Showing posts with label magyar_diplomácia. Show all posts
Showing posts with label magyar_diplomácia. Show all posts

Tuesday, January 24, 2017

Kalitkaforradalom

Már megint szabadok vagyunk, így már megint azt tehetjük, amit szabad. A magyar kormány ezúttal az USA hozzájárulásával gondolkodhat és cselekedhet úgy, ahogy épp megengedik neki.



"Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, hogy nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék" - kommentálta az új amerikai elnök szavait Orbán Viktor.



Mi ez a szervilizmus már megint? Eddig szabadságharcot folytattunk és nem tűrtük el, hogy más országok beleavatkozzanak abba, amit házon belül csinálunk. Eddig mindig visszautasítottuk, amikor az Amerikai Egyesült Államok valamely képviselője magyarországi eseteket kommentált, vitatott ügyek kapcsán állást foglalt, ítélkezett felettünk. Most pedig tárt karokkal fogadjuk a kintről érkező intelmeket, csupán azért, mert megváltozott a politikai széljárás?


És ugyanígy miért is tapsikol állva minden fideszes, amikor Donald Trump Angela Merkel menekültpolitikájával kapcsolatos munkáját bírálja? Mert végre egy nyugati nagyhatalom mellettünk foglal állást? És ilyenkor hol van a szuverenitás? Hol van a másik ország politikai döntéseinek tiszteletben tartása? De legfőképp: ezúttal miért örülünk annak, hogy egy külföldi beszól egy EU-s ország belügyeibe, hiszen eddig tiltakoztunk ellene?


Félreértés ne essék: az teljesen természetes, hogy minden politikai pártnak meg vannak a kedvenc szövetségesei és szívesebben idézik őket, mint ellenlábasaikat. Nyilván az MSZP is szívesebben idéz Martin Schulztól, mint mondjuk Donald Trumptól, amikor a demokrácia állapotáról beszél. De a következetesség az elvhű politika alapköve: ha tehát valaki éveken keresztül azzal kampányol, hogy minden külföldről érkező üzenet a szuverenitásunk megkérdőjelezésére irányul, akkor maradjon is ennél az álláspontnál. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Orbán Viktornak most Angela Merkel segítségére kellene sietnie, szó sincs ilyesmiről. Csak épp diplomatikusan nem kellene kommentálnia a fejleményeket, vagy legalább távolságot kellene tartania a vitától.


kalitka.jpg


És legfőképp: ha már szabadságharcos-imidzset építünk, akkor ne ugorjunk már bele minden alkalommal egy nagyhatalom ölébe. Egyszerűen hihetetlen, hogy a politikai vezetőink képtelenek feladni a szervilizmust. Ezért van az, hogy Magyarország önmeghatározása mindig ott kezdődik, hogy épp melyik idegen ország kedvenceivé akar válni. És ez nem pusztán üzlet, ez sajnos rég túl van azon. (Gyakran takaróznak ezzel a politikai vezetők, lásd: oroszokhoz dörgölőzés.)


Egy megjegyzés a végére: ezt a szervilis viselkedést szokták úgy magyarázni, hogy "kis országok reálpolitikája", ami azonban valójában nem takar mást, mint a nemzeti szuverenitási elvek feladását, a gyengeség kinyilvánítását és az erősek előtti meghajlást. Csakhogy egy öntudatos, erős és egészséges nemzetnek nem kell kérni senkinek az engedélyét semmihez.

Monday, October 20, 2014

Álmaimban Amerika…

…nem mondhat nemet. De. Ebben a rémálomban biztosan.


Csak nem képzelte bárki, hogy az USA – amit egyébként is sokan a világ csendőr-államának írnak le – nem fogja elvégezni azt a piszkos munkát, amit a magyar népnek kellett volna? Hát most elvégzi – legalábbis azt, ami őt is közvetlenül érinti.


Ezzel az első gyakorlati lépéssel nemcsak azt üzenik nekünk, hogy ha szövetségesként demokráciát leépíteni szíveskedünk, akkor azt nagyon rosszul tesszük és hogy Orbán miniszterelnök barátai nem az ő barátaik, hanem azt is, hogy amit most főztünk, azt fogjuk megenni. Márpedig a mi kotyvalékunk keleti kaja, nagyon rágós, várhatóan kellemetlen utóízzel, rengeteg orosz, közel-/közép-/távol-keleti adalékkal, de mi akkor is meg fogjuk enni, mert mi ezt akartuk. És tényleg.


 


keep_out.jpg



Ilyenformán tehát érthetetlen is, hogy Orbán barátai miért akartak nyugat felé menni, amikor kelet a helyes irány? És miért fáj nekik annyira, hogy az új ellenség nem engedi be őket hanyatló országába?


Ha Orbán lennék, biztos azt mondanám: itt a keménykedés ideje. Tiltsunk ki mi is amerikaiakat. Mutassuk meg a magyar népnek, hogy nem a brüsszeli oslói washingtoni bürokraták fogják megmondani nekünk, hogy mit szabad és mit nem!


Hajrá.


Wednesday, January 22, 2014

Közéleti megszállás, öt léggyel

Hogyaszongya, "Magyarország német megszállásának emlékműve". No fene. Ha Orbán lennék, én is felállítanék most egy ilyen szobrot. Keveset visz, sokat hoz.


Nézzük, mit bukhatnék vele: egy kis dádá, mint a Horthy-szobornál (nemzetközi politika), egy kis hiszti, mint mindig (hazai közélet), oszt' jó napot.


Hoz-e/megtart-e szavazatot? Hogyne. Azért csináltam. Lássuk: ez az ügy tökéletesen illeszkedik az orbáni kettős beszéd eszköztárába: egyik oldalról kiszolgálja a szélsőséges nézetek tulajait, hiszen e Fidesz által is megcélozható (nem kicsi) réteg tagjainak biztosan megdobogtatja majd a szívét egy zsírúj birodalmi sas+vaskereszt látványa. A másik oldalról meg persze lehet bizonygatni, hogy mennyire szeretjük a zsidókat és ez az egész az ő érdekükben történik. Hopp, egy-két szavazat onnan is.


villamos_muvek.jpg


Két légy nem elég egy csapásra? Akkor legyen inkább négy: gyorsan megsértjük a "bűnös" országokat is ezzel a húzással - ez a szavazók nagy részének szintén tuti bejön, mert rohadt vagány húzás az oroszlán bajszát megrángatni. (német=náci, orosz=szovjet forever, höhöhö)


Ne felejtsük, hogy Orbán a mai Németország kvázi lenácizásának és Oroszország leszovjetezésének trükkjét már tavaly is alkalmazta, csak akkor épp "szabadságharcosként", ugye-ugye. Az oroszoknak viszont most nyilván nem megy neki, és persze tök véletlen az is, hogy a paksi bővítés nem épp egy "szovjet-emlékévben" került aláírásra...


Ja, és tálcán a negyedik legyünk is: az a rohadt széles közönyös tömeg, akit ez az egész kurvára nem érdekel. Csökkenjen a rezsi, oszt' jó napot. Ez az ügy az ő figyelemelterelésüket is célozza, hogy véletlenül se foglalkozzanak azzal, milyen áron fogják csökkenteni a villanyszámlájukat. Főleg ne a választások előtt.


Jöhet az adalék? Ötödik légy: a Fidesz szekértolói, kulturális tagozat. Ugye, hogy ez az intézkedés mennyire illik a Dörner-színházas, vagy a Fekete György-akadémiás sztorikhoz? Bocs, Kerényit kifelejtettem. Meg persze az összes olyan vezetőt, akit káderként neveztek ki kulturális intézmények élére. Nos, sokan vannak, akik még mindig nem kapták meg a zsoldjukat. Úgyhogy kell még szobor, kell még könyv, színház, film és zene is. Meg újság, meg tévé. És lesz. És a kultúrát irányítani kell, és a mi ötödik legyünk fogja megkapni mindezt. Na, ez a megszállás, kérem.


Azért kell emlékmű most. Most vitatkozzunk róla, így utólag, mert bár már 2010-ben is volt naptárunk és történelemkönyvünk, tehát akkor is tudtuk, hogy 2014 potenciális évfordulót jelent, de hát most sokkal több hozadéka van egy ilyen hisztériának, mint akkor lett volna. Szóval most kell, oszt' jó napot.


Nos, lematekoztam, nálam a politikai profit értéke pozitív. Nektek mi jött ki?


Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:


Wednesday, September 5, 2012

Mondjál kevesebbet!

Németh Zsolt külügyi államtitkár úr, tetszett volna kevesebbet mondani! Tetszett volna hallgatni Hajdu János harcostársra, a TEK főigazgatójára (aki egy augusztus 28-i sajtótájékoztató kellős közepén próbálta odasúgni a kiszabadított magyar túsznak, hogy nyilatkozzon rövidebben, mert akkor „nem tudnak belé kötni”)! Kár, hogy nem a TEK-vezér a kommunikációs igazgatójuk.


Németh Zsoltnak – akit igencsak magára hagyhattak ebben az azeri baltás ügyben – sikerült 24 óra alatt olyan ellentmondásba kerülnie saját nyilatkozataival, mint mostanában senkinek. (Szerintem maga sem vette észre – és láthatóan a sajtó nagy része sem, kivéve Obersovszky Pétert – lásd később.) Persze, meg lehet érteni a zavarodottságot, de akkor minek nyilatkozni? Vagy miért nem gyakorolta be előre? Szeptember 4-én még azzal védte a mundér becsületét, hogy „az azeriek megtévesztették Magyarországot”, másnap reggel viszont már arra ébredhetett az ország, hogy a Kormány „minden lehetséges forgatókönyvet felvázolt”, mielőtt súlyos döntését meghozta: az m1 Ma reggel című műsorában (szeptember 5.) az államtitkár szinte rögtön így nyitott: „Tisztában voltunk azzal, hogy itt az elnöki kegyelem a nemzetközi jog szabályai szerint lehetséges…” Akkor most mégis tudták? Vagy tudták, csak nem sejtették?


A hirtelen jött megvilágosodás láthatóan Obersovszky riporter urat (a nemzet Schmitt Pál-szakértőjét) is meglephette, aki próbált is hebegve-habogva továbblépni a kérdésben és rögtön arról kezdett el beszélni (az államtitkár helyett!!!): nem biztos, hogy van alapja a kritikáknak, mert hát „nagyon necces helyzet, ami ott van…borzalmas állapotok vannak a térségben…” stb. stb. – legendás jóindulatát és empátiáját ismerve, valószínűleg most is azért, hogy mentse a menthetetlent. Hiába. Ugyanis a helyzet nem ott necces, hanem itt. Az azeriek és az örmények pontosan tudják magukról régóta, hol is/hogy is állnak ebben a kérdésben. Mi vagyunk azok, akik bizonytalankodunk. Mi vagyunk azok, akik rögtön gyanakodni kezdtünk a Kormányra, a szándékaira.


Már önmagában is ellentmondásos helyzet, hogy Németh Zsolték szerint az azeri ügyben „nem volt rossz szándék Magyarország részéről” ( - tehát nem volt biznisz), ugyanakkor „nem is történt szakmai hiba”. Akkor most mi történt, kérdem én?


Harmadik lehetőség? Rendben, nézzük ezt is: jó szándékkal mérlegeltek, de tudták, hogy benne van a pakliban az azeriek „félrelépése” – viszont nem tartották jelentősnek magát az ügyet, pontosabban annak következményét. Tulajdonképpen erre utalt Orbán Viktor is szeptember 3-án, amikor így próbálta csillapítani a kedélyeket: „Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen”. Németh Zsolt azonban két nappal később erre is határozottan rácáfolt. Az Obersovszky-interjú kétharmadánál például úgy belendült, hogy már-már kikelve magából, felháborodását fejezte ki az üggyel kapcsolatban: „Ez az egész problematika nincsen kellőképpen komolyan véve!...”


paradox-copy-294x300.jpg


Ajjaj. Most van igazán baj. A Kormánynak ugyanis döntenie kell sorsáról, saját imázsáról: a dilettáns vagy az embertelen jelzővel illessék? A jobboldal nyilván az előbbiben, míg a baloldal az utóbbiban alkudna meg. A miniszterelnök azonban láthatóan egyikben sem (így marad a szokásos kettős beszéd alkalmazása - lásd pl. IMF-tárgyalás). Csakhogy sajátjait így megint nagyon nehéz helyzetbe hozza (annyi kínt kellett már átélniük Matolcsy és Schmitt „bevédése” miatt is) és így ez az ügy is gördül tovább, a többivel együtt (pláne, ha nem menesztenek majd valakit – a nép ugye, "vért kíván" ilyenkor).


A makacsságnak meg lesz az eredménye: így születnek majd újabb és újabb összeesküvés-elméletek, amik hamar tovaterjednek– s így lehet majd szépen muníciót adni az ellenzék kezébe. Orbán Viktor talán nem hiszi el, pedig az a helyzet, hogy ezt a balhét 2014-ben simán be lehet majd dobni a választási kampányba – és igen, ugyanolyan nagyot fog ütni, mint most. „Viktor, az emberkereskedő.” Hogy hangzik?


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Friday, July 13, 2012

Nektek coki! - egy magyar Dublinban keresi az igazát

Bár a leláncolt kiflicsücskök, meg a lemerült szadomazó akkuk foglalják el a híreket mostanság, azért jusson eszünkbe egy igencsak, valószínűleg végletekig elfáradt és elkeseredett polgártársunk, Zoltai Bence esete, aki pár napja már az Ír Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elé, Dublinba ment az igazát keresni. Miért is?

Aki esetleg nincs képben, hogyan is mehet el kacagva haza Írországba egy ír férfi (majdnem leúriembereztem véletlenül) miután Leányfalun megölt két kisgyereket, hogyan is ússza meg a felelősségrevonást tettéért, amit Magyarországon, magyar állampolgárok ellen követett el. Nekik érdemes elolvasni előtte egy rövid összefoglalót.

Szóval.
Az Irish Life biztosítótársaság magas rangú tisztviselője elgázolt két gyereket. Figyeljünk csak a dolgok finom iróniájára. Egy életbiztosító igazgatójaként. Aztán valahogy szépen hazament és azóta boldogan éli világát. Hogy történhetett vajon mindez? Hogyan sikerült addig csűrni és csavarni ügyvédnek, jogásznak, ameddig az “Ígyjárás tipikus esete” állt elő?




(Forrás: Magyar Hírlap)


Hadd segítsek: a nemzetközi- az ír- és a magyar büntető és egyéb jogokban kevéssé járatosaknak:
Mert megtehette.

Két, egymással (katonai- és politikai téren egyaránt) szövetséges ország az ilyen kényes eseteket általában csendben és simán meg szokta egymás között oldani. Bőven elég a tisztesség- és némi igazságérzet a felek között az ilyen ingoványos esetekhez mint a fenti. A legritkább esetben szokták az ilyesmit legfelsőbb bíróságokhoz, felülvizsgálati tanácsokhoz, sőt immár diplomáciai testületek elé cipelni.

Kérem higgyenek nekem, civilizált országokban az ilyen, paraszti, józan ésszel bátran felfogható esetekben ez ritkán szokás. Régen rossz, ha már nagykövetek, sőt miniszterek levelezgetnek, meg az EU biztosokat, meg Strassbourgot meg Luxembourgot zargatják.

Nem kell a konfliktus, a balhé senkinek sem, a sajtó, a közvélemény felháborodása a nagy felhajtás mindenkinek csak kárt okoz. Ha ez mégis megtörténik,  az már nem csak Zoltai úr és Mr. Tobin ügye, régen nem, hanem két, szuverén köztársaság, az Ír és a Magyar Köztársaság ügyévé válik.  Igen szomorú, hogy a magyar diplomácia újabb, csekély súlyú, de annál látványosabb kudarcává váltak az események.

Mr. Tobin 3 év börtönt kapott jogerősen a magyar bíróságon, az ítélet szerint legkorábban 18 hónap után helyezhető szabadlábra. Engedélyezték számára, hogy otthon, ír börtönben, könnyített feltételekkel töltse le megérdemelt büntetését. Gondolom harmadolták is volna a szuperjó magaviseletért. Ez egy év lett volna, valami csendes, zöld mezőn épült vidéki ír börtönben, nem fegyházban. Két életért cserébe. Gondolom jó oka volt Mr. Tobinnak hogy ne fogadja el az alkut, hazautazzon, és végigcsinálja 12 év összes pereskedését, hercehurcáját. Igencsak bízhatott benne hogy megússza.

Ha két ország összeakaszkodik valamin, bármennyire is pihepuha cukrosvattába csomagolják is a mondanivalójukat, az erőviszonyok változatlanok maradnak. Az erősebb kutya fogja ugatni a tutit a gyengébbiknek. Ha az egyik fél ennyire magabiztos a konfliktus kimenetelében, akkor az erőviszonyok igencsak egyenlőtlenek.

Közismert, hogy a magyar külpolitika súlya finoman szólva is csekélynek mondható. Nem kell messzire mennünk. Kapcsolatunk, konfliktusaink kimenetele az elmúlt évtizedben már szomszédainkkal szemben is látványos kudarcok útjelző köveivel szegélyezett. Szlovákia, Románia, Ukrajna, lehetne sorolni a kínos pillanatokat, ettől most eltekintenék, csak üssünk fel pár napi- meg hetilapot.

De azért képzeljük el. Mondjuk nem Leányfalun, hanem -teszem azt egy Berlin melletti kicsi, csendes városkában történik a baleset. Vajon eljutott volna idáig az ügy? A német miniszternek kellene most levelezgetnie, ráadásul még csúnyán el is hajtanák? Ugye hogy abszurd még a gondolat is.

Ennek a tehetetlen, sarokba szorított, kontraszelektált magyar diplomáciai testületnek, és ugyancsak inkompetens munkájának, kudarcának keserű levét már megint egy szerencsétlen, magyar ember, meg a családja issza meg. Az oka pedig az elmúlt tíz év teljes magyar vezetésének nemzeti és nemzetközi viselkedése és kudarca.

Ne tévedjünk. Nemcsak a Brüsszelben vívott az elmúlt két évben alaposan begyakorolt arccal a betonnakszaladás az oka a vereségeinknek. A viktoriánus rendszer egybites nyaloncai és kőagyú biorobotjai mellett a Gyurcsány-féle nyúlós-nyálkás elkúrtuk rendszer, és a mögöttük ijedten-gyáván kipislogó hájas gnómjai is felelősek.

Nekünk harc kell Európával, nem megegyezés. Kettősbeszéd kell, kínosan mosolyogni Nyugaton és kardotrázni büszkén idahaza. Szabadságharc kell, nomeg persze sok pénz, de felelősségvállalás nélkül. Kurucos dac kell, és persze tessenek is ájultan tisztelni bennünket. Nem kell hát csodálkozni, ha egy vörös bársonnyal bélelt dolgozószobában, egy nemzeti színnel keretezett, pocsék angolsággal megírt levél csak egy gúnyos, lenéző mosolyt bír kicsikarni a dublini tisztviselő arcából.

Barbárok. Ázsia. - gondolja magában. Nyereg alatt puhított hús. Haha. Némá, a paprikajancsik levelezgetnek velünk. Na majd illő választ írunk nekik, hogy megtanulják hol is van Európa.

Még valami. Egy másik halálos baleset szomorú ügye zárásképp, ha már a múltban bóklászunk: Vitalij Kalojev esete a festői Svájcból nomeg Baskíriából.

Vitalij Kalojev 2004-ben követett el a gyilkosságot, családja halála miatti bosszúból. A férfi két gyereke és felesége ugyanis azon az orosz utasszállítón lelte halálát, amely 2002-ben összeütközött egy teherszállító repülőgéppel, és lezuhant a német légtér svájci légiirányítók felügyelete alá tartozó részében. A baleset Németország legsúlyosabb légikatasztrófája volt, 71 ember vesztette életét. Ráadásul az orosz gépen főként iskolások utaztak, akik spanyolországi szünidőről tértek haza. Kalojev annak idején Spanyolországban dolgozott építészként, és szinte azonnal a helyszínre utazott, ahol megtalálta szerettei holttestét.

Két évvel később a férfi megjelent az egyik - a baleset idején egyetlen szolgálatban lévő - légiirányító svájci otthonánál. Kalojev - a bíróságon tett vallomása szerint - képeket akart a légiirányítónak mutatni elhunyt négyéves kislányáról, Dianáról, tízéves kisfiáról, Konstantinról és feleségéről, Szvetlanáról. A férfi azonban Kalojev szerint hűvösen fogadta. Az orosz végül leszúrta. Utólag azt mondta, hirtelen felindulásból cselekedett.

Nos Kedves Olvasó, szerintem ez a “keleti megoldás”.  Ha “barbárok” lennénk, így oldanánk meg a problémáinkat. Szemet szemért elv alapján.

Ugye nem tetszene? Ugye nem lenne európai megoldás, ha egy tettrekész fiatalember becsöngetne Mr. Tobin bejárati ajtaján kezében a két kisgyerekről készült fényképpel? Ijesztőek a párhuzamok, ő is csak az “igazságot keresné” és a zsebében lévő késsel találná meg.



Szerintem azért talán még lehetne más lehetőség is, legalább játsszunk el a gondolattal, bármennyire is valószínűtlen.

Orbán Viktor miután kipihente magát, a nyaralás után, a heti szokásos brüsszeli útján odafárad a balhátsó oldalra egy másik, az övéhez hasonló miniszterelnöki karosszékhez és azt mondja:

-Háj miszter kenni we hev hír a little problem, ken vi talk abáut asz mano á mano plíz!
(-Helló Mr. Kenny, lenne itt egy kis probléma, beszélgessünk már erről mint férfi a férfival!)

Persze ehhez golyók is kellenének, nemcsak szabadság(h)arcosok...

Végezetül két olvasnivaló: Viktor Kalojev hazatéréséről és Zoltai Bence szavai a dublini sajtótájékoztatón. Bátran ajánlom mindkettőt, érdemes beletekinteni!


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: