a kormánynak a nemzeti érdekek védelmét aktívan fölvállaló, vallott törekvéseivel is sokkal inkább összhangban van, mint a „röghözkötés” bármennyire is megoldásnak szánt, de átgondolatlanságában csak belső konflikus generálására alkalmas melléfogó elképzelése.


Magyarországnak egy ilyen nemzetközi szintű kezdeményezése bizonyára nem egy – hozzánk hasonlóan érintett – ország támogatására találna, de méltányos voltát a közvetlenül nem, vagy alig érintetteknek is nehéz kétségbevonni, így jó eséllyel számíthat sikerre.


Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot: