Thursday, January 24, 2013

Lehet szép a pártszakadás?

Ha fogadni kéne, arra tennék, hogy ebből bizony szakadás lesz. A novemberi LMP-kongresszus válaszolt először a kétpólusú logikát erőltető választási törvénymódosításra, arra, hogy beáll-e ebbe a logikába az LMP vagy nem. Hogy a kormányváltásért együttműködik-e a szocialisták/Bajnai által uralt baloldallal, vagy önálló pólus marad, kerül ez nekik, amibe kerül. A választás az utóbbi irányra esett, nagyon kis különbséggel. A kongresszusi határozatot azonban a kisebbségben maradtak mindmáig nem érzik magukénak, és tippem szerint ez akkor is így lenne, ha fordított eredmény született volna októberben. A kérdésre adható két válasz mögött annyira más gondolkodásmód, attitűd van, hogy a sima belső meggyőzés nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. Második forduló szombaton.


Tovább nehezíti a dolgot, hogy mind a szövetség, mind az önálló politizálás valamilyen szinten működő stratégia lehetne (vagy lehetett volna novemberben?), de a kettő együtt nyilvánvalóan nem vállalható fel. A szavazóbázis egy érdemi része kormányváltást szeretne, kerül amibe kerül. Az önállóságpártiak pedig talán számolnak azzal, hogy a kormányváltó hívek nagy része búcsút mond nekik, de észreveszik a rést - mit rést, óriási gödröt - a politikai palettán, hogy a szavazni készülők több mint fele nincs meggyőződve arról, hogy a fideszmszp valamelyik szárnyára kéne szavazni.


Bármi is motiválja a pártot, a végrehajtást az eddiginél sokkal meggyőzőbban kellene csinálni. Az Együtt 2014-gyel együttműködés fonák módon ma nagyobb LMP-s súly mellett valósulhatna meg mint novemberben: Bajnaiék formációja visszaesőben van, de legalábbis stagnál a szocialistákkal vívott dominanciaharc miatt, így az LMP esetleges csatlakozása most akár a túlélést is jelenthetné nekik. A kiábrándult fideszes szavazók hangsúlyozottan nem baloldali megszólítása meg minimum egy hangsúlyozottan nem baloldali politikát igényelne Schifferéktől (is). Ismétlem: mindkettő létező, lehetséges stratégia, de fájdalmasan lehetetlen egyszerre. Annál viszont bármelyik lényegesen több erőfeszítést kívánna az LMP-től, hogy erejét arra fordítsa, hogy egymást gyepálják, még ha ezt eddig a lehetőségekhez képest nem a nyilvánosság előtt tették.


Ezért mondom, hogy a szétválás benne van a kalapban, nagyon is. Mind az együttműködés, mind az önállóan politizáló LMP párthíveinek ez kínál kiutat az őszinte politizálás felé - afelé, amikor nem az egymásnak feszülés hanem esetleg az elképzelt stratégia követése a cél. A ma még egységes LMP-nek, mindkét félnek, azonban a döntés most hétvégi meghozatala előtt azt a  kérdést mindenképp, és indulatok nélkül meg kell válaszolnia: biztos, hogy ez a - pillanatnyi megkönnyebbülést hozó - döntés nem viszi mindkét irányt a marginalitásba és jelentéktelenségbe? Ha a felébe vágott frakció egyik fele sem marad "frakcióképes" a parlamentben, ez nem veszi el gyakorlatilag a teljes játékteret?


brian_kopkodo.jpg


(Monty Python: Brian élete. Handmade Films)


Ha pedig a ezt a kérdést nem teszik fel, vagy felteszik, de nem tartják ezt nagyobb kockázatnak, mint a bénaságra kárhoztató együtt tartását annak, amit talán mindkét fél feladott már, akkor ott a címben feltett kérdés: lehet ezt szépen csinálni? És főleg: lehet utána mindenkinek a saját céljai mentén úgy politizálnia, hogy az elvált felek egymás nevét sem veszik a szájukra? Nem pedig kiabálni egymásra, mint a Brian életében, hogy "Szakadár!" (vagy félrefordítva: "Köpködő!").


Nehéz ügy, nagy, talán irreálisan nagy önfegyelmet igénylő dolog ez - de kötelező. Ha a két, önmagában marginális pártfél nem kezd veszettül dolgozni a saját irányán, nem építi fel párttagok és aktivisták országosan is észrevehető hálózatát (az LMP-nek ma ilyene nincs!), akkor vége. Ehhez pedig dolgozni kell, olyan munkát végezni, amelyet az LMP egyik fele sem kóstolt meg az utóbbi években. Ehhez képest túl nagy a visszamutogatás és a másik féllel tartó ismerősök további egymástszidásánek csábítása. Ennek ellen kell állni. Erre viszont inkább nem fogadok, mert akkor még ennél is pesszimistább hangon fejezném be a posztot.


A Fidesz- és szocialista-szimpatizánsoknak még annyit: igen, tudom, hogy a mostani választási rendszer kétpólusúvá teszi a döntést. Igen, azt is tudom - le is írtam korábban - hogy 2014 az "Orbán vagy nem Orbán" kérdésről fog szólni. De engedtessék meg nekem, hogy ezt rossz kérdésfeltevésnek tartsam, még akkor is ha ezzel kisebbségben maradok. De nem is biztos, hogy kisebbség ez, "csak" nincs megszervezve.


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Wednesday, January 23, 2013

Orbán négyes metrója: az e-útdíj-rendszer

Az elmúlt években az e-útdíj-rendszer kapcsán az embernek az az érzése támadt, hogy a jelenlegi kormányzat egyrészt valamiféle Szent Grálként tekint dologra, mely évről évre kihúzza majd a költségvetést a menetrendszerű slamasztikából, másrészt az állandó halogatás és csúszások miatt ott lebegett a rendszer felett a négyes metró szelleme, mely lágyan suttogta, hogy ezt még unokáink se fogják látni.


Egy ilyen rendszer kiépítése nyilvánvalóan komoly infrastrukturális és informatikai beruházást igényel, bevezetése pedig rendkívül hosszadalmas folyamat. A 2000-es évek elején a hasonló német rendszer éveket csúszott, többször bohózatba illő fordulatokkal, pedig olyan amatőr, nyeretlen kétéves pártok cégek végezték a munkát, mint a Daimler, a T-systems és a Siemens. 



Szerdán Orbán Viktor bejelentette, hogy a magyar rendszer közbeszerzési pályázatának sikertelensége után a magyar állam majd saját hatáskörben kiépíti a rendszert. (Kb. ezt itt a fenti képen, műholdakkal, GPS-szel, mobilkommunikációs rendszerekkel és a többi hasonlóval)


Ezen a ponton érdemes mély levegőt venni és elmerengeni kicsit a távolba, ízlelgetni a dolgot, megpróbálni belehelyezni ezt a kijelentést az általunk ismert valóságba. 


Tehát, az a magyar állam, amelyik még arra sem volt képes, hogy a saját maga számára kiírt negyedik mobiltelefonos frekvencia-pályázat után, egyáltalán egy kapcsolódó cég felállításába belekezdjen, az innovációt úgy támogatja, hogy folyamatosan forrást von el az oktatásból, az elmúlt lassan három évben egyetlen működőképes rendszert sem volt képes felállítani, a tervezési képességéről pedig a háromhavonta átírt költségvetés tesz bánatos tanúbizonyságot, arra készül, hogy elkészít egy rendszert amelyhez hasonlót Európa vezető cégei kínkeserves szenvedés után voltak képesek felállítani. Arról még nem volt szó, hogy erre mennyi időt szánnak, de nyilván 5 napot, mint a teljes felsőoktatási reformra.


Lehet hogy én valahol lemaradtam, de ismer valaki olyan állami céget, vagy bármilyen olyan potens állami intézményt, amelyik képes tízezres nagyságrendű gépjármű valósidejű műholdas követésére egy időben? 


Arról már nem is akarok külön fejezeteket írni, hogy akkor most ezért kellett "rendszert váltani"? Hogy megint minden a központi államhatalom dögvészes ölelésében menjen tönkre?


Természetesen nincsenek illúzióim, ebből sem lesz semmi az elkövetkezendő években. Hiába írja bele Matolcsy a jövőévi költségvetésbe is, hogy e-útdíj-rendszer bevétel 150 milliárd, a szomorú valóság egy 150 milliárdos nemmegszorítás lesz. A kormány információ-technológiai hozzáértését a nagy harci kedvvel lobogtatott "bekötjük a pénztárgépeket a NAV-hoz" történet is fényesen szemlélteti. A nagy lendületből ott is éves csúszás lesz, Orbán Viktor pedig úgy fog járni ezzel és az e-útdíj-rendszerrel is, mint Demszky a 4-es metróval. Mire elkészül, már senki nem fog rá emlékezni, hogy ő hajdan mennyire odavolt érte.


"Még egyszer ezt a kabarét nem adjuk elő.” - mondta Orbán. Félek még csak most jön a java.



 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Monday, January 21, 2013

Gyüttment

"Igaz-e, hogy Pálffy Kinga, a Miskolc Holding vezérigazgatója az ő rokona és beszéli a román nyelvet?  Igaz-e, hogy Perecsenyi Attila, a Miskolci Városgazda igazgatója az ő barátja, s korábban ugyanabban a nagyváradi Ady Endre Líceumban tanult, ahol ő is? Igaz-e, hogy Szélyes Domokos, a MIK Zrt. vezérigazgatója Székelyudvarhelyen született? Igaz-e, hogy a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója,(archív fotó) a Miskolci Csodamalom Bábszínház igazgatója, a Szemere Bertalan Szakközépiskola igazgatója, a Miskolci Sportiskola felügyelő bizottságának elnöke, akiket egytől egyig a fideszes városvezetés hivatalba lépése óta neveztek ki posztjukra, mind-mind erdélyi, vagy partiumi származású emberek, s többségüknek korábban semmi köze sem volt Miskolchoz?" (Földesi Norbert, MSZP)


„Azért cselekedtünk így, mert ezt látjuk helyesnek, és nem azért, mert azt gondoljuk, hogy a nemzetpolitikai fordulat azonnal és gyökeresen módosítani fogja az MSZP-ről kialakult véleményt. „Nem azt várjuk, hogy mindenki felejtse el a kritikai ellenérzését az MSZP-vel szemben. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokat kell dolgoznunk azért, hogy visszaszerezzük a bizalmat. Az MSZP-nek még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy jóvátegye az elmúlt húsz évben elkövetett nemzetpolitikai hibákat. A párt megújult, vezetőségének átlagéletkora 36 év, és jelezni szeretnénk, hogy az új elnökség másképp áll a nemzetpolitikai kérdéshez” (Mesterházy Attila, MSZP)


true or false_1.jpg
Valóban nem lesz könnyű. A kiindulópont nélkülöz minden szkeptikus allűrt a bejegyző részéről, és készséggel elfogadja, hogy az elnök és a 36 éves átlagéletkorú elnökség őszintén tesz gesztusokat a külhoni magyarok felé. Bár első ránézésre azt gondolhatná a józan ember, hogy a szocialistáknak igazán nehéz dolga a gyászos emlékű népszavazás kampányában vérig sértett határon túli emberek meggyőzősével lesz, de közelebbről nézve talán még sincs teljesen így. Nem nehéz belátni, hogy egy kihelyezett elnökségi kirándulás és néhány nyilvánosság előtt előadott mea culpa önmagában nem fog nagy változást okozni a szocik megítélésében, de – mint jeleztem, jóhiszeműen közelítünk a kérdéshez – ha a tárgykörben következetesen képesek hitelesnek maradni, akkor még az is lehet, hogy tényleg lesz olyan határon túli, aki rájuk szavaz. Főként, ha a kormánypárt bensőjéből-közeléből továbbra is folytatják a határon túli magyar szervezetek közötti szemezgetést, savazást.


De ha nem ezt látjuk a szocik legnehezebb feladatának, akkor mit? Az elnöknek és a 36 éves átlagéletkorú elnökségnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy szavazóbázisa jelentős részének, és ha a 2004-es népszavazás eredményéből indulunk ki, akkor mondhatni a mai magyar választópolgárok jelentős részének nem okozott, és valószínűleg ma sem okoz különösebb lelki problémát a határon túli magyarok „lerománozása”. Miközben 1988-ban tiszteletreméltó és fontos tüntetés zajlott a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen, aközben a mindennapok során a rémes diktatúra nemzetiségi elnyomása miatt átkényszerült sokakat a „románok elveszik a munkánkat – hallod még szolgálati lakást is adtak nekik” párbeszéd kísérte. E mentalitás gyomorforgató és áporodott győzelmi lakomája volt a 2004-es népszavazást körbeölelő kampány. Az idegent elutasító, a gyüttmentet kinéző gondolkodásmód ugyanazokból a gyökerekből sarjad, amiből a rasszizmus, és ugyanúgy el kell utasítani, még akkor is, ha a szavazóbázis egy része ezt zokon veszi.


Pártelnök és pártelnökség legyen a talpán, aki e berögzült, évszázadnyi mélységekbe gyöpösödött észjáráson egy fikarcnyit is változtatni tud, hogy mennyire nehéz, elég, ha a pártelnök megnézi az oldalán közzétett üzenetéhez érkezett hozzászólásokat, és már vakarhatja is fejét.


Nehéz munka és szép vállalkozás, ha komolyan gondolják a szocik ennek a mentalitásnak a megváltoztatását, akár saját szavazóikkal, pártársakkal szemben is. Mondjuk lehetne kezdeni a miskolci szocikkal. A pártelnök az Erdélyben előadott gesztusok után kioszthatna egy-két szóbeli kokit csak úgy sima gesztusként. Nem csak azért, mert furán néz ki az erdélyi származás bármilyen felhánytorgatása éppen akkor, amikor az elnökség Kolozsvárott ülésezik bocsánatkérő gesztusok izzadságával homlokán, hanem azért is, mert egyszerűen suttyóság.   


Utóirat: Az elnökség átlag 36 éves, Földesi Norbert 32, no úgy látszik a megújulás sem kizárólag életkortól függ.  


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Sunday, January 20, 2013

Tisztességes nyugdíjakat, egyéni számlákkal

Az elmúlt héten a többször foglalkoztunk a nyugdíj témakörével. Timár Gábor a 13. havi nyugdíj ötletének felmerülése után írt a gondolat társadalom-romboló hatásáról, a következő cikkben pedig én szorgalmaztam a nyugdíjak csökkentését.



13. havi nyugdíj, avagy a nemzedéki szolidaritás felmondása


Azonnali nyugdíjcsökkentést!



A téma fontosságát és érzékenységét a cikkhez érkező hozzászólások és rekordja is bizonyítja, aktualitása pedig a napokban sem múlt. Pénteken két olyan hír is napvilágot látott, mely világosan mutatja számunkra, hogy a jelenlegi kormányzat sajnos továbbra sem mer szembenézni a nyugdíjrendszer átalakításának kérdésével, sőt rövidtávú politikai céljainak elérése érdekében további feszültségeket kelt a rendszerben.


A KSH január 18-án hozta nyilvánosságra szokásos havi adatsorát a magyar átlagkeresetek alakulásáról (pdf). A dokumentum szerint: "a bruttó átlagkeresetek 4,6, a családi kedvezmény figyelembevétele nélkül számított nettó átlagkeresetek 2,0%-kal haladták meg az előző év azonos időszakit" Tekintettel arra, hogy az infláció mértéke 5% volt decemberben, ez azt jelenti, hogy a magyar háztartások nettó reálbér csökkenést voltak kénytelenek elkönyvelni. 


Ehhez képest Orbán Viktor a szokásos pénteki rádióinterjújában úgy nyilatkozott, hogy az idei egyik legfontosabb kérdés, hogy a kormány emelni tudja-e nyugdíjakat. Miközben a jelenlegi felosztó-kiróvó rendszer működési elve alapján, a rendszert fenntartó adófizető aktív állampolgárok jövedelmének értéke csökken, az inaktív eltartottak jövedelmét a kormány növelni akarja, ami egész egyszerűen agyrém.


(Az előző cikk kapcsán, sokan felvetették, hogy az inaktívok is fizetnek adót, mert az ÁFA mindenkire vonatkozik. Ezt az érvelést nem tudom elfogadni, mivel például egy nyugdíjas az aktívok adójából szerzett jövedelméből fizet ÁFÁ-t, vagyis gyakorlatilag egy már egyszer leadózott jövedelmet adóz le újra, nem a saját "termeléséből" fizet ÁFÁ-t. Emellett, ha az egyenlet mindkét oldalán megjelenik ugyan az a tétel - jelen esetben az ÁFA - akkor azt a tételt ki szokás húzni az egyenletből.)


Teljesen világos, hogy jelenlegi formájában a nyugdíjrendszer egyrészt a társadalom szempontjából igazságtalan, másrészt amíg a nyugdíjak mértéke az állam kénye-kedve szerint alakítható, addig az állandó kísértést fog jelenteni az aktuális kormányzó erőnek, hogy ezen a rendszeren keresztül próbáljon szavazatokhoz jutni. Az inaktívok állami eltartásának szocialista/kommunista hagyománya a rendszerváltás után hatalmon lévő összes posztszocialista/neokommunista párt - beleértve természetesen a Fideszt is - munkásságát végig kíséri. Ebből a csapdából csak akkor tud kitörni a magyar társadalom, ha a nyugdíjrendszer kifizetési szisztémája függetlenedik az államtól. Ez csak az egyéni számlák bevezetésével lehetséges. Lássuk miként.


Mindenek előtt szükséges néhány alapszabály lefektetése, melyek sarokkövei az új nyugdíjrendszernek.



  • Az állam egy fillérrel sem költhet többet a nyugdíjakra, mint amennyit a befizetők a rendszerbe tesznek

  • Fel kell állítani az egyéni számlákat, melyekből a nyugdíj jogosultak a járandóságukat megkapják

  • A magán nyugdíj vagyont az Államkincstár kezeli és azt állampapírba fekteti

  • Az elrabolt magánnyugdíjpénztári befizetéseket az egyéni számlán jóvá kell írni



A fentebb említett átlagbérrel (221.200,- Ft) számolva egy dolgozó egyszer befizet 10% nyugdíjjárulékot, mely őt, a munkavállalót terheli, ez 22.120,- Ft havonta. Emellett a munkáltatója a munkája után befizeti a bruttó bérének a 24%-át, ami 53.088,- Ft. Ez a két tétel összesen 75.208,- Ft havonta, éves szinten pedig 902.496,- Ft. Számoljunk kicsit ezzel az összeggel. Tegyük fel, hogy 40 éven át egy munkavállaló ezt az összeget megtakarítja. A megtakarítás legyen a legbiztonságosabbnak tekinthető állampapír. Ma a legjobb hozamot az 5 éves futamidejű Prémium Magyar Államkötvény biztosítja, 9,5%-ot. A fentebb is említett 5,2%-os inflációval számolva ez 4,3%-os éves reálhozamot jelent a megtakarítás után. Maradjunk kicsit a földön (remélhetőleg valamikor majd kisebb lesz infláció és nem kell ilyen horror áron finanszírozni a magyar államot) és számoljunk évi 2%-os reálhozammal. 40 év után a megtakarítás reál értéke 54.551.000,- Ft. Ezt az összeget már csak éves lekötéssel, Kamatozó Kincstárjegyben fialtassuk, 6%-on, ez 3.273.060,- Ft, havi lebontásban pedig 272.755,- Ft. Ez az az összeg, amit egy átlagbért kereső alkalmazottnak 40 év munkaviszony után nyugdíjként meg kellene kapnia, miközben közel 55 millió forint örökölhető megtakarítással rendelkezik. Ehhez csupán ez kell, hogy a nyugdíjbefizetései az ő saját számlájára kerüljenek.




Az egyéni számlákat az Államkincstárnak kellene vezetnie, a befizetett összeget pedig állampapírba fekteti. Ezzel az állam kiszámítható, stabil finanszírozási forráshoz jut és nem lesz kísértés a magán nyugdíjvagyon újbóli elrablására sem. A felhalmozott vagyon kamatai szolgálnak a nyugdíjkifizetésre, a felhalmozott tőke vagyon pedig örökölhető. 


Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mégpedig amiatt, hogy ez a rendszer azok számára nyújt vállalható alternatívát akiknek legalább még 25 évnyi munkaviszony van kilátásban. Ebben az esetben a fenti példa számainak felével lehet számolni (~29 millió Ft tőke vagyon, 145.000,- Ft havi járandóság). A jelenlegi felosztó-kiróvó rendszert tehát valamilyen formában addig is fent kell tartani és a társadalmi szolidaritás fenntartása érdekében, minimális formában pedig még utána is. Mi lehet ennek a rendszere?


Az előző cikkemben leírtak alapján, a nyugdíjak befagyasztása és a nyugdíjplafon bevezetése éves 400 milliárd forint megtakarítást hoz a nyugdíjrendszerben. A szomorú helyzet az, hogy ez az összeg még a költségvetési támogatások leállítására is alig elegendő. A Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai 2011-ben 2.918 mrd Ft-ot tettek ki. Ebből a járulékbevételek 2.365 mrd Ft volt. A magánnyugdíj befizetések átirányításával 310 mrd Ft-ot nyer ugyan a kassza, de még így is szükség volt közel 250 mrd Ft-nyi állami pótlásra.


Az egyéni számlás rendszer elindításához ennél jóval nagyobb korrekcióra van szükség. Indítsuk a rendszert azzal, hogy a munkavállaló saját 10%-a már az egyéni számlájára kerül, a munkáltató által fizetett 24% pedig a jelenlegi rendszer fenntartását szolgálja. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Nyugdíj Alap bevételei azonnal 33%-al csökkenek. Mivel a rendszer fenntartásához szükséges az állami támogatás azonnali megszüntetése is, a Nyugdíjbiztosítási Alap korábbi 2.918,- mrd-os kiadási oldala ezzel a lépéssel ~1.800,- mrd Ft-ra csökken. A korábban már említett 400 mrd-os megtakarítás mellett 700 mrd Ft szűkítésre van szükség a nyugdíjkiadásokban, ami további ~25%-os általános nyugdíjcsökkentést tesz szükségessé. Az állami források megvonásával felszabaduló összeget az ÁFA-csökkentésén keresztül részben vissza lehet juttatni a nyugdíjasoknak is.


Elindult tehát az egyéni számlás rendszer. A 10% saját számlára befizetés immár a magán számlára érkezik, a 24% munkáltatói pedig még a régi rendszerbe. Az aránynak a már fent említett körülbelül 25 év alatt meg kell fordulnia oly' módon, hogy a saját számlára történt befizetés 30% körüli értékre emelkedjen, a maradék 4% pedig a szolidaritási alapon fennmaradó felosztó-kirovó rendszerbe kerül. Az arányok nyilván változhatnak a jövő társadalmának teherbírása függvényében.


Természetesen a két éve elrabolt magánnyugdíjpénztári befizetéseket az egyéni számlákon jóvá kell írni. Ez az alapja az egyéni számlás rendszer felállítását övező bizalomnak, egyben biztosíték arra, hogy a rendszert felállító kormány a továbbiakban nem kívánja folytatni a Kádár-korszak utáni neokommunista kormányok magánvagyont fosztogató hagyományát.



 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Tuesday, January 15, 2013

A tücsök vagy a hangya pártján?

Néhány intézkedés a közelmúltból: végtörlesztés, árfolyamgát. Önkormányzati adósságok állami átvállalása. Nyugdíjeinstand. Kicsit korábbról, korábbi ciklusokból: féktelen devizahitelezés állami beavatkozás és érdemi kontroll nélkül. Bank-konszolidációk. Mi a közös bennük?


Nyilvánvaló: a fentiek mind azokat támogatták, akik bármilyen okból erejükön felül költöttek, eladósodtak, esetleg rosszul gazdálkodtak, a pénzt pedig minden esetben a közösség, az egész társadalom, illetve a manyup-einstand esetében a tagok fizették. A posztban nem célom minősíteni, pláne elmarasztalni mindazokat - legyenek bár egyének vagy közösségek -, akik az elmúlt évtizedekben hitelt vettek fel, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen üzenetet hordoznak ezen lépések, állami döntések a polgárok és az ő gondolkodásmódjuk számára.



Először is, nem erősítik a polgárok és közösségeik felelősségérzetét. Az üzenetnek ez a része nyilvánvaló: ha elegendően sokan adósodnak el erejükön felül, akkor - legalábbis adósságuk egy részére vagy bizonyos típusára - át fogja vállalni az állam, gyakorlatilag a teljes közösség a tartozásukat, részben mert sokan vannak és sok szavazatot jelenthetnek, részben azért, mert az át nem vállalás össztársadalmi kára - pl. a sok otthonát vesztő család - egyes mérlegelés szerint több lehet, mint az átvállalás ára. Részben pedig akár azért is, mert az állam felelősséget érez amiatt, hogy korábban - más színezetű kormányok alatt - nem lépett fel jóval hatékonyabban e nagyon kockázatos típusú eladósodás ellen. Azért azt itt is meg kell jegyezzük, hogy a döntéshozók, parlamenti képviselők végtörlesztése véleményünk szerint etikailag több, mint aggályos, morális üzenete védhetetlen.


A másik dolog, hogy a "hangya-üzemmód", tehát a befektetések ösztönzése, az egyszerűen nem működik. Amilyen deficitben van az állam, minden fillérre szüksége van, és ahonnan tud, onnan el is veszi. Ahonnan meg nem tud, ott pedig mindig megvan az inflációs félelem, a forintban történő felhalmozások értékvesztésének veszélye. A takarékoskodás, mint pozitív társadalmi érték még azoknál is visszaszorul, akik azt egyáltalán megengedhetik maguknak, családjuknak.


A harmadik dolog ezeknél hosszabb "futamidejű", és emiatt talán még károsabb is. Ez pedig nem egyszerűen a felelős gondolkodás elkerülhetősége, hanem a hosszú távú tervezhetőség hiánya. Ma Magyarországon a középtávú befektetések is átlagon felül kockázatosak, egy bizonyos időtáv feletti befektetésekben pedig egyszerűen nem praktikus gondolkodni. Tizenöt-húsz éves befektetési konstrukciók? Ugyan már! A jogszabályi környezet, az adószabályok, az inflációs- és árfolyamkockázat éven belül is drasztikusan változnak, nemhogy ennyire nehezen belátható időtávon. Összességében ez is azt erősíti: élj a mának, ne gondolkodj előre, mire odaérünk, úgyis más szabályok lesznek. Pedig konzervatív alapállásból pont az ellenkezőjét kéne tenni.


Nehogy valaki azt gondolja, hogy ezt a kritikát én valamiféle kormánybírálatnak szánom, ez annál sokkal tágabb időkeretet érint - arról nem is szólva, hogy a jelenség nemcsak hazánkban virul. A rendszerváltás óta nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot, ahol az össz-üzenet ne ez az "élj a mának" lett volna, bár a kormányzati kommunikáció és intézkedések a kilencvenes években mintha pozitívabbnak tűnnének így visszatekintve. Viszont ha nem változtatunk ezen, akkor egy újabb generáció szokik bele ebbe - vagy szökik el az országból.


Végezetül hadd írjam ide La Fontaine meséjének egy viccesebb (?) változatát. A hangya egész nyáron szorgalmasan dolgozott, gyűjtögetett, a tücsök meg csak bulizott, hegedült, mit sem törődött a jövővel. Ősszel aztán meg is döglött mint a kettő.


Ugye nem erre játszunk?


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Sunday, January 13, 2013

Azonnali nyugdíjcsökkentést!

A héten ismét felmerült a 13. havi nyugdíj ötlete. Néhány nappal ezelőtti posztunkban már értekeztünk ennek a társadalomromboló hatásáról, de mivel a téma egy jellegzetes magyar korszellemet és kórtünetet tükröz, úgy gondoljuk érdemes tovább elemezni.


Ha az alapvető elemeire bontjuk, mire van szükség egy társadalom közös kasszájának kiadási oldalán, a legmagasabb prioritásként három területnek kell szerepelnie. Ezek az egészségügy, az oktatás és az aktív (értsd: dolgozó, munkával rendelkező) családok támogatása. Nyilvánvaló, hogy egy ország és ezáltal a lakosainak legkiemelkedőbb közös érdeke, hogy a tagjai minél tovább éljenek egészségesen (minél tovább fizessenek adót és legyenek képesek gondoskodni magukról), az életük során minél magasabb színvonalú munkát legyenek képesek elvégezni (ezáltal több adót fizessenek és nőjön az öngondoskodási képességük és életszínvonaluk) illetve, hogy biztosítsák a népesség reprodukcióját.


Ha megvizsgáljuk a mai magyar folyamatokat azt látjuk, hogy az előbb felsoroltaknak szinte mindenben az ellenkezője zajlik. Az egészségügy helyzete kétségbeejtő, dolgozóinak morális és anyagi helyzete katasztrofális, az orvosok elvándorlása már az alapvető működést veszélyezteti. Az oktatásból folyamatos a forráskivonás, ami a tehetséges diákokat szintén elvándorlásra készteti, az oktatásban nem részesülőket pedig ázsiai színvonalú alacsony hozzáadott értékű munkára predesztinálja. A magas keresetű aktív dolgozók gyerekvállalásának adórendszeren keresztüli támogatására a kormány tett ugyan lépéseket, de egy szűk kör támogatása nem fog csodát tenni, ha például nincs elegendő óvoda sem.


Itt szögezzük le, hogy ma Magyarországon nincs olyan politikai formáció, amely a társadalom aktív rétegének (adófizető) széleskörű képviseletét vállalná fel. A Fidesz korábban elindult ugyan ebbe az irányba, de erejéből csak egy szűk, jól kereső réteg támogatására jutotta, utána, mint látható, őket is elérte a neokommunista szociális demagógia. Ma Magyarországon, a szavazatszerző politikai stratégia arra alapul, hogy minél több embert taszítsanak állami függésbe, majd ezen függő státuszú emberek érdekeinek húzd meg-ereszd meg jellegű kiszolgálásával az éppen kormányon lévő erő biztosítani próbálja a hatalmon maradását. Ez a társadalom szempontjából katasztrofális. 


Látható, hogy miközben a társadalom fejlődésének alappilléreit tekintve is rendkívül súlyos a helyzet, minden rövidtávú politikai érdekeket szolgáló felvetés, mely a társadalom inaktív rétegeit támogatja, egyszerűen elfogadhatatlan és éppenséggel pont az ezzel ellenkező irányú döntések lennének szükségesek. Ennek megfelelően nem az öregségi nyugellátás további expanziója, hanem éppenséggel annak csökkentése lenne kívánatos.


A KSH 2012 december 18-ai statisztikái alapján a bruttó átlagkereset 219.500,- Ft volt. Ez 2013-ban 143.000,- Ft nettó bért jelent. Ez az az összeg, aminél egyetlen inaktívnak sem szabadna többet megkapnia mások adójából finanszírozva. Az öregségi nyugdíjak esetében éppen ezért tekintsük ezt egy kifizetési maximumnak. 



Az ábra táblázatos formában.


Az Országos Nyugdíjfolyósító 2011-es évkönyve alapján (a 2012-es még nem jelent meg) 340.000-en kapnak ennél magasabb összegű nyugellátást. A mindenkori átlagkeresethez kötődő nyugdíjmaximum bevezetése ebből a tételből évi 140 milliárd forint megtakarítást hozna az országnak. A 100.000 és 143.000 Ft közötti ellátási kategóriában közel 600.000-en vannak. Ha ezeknél az ellátottaknál mindenkit eggyel alacsonyabb kifizetési sávba sorolunk illetve a 90.000-100.000-es kategóriában is 5000-el csökkentjük a kifizetéseket, az 90 milliárdos kiadáscsökkentést jelent. A két tétel együtt 230 milliárd forint, a 2011-es öregségi nyugdíjkiadások (1877 mrd) 22%-a, a teljes nyugdíj ellátási kiadások (2894 mrd) 8%-a. 


Ezen kívül szükséges a nyugdíjasokat illető, állami kiadással járó összes kedvezmény megszüntetése. Ez a rendszer egyébként is átláthatatlan. Ez egy szolgáltatásnak minősül amit az állam rendel meg többek közt például a MÁV-tól, illetve a Volán társaságoktól. Ezt a szolgáltatást viszont évek óta nem fizetik ki, a közlekedési társaságok veszteségeit viszont más adóforrásokból pótolják a nyugdíjkasszán kívülről. Az erre fordított összeg ennek megfelelően gyakorlatilag meg sem állapítható pontosan, de több tíz milliárdos tételt jelent.


A nyugdíjak jelenleg minden évben az inflációnak megfelelő értékben növekednek. 2013-ban ez 5,2% lehet, miközben az aktív dolgozók a magas infláció miatt legtöbb esetben reálbér csökkenést szenvednek el. Csak ez a tétel 150 milliárdnyi plusz kiadást jelent a 2013-as költségvetésben. Ezt a rendszert azonnal meg kell szüntetni. 1%-os GDP növekedés alatt a nyugdíjak nem növekedhetnek, felette is pedig maximum a GDP növekedés mértékével.


Összesen tehát közel 400 milliárd forintról beszélünk évente. Ez az összeg közel a háromszorosa annak amennyit az állam a felsőoktatásra költ vagy pedig kétszerese annak amennyibe a pedagógus és az orvosi életpályamodell bevezetése került volna. Vagy pedig ennyivel csökkenhetnének a munkabérekre rakódó terhelések. Az átlagbért tekintve ez körülbelül 10000 forintot jelentene havonta, ami elég érdemi gazdaságélénkítő lépés lenne.


A poszt így is meglehetősen hosszúra sikerült, a nyugdíjrendszer átalakításának kérdése így egy következő bejegyzés témája marad.


Minden társadalomnak el kell döntenie, merre tart, mit akar elérni. A felelősen döntő választóknak pedig ezek alapján kell megtenni szavazataikat. Az erőforrások elosztásában az aktív és inaktív rétegek közti, közmegegyezésen alapuló egyensúly szükséges. Feltéve, hogy ez az egyensúly 10-15 évvel ezelőtt fennállt, azóta jelentősen felborult, és ebben a szocialista és most már a fideszes kormányoknak is komoly felelősségük van. Az inaktív rétegek bármiféle további előnybe helyezése az aktívakkal szemben szükségszerűen magával fogja hozni az adott közösség társadalmi és gazdasági válságát. 


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Friday, January 11, 2013

Közoktatás: a hírzárolt sikertörténet

Igazi sikertörténetnek nevezte Hoffmann államtitkár pár napos üzem után a közoktatás államosítását. Igaz ugyan, hogy vécépapírért az önkormányzatokhoz küldi az igazgatókat, de ezek apró, idegesítő apróságok. Kár, hogy egy dolog működőképességét - ami azért a sikertörténetnek mégis egyfajta előfeltétele - az ilyen apróságok tömege határozza meg. Ráesik erre még egy - társadalmi vitát nem látott - új nyugdíjszabályozás, amely szerint ha nyugdíj mellett tanítasz, vagy nyugdíj vagy fizetés, ami miatt sok tanár szállhat ki a munkából, felvenni viszont nem lehet senkit helyettük a létszámstop miatt.

Egységes színvonal jellemezze a közoktatást, senki ne jusson kisebb szelethez a szellemi javakhoz csak azért, mert rossz helyre született - hangzott és hangzik a szlogen, és amikor a kormányközeli kommentátorok ezt értelmezik, mindenki szeme előtt a szerencsétlen falusi iskola képe dereng fel, ahol a nebulók bizony a töredékéhez jutnak mindannak, amelyhez szerencsésebb városi társaik. És ki ne értene egyet azzal, hogy ezen változtassunk? Igaz, hogy a kapkodó előkészületek, a rendszerbe programozott százmilliárdos forráskivonás eleve megkérdőjelezték e vízió realitását. A kormányzatnak mindazonáltal hihetünk - csak épp az egységes közoktatást a jelek szerint úgy kell elérni, hogy felfelé ne lógjon ki senki.

Ezt látszanak igazolni az elmúlt napok egyelőre szórványos eseményei is. A Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanárai kezdték a nyilvános elégedetlenséget a rendszerrel kapcsolatban, ezt ma újabb fővárosi iskola zavar-összefoglalója követi, időként hajmeresztő és érthetetlen hírekkel. Említhetem Pokorni Zoltán szembesülését az ELTE gyakorlóiskolájának bezárása miatt dühös szülőkkel és diákokkal - de ez kicsit félrevinne, mert az említett iskola gimnáziumi részének valószínű bezárása pont nem az államosítás, hanem a tárca másik sikertörténete, a drasztikus egyetemi elvonások következménye. Hoffmann mondhatja, hogy "a gyakorlóiskola nem hozzám tartozik" - mert persze hozzá tartozik, csak nem a közoktatáson, hanem a felsőoktatáson keresztül.


shut-up.jpgHogy több ilyen ne nagyon legyen, a központi állami fenntartó - nem szívesen írom le e káosszal kapcsolatban Klebelsberg nevét - megtiltotta beosztottjainak, így jellemzően az iskolaigazgatóknak, hogy bármilyen ügyben nyilatkozzanak. Ha kérdéseket kapnak, arra majd a tankerület válaszol: legyenek szívesek az igazgatók a kérdéseket, és az általuk javasolt válaszokat eljuttatni a fenntartónak. Kérdés persze, hogy mikor tudnak válaszolni: az államtitkár szerint a tankerületek stábjának feltöltése az eredeti tervek szerint is január végére várható. És hát azt se felejtsük el, hogy az utasítás értelmében az említett falusi iskola igazgatójához esetleg a helyi újságtól befutó érdeklődésre is csak a járási központból, vagy ne adj'Isten még messzebbről érkezhet válasz.

Nem szívesen írom ezt: eddig sajnos a novemberben általunk is valószínűsített forgatókönyv szerint haladunk. Amikor a szálak nincsenek elvarrva, a kérdések előre megválaszolva, a rögtönzésre esetleg alkalmas szervezet fel sem állt, csak a vezetői vannak kinevezve, és ezt az egészet forráskivonás kíséri, az nem jó irány a közoktatásnak. A hírzárlat sajnos ezt látszik igazolni.

Node sebaj, a nyugdíjasok választás előtti tudati frissítésére lesz pénz.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot: