Tuesday, November 20, 2012

Schmitt és Semjén: hasonlóságok és különbségek

Nem egészen egy évvel a Schmitt-ügy kirobbantása után újabb plágiumgyanút fogalmazott meg a HVG: ezúttal Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP-elnök doktori dolgozatában vél felfedezni hivatkozás nélkül használt idegen gondolatokat. A kormányzati válasz hasonló: "szánalmas politikai provokáció"-nak minősítik az ügyet, és Schmitt esetével ellentétben rögtön elérhetővé is tették Semjén kérdéses dolgozatait. Lássuk, mi a hasonlóság és a különbség a két eset között. Elöljáróban meg kell említsem, hogy diploma- és doktori dolgozatok témavezetésében és bírálatában van némi tapasztalatom, igaz, eltérő területen, a műszaki- és természettudományban.



Az első különbség az, hogy míg Schmitt Pál dolgozata terjedelmének nagy részét tölti ki az idegen szerzőktől sok esetben szó szerinti fordításként másolt anyag, tehát nem a lóláb lóg ki, hanem a ló egy kis részét fedi valami, addig Semjénnél nem ez a helyzet. Ahogy a Véleményvezér is leírja, az ő esete inkább hasonlít Karl-Theodor zu Guttenberg volt német védelmi miniszterére, aki hasonló ügy miatt kényszerült lemondani. Az, ha valaki más gondolatait átfogalmazva saját szövegének összefüggésébe helyezi és meghivatkozza (a szövegben jelzi, hogy a gondolat honnan származott, és egyértelműen utal irodalomjegyzékének egy elemére) az teljesen rendben van. A probléma ott kezdődik, amikor ez a jelzés, a hivatkozás hiányzik, amikor a szövegből nem derül ki, hogy a szerző megmondja: ez nem saját gondolat, hanem. Az, hogy az irodalomjegyzékben szerepel a forrás, de a szövegben nincs rámutatva, hogy ez onnan van, doktori szinten nem fogadható el. (Igazából ma már sehol sem.) Nem értvén a társadalomtudományokhoz, nem tudom biztosan eldönteni a HVG adatai alapján, hogy ez ott mennyire elfogadott. A saját szakterületemen a vitatott részeket nem engedném át, így egy szakértő vizsgálatot szerintem megérne a dolog.


És itt jön a másik fő különbség. Minden ilyen ügyben (Guttenberg és Schmitt, vagy ha már itt tartunk, Gyurcsány esetében is) a fokozatot, diplomát kibocsátó egyetem vagy intézmény kezében van a lényegi döntés. Ha ők egy ilyen vizsgálat eredményeként - felülvizsgálva a korábbi opponensek elfogadó véleményét - kimondják, hogy a szöveg plágium és visszavonják a fokozatot, akkor a politikus lehetetlen helyzetbe kerül, ha meg nem, akkor a végzett diák vagy doktor nem számít vétkesnek. Amint erre magunk is rámutattunk, Schmitt ügyében a Semmelweis Egyetem lépéskényszerben volt, nemzetközi szinten jegyzett reputációját, erkölcsi tőkéjét és így legközvetlenebb létérdekeit sértette volna, ha elkeni a dolgot: nem is tette meg. A döntés most a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia jogutódja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kezében van, a nyilvánosságra hozott dolgozatokat persze bárki elemezheti, de annak nincs közvetlen hatása az egyetem döntésére.


Várható tehát egy vizsgálat az ügyben, és kíváncsian várom a fejleményeket. Ugyanakkor meg kell mondjam, egy ponton a HVG feleslegesen veti el a sulykot. Semjén nyelvtudásának ugyanis semmi köze ahhoz, hogy kire hivatkozhat. Egyrészt attól, hogy nincs német nyelvvizsgája, még olvashat németül, ráadásul - a már említett műszaki- és természettudományokban egyértelműen igaz ez - a szaknyelv olvasása általában könnyebb mint az általános szövegé. Nem felvágásból mondom (na jó, egy kicsit...), nekem sincs nyelvvizsgám németből, olaszból vagy románból, de a szakmai szövegeket elég jó biztonsággal el tudom olvasni és felismerni a lényegi pontokat, ahol rá kell szótárazni. A másik ok még súlyosabb: a hivatkozásnál alapszabály, hogy azt hivatkozzuk, aki az említett gondolatot először megfogalmazta. Mi van akkor, ha a jelölt tudja, hogy ez egy latin nyelvű szöveg de ő maga nem ért latinul, illetve nincs belőle nyelvvizsgája? Nem hivatkozhatja? Ugyan már...



Egy másik, alaphelyzetben értelmetlen kifogás, hogy Semjén a doktorija megvédését követően az ELTE-re benyújtott másoddiplomás szakdolgozatában forrásmegjelölés nélkül vett át szövegrészeket a saját doktorijából. Amennyiben az átvett doktori szöveg nem plágium, akkor ezzel semmi gond nincs, sőt teljesen bevett gyakorlat, az pedig, hogy egy már másutt, más fokozat elérésére benyújtott munkában milyen mértékű továbbfejlesztést vár el, az az elfogadó intézmény döntése - egy az egyben nyilván nem fogja elfogadni a korábbi dolgozatot. A saját gondolataimat viszont (amennyiben tényleg sajátok!) nem kötelező hivatkoznom akkor sem, ha korábban már leírtam azokat (kivéve, ha a szerzői jogokat átengedtem a kiadónak, de itt nyilván nem ez a helyzet) - más kérdés, hogy viszont érdemes hivatkoznom magamra is, mert ezzel kvázi "reklámozom" a korábbi munkámat. Amennyiben viszont az eredeti szöveg maga is plágium, akkor az "magával rántja" az ezt használó későbbi munkát is, ha hivatkoznak rá, ha nem. A másoddiplomát kiadó ELTE érintettsége így érdekes szálat visz az ügybe: a saját diplomájuk és az azt megalapozó szakdolgozat ügyében ők a Pázmánytól függetlenül is vizsgálódhatnak, és elvileg az eredmény is lehet eltérő.


Összességében: ha lesz vizsgálat a doktori cím ügyében, azt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori ügyekben illetékes bizottsága kell lefolytassa, és annak kell tartalmi javaslatot tennie az intézmény szenátusa felé. Ha nekik ez így megfelel, és szerintük nem történt plágium, akkor az ügy le van zárva. A balhét - már ha van - onnantól ők viszik el, nem a végzett doktor. Az viszont, hogy a korábbi egyetemi doktori fokozat Ph.D.-vá minősítése rendben megtörtént, a kérdés szempontjából nem tűnik relevánsnak, hiszen akkor valószínűleg nem vizsgálták újra a dolgozatok szövegeit, a most megkérdőjelezett részleteket.


Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Monday, November 19, 2012

Nem kell betojni

Szombat éjjel annyi történt, hogy az LMP bejelentette, hogy politikai riválisának tartja egyik politikai riválisát, aki éppen a szavazóira hajt. Továbbá, hogy önbizalma és önmagába vetett hite változatlan. Az, hogy (volt) frakcióvezetője kisgyerekként viselkedik, értelmetlennek nevezi, és nem tudja elfogadni saját pártjának demokratikusan meghozott döntését, az szánalmas, de nem igazán érdekes.


Fontos lenne persze látni, hogy miként kívánnak válaszolni a Bajnai-párt kihívására. Hogyan lesznek a második legnagyobb és ugyanakkor abszolút orientációs pontot jelentő erő a demokratikus oldalon. Hogyan változtatják hitelüket és szakmai tudásukat politikai tőkévé, pontosabban szavazatokká. Hogyan használják ki versenyelőnyüket egy a Milla nagyszínpadát – egy rosszul elmondott, majdnem jó beszéd erejéig – kibérlő, a Szolidaritás apró és gyenge szervezeti hálóján pályát kezdő ex-miniszterelnökkel és annak gyakran össze-vissza-beszélő új, és ismerős-ismeretlen régi barátaival?



Mert ugye ezzel szemben – az országgyűlési frakción kívül - azért van egy 2010-es sikeresnek mondott kampány, egy koherens program, működő szervezeti háló: benne önkéntesekkel, tagokkal, önkormányzati képviselőkkel, és nem utolsó sorban helyi ügyekhez konyító szakértőkkel. No és persze sok-sok potenciális egyéni képviselőjelölttel, akiket jó szívvel ajánlhat majd a választások idején együttműködni kívánó partnereinek.


Persze, ha kivernék az „elmúlt két évtizedben, aki a közélettel foglalkozott az mind vállalhatatlan” gondolatát a fejükből, ami ugyanakkora marhaság, mint a Fidesz emútnyócévezése, még értelmes, érdekalapú választási szövetséget, amolyan taktikai fajtát is köthetnének a 2014 januárjában lábonálló erőkkel, és leválthatnák Orbánt. Nem mellesleg megmenthetnék a hazájukat.


(Vendégszerzőnk szociológus, önkormányzati szakértő)



Egy kattintás és nem maradsz le a posztokról:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Sunday, November 18, 2012

Féltudású magyar elit – hol tartunk ma?

2007. márciusában jelent meg Publius Hungaricus írása az Index Vélemény rovatában, és ugyanazon év novemberében - szinte napra öt éve - folytatása került ki a hírportálra. Az írások súlyos kritikát mondtak a magyar politikai és társadalmi elit teljesítményéről. A reakciók felemásak voltak, sokan nagyon is egyetértettek az állításokkal és következtetésekkel, és sokan ellenvéleményüket fejtették ki, fanyalogtak, vagy éppen dühödten reagáltak, akár blogokban, akár fórumokra beírt kommentek révén.


Magam az írásokkal és a szerzőjük következtetéseivel egyetértettem, hiánypótlónak tartottam az erősen önkritikus hangütésű véleményeket. Bereznay András Kibulizott ország című, ugyancsak 2007-es írása említendő még ebben a körben a teljesség igénye nélkül, amely az események előzményeire ad árnyalt elemzést, továbbá a végső konklúziója is hasonló; dolgozata további állításaival szemben viszont, különösen a mai helyzetben sok ellenérvet tudok felhozni. De most maradjunk a címbeli írásoknál. Az írások fontossága miatt tartom lényegesnek a visszatekintést: mi történt azóta, és hova jutottunk?



Ahhoz, hogy az előbbi kérdésekre választ adhassunk, vissza kell emlékeznünk az írások születésének időszakára. A szocialista kormányzás ötödik évében voltunk, a második kormányzati periódusban, Gyurcsány Ferenc kormányzásának idején. Az őszödi beszéd már fél évvel korábban elhangzott a rádióban, a közéletet ennek utóhangjai határozták meg, és ennek révén a nyergében megingatott Gyurcsány-kormány reformpróbálkozásainak időszakát éltük. Az ország aktívan politizáló része három lényeges, nagy csoportba volt sorolható: létezett a baloldali-liberális kormányzat intézkedéseivel szimpatizáló, ám beszéd keltette viharban elbizonytalanított csoport, létezett a baloldali-liberális, de Gyurcsány Ferenccel szemben ellenszenvvel viseltető csoport, valamint a szinte teljesen egységes tömbként működő jobboldal, amely vehemensen igyekezett kikotorni a kormányzatot a bársonyszékeiből. Ez a viharos időszak, annak ellenére, hogy az írás fontos kérdéseket vetett fel, alkalmatlan volt arra, hogy komoly vita alakuljon ki felette, hogy az írásokba foglalt gondolatok sokakhoz eljutva valóban termékeny talajra hulljanak.


Lássuk a főbb állításokat röviden, kivonatosan, azok kedvéért, akik nem kívánják végigolvasni a két írást.

Az első azt a kérdést feszegette, hogy a környező országok, melyek a kilencvenes években az „új világ” felépítéséért indult munkálkodásban a magyarországi helyzethez képest – általános közfelfogás szerint – lemaradásban voltak, mégis lényegében utolérték, behozták hazánkat. Eredményeink, illetve relatív eredménytelenségünk mind a gazdaság, mind pedig a külpolitika területére kiterjedtek. Miért? A szerző szerint a magyar elit tehetségtelensége az ok, amely még csak az problémák feltárására sem volt képes. Az elit nyugatos fejlődése a nyolcvanas évek elejével indult meg, de meg is rekedt: megelégedett azzal, hogy a késő szocializmusban a szomszédokhoz képest nyugatnak számított hazánk, míg nyugatról egyértelműen szocialista ország maradtunk. A magyar elit gondolkodásmódja a késő nyolcvanas évek szemléletét tükrözi ma is, írja a szerző. Ezzel a féltudás, a féltudások „ülnek tort”, nem engedve a tiszta kapitalista szemlélet meghonosodását. A féltudás túlmutat a gazdasági és politikai szereplők körén, lefedi a kultúrát, újságírást, oktatásügyet, a teljes vezető réteget, tekintet nélkül a pártállásra. Borús a kép: ez az elit adja a szakértői gárdát a politika mögött, így képtelen látni a megoldásokat, amint eddig sem látta. Csak friss gondolatokkal, az önreflexió képességével és kellő tájékozottsággal rendelkező elit kitermelésével lehet felülemelkedni félmegoldásainkon, és végre modern országot létrehozni.


Második írásában a szerző ezt a zárógondolatot fejtette ki. Alapvetése az, hogy az európai integrációban kialakul a munkamegosztás, amely révén magas hozzáadott értékű munkákra, illetve utasítás-végrehajtás alapú, alacsony jövedelemtermelő-képességű szakmunkákra szakosodó országcsoportok jönnek létre. Előbbi a kreatív polgárság alkalmazkódóképes világa lesz, míg a második a gazdasági konjunktúra-recesszió váltakozásnak közvetlenül kitett világ marad. Ez érvényes a globalizálódó kultúra világára is, ahol a kozmopolita nagyvárosok, mint nyertesek, egyben a saját nemzeti kultúrát is termékennyé tevő entitások lesznek, míg a perifériákon a fogyasztók maradnak csak meg, egyfajta provincialitásban. A változáshoz az „ez így nem mehet tovább” ismert kiszólás valóra váltása lenne szükséges. Ehhez három pillért kell ledönteni: a féltudás tudásként elismerését, a teljesítmény ignorálásának reflexét, valamint az egyéni felelősség elvetésének gyakorlatát.


Az e három pilléren álló elit a szerzést tartja saját filozófiájának, ezzel szemben a közérdek, a verseny, a fejlődés elvérzik. Ez a gondolkodásmód mára már nem igényli a nyolcvanas évek végének gárdáját, kitermelte fiatal képviselőit. Magától a rendszer nem fog megváltozni. A szerző megoldási javaslata három részből áll:



  • A releváns tudás feltámasztása: a logikus, tényeken alapuló és az egészséges kétellyel önmagát kiigazítani képes tudás újrateremtése.

  • A teljesítmény rangjának helyreállítása, úgyis, mint az ellenségkép helyett a versenytárs szemlélet bevezetése, másrészt a nyugati teljesítmény, mint mérce elfogadása.

  • A felelősség kultúrájának kialakítása, mert csak a beismert kudarc vezet a kudarcból okulásra.

  • Végül a szerző a változás első jeleit jelzi: az elit tekintélyének csökkenését tartja ennek. Következő lépésként az olyan közösségek létrehozását tartotta fontosnak, amelyekben az előbb megfogalmazott értékek megvalósulhatnak, legyen az vállalat, kulturális egyesület, akármi.


Ezeknek az entitásoknak kellene valamiféle hálót alkotni, amely utóbb megerősödhet, amely terjesztheti az új értékeket. Az ügy sürgős, mert a szerepek leosztásában nem várnak Magyarországra. Akkor a szerző úgy látta, hogy egy-két éven belül el kell indulnia annak a közéleti vitának, gondolkodásnak, amely az új szemlélet kiforrásának megindítója lehet.


És mi történt azóta?


A 2007-ben felállított menetrendet a válság felülírta. Túl a felvázolt hazai rendszerszintű válságon a világgazdaság is megrendült. A kegyelmi állapot, amely a szerző által megfogalmazott menetrendet lehetővé tette volna, megszűnt. A belpolitikai hisztéria, amellyel a szocialista-liberális koalíciót támadta az orbáni politika, a lakosságra kettős hatással volt. Egyrészt kialakult egyfajta apátia, sokan visszavonultak belső köreikbe. Mások ugyanakkor a szélsőségek felé mozdultak el. Mindennek eredménye a 2010-es választás kétharmados „sikere” lett, amely legkevésbé sem alkalmas azon alapvető fontosságú gondolati fejlődés végbemeneteléhez, melyek az írások szerzője szerint alapvető fontosságúak kellene legyenek.


Az Orbán-rezsim uralmának egyik fontos karaktere a vállalt unortodoxia, amely egyrészt a szakértelem, mint ártalmas és időrabló tényező kikapcsolásával, másrészt a tényektől való nyílt elszakadás büszke vállalásával jellemezhető. Aligha erre gondolt az elitváltás szükségessége kapcsán a szerző. Másik fontos karaktere a kisközösségek, független műhelyek amúgy is gyenge szövetének széjjelhasogatása, a szubszidiaritás elvének félredobása, az értelmes párbeszéd tagadása, így mindazon kreativitás eleve kiirtása, amely viták során felszínre törhetne.


A ma regnáló elit sok szempontból más, mint a korábbi volt. Abban mindenképp, hogy arcátlan nyíltsággal telepedik a közcélokra, maga felé fordítva minden forrást, melyből hatalom és jövedelem származhat. Ha Publius Hungaricus véleménye az elitről lehangoló volt 2007-ben, mostanra alighanem végletesen elutasítóvá válhatott. Képlete igaznak mutatkozott: együtt látjuk a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott egykori reform kommunistákat és az ifjútörököket, akik semmiféle szolidaritásról vagy közösségről, vagy alkuról láthatóan nem rendelkeznek fogalmakkal. Teljesítményük gyászos, pártérdemek alapján, lojalitás alapján kerülnek pozíciókba, felelősségérzetük zérus.


Ha valaha szükséges volt az elitváltás, akkor most igazán az.


Mára, az Orbán-rezsim leváltására lassan – talán – összeálló szociálliberális és konzervatív ellenzéknek ugyanakkor közös feladata lehet, feladata lenne az, hogy a társadalmi elit megújulásának terét megteremtse. Fontos lenne az, hogy a Publius Hungaricus által megfogalmazottak új életre keljenek és vita tárgyává válnának a dezorbanizálás végrehajtásának kimunkálása mellett, mert félek igaza volt és van Publiusnak: az elit gondolkodásmódjának reformja nélkül nincs lehetőség az ország modernizálására és évtizedekre a lecsúszás lesz a magyar sors.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

LMP: jön a borotvaél

Fabius barátom a Varánuszon már temeti őket, turul_2k2 a Mandineren viszont irányváltást vizionál. Valóban, van még lépéslehetőség a játékban, még ha elég nehéz is elhinni a csapatról, hogy képes meglépni. A Mandiner szerzője által felvetett jobbközép irányváltás ugyanis reális lehetőség - csak akarni és megvalósítani kell. Mindkettő erősen kétséges, de nem lehetetlen. Ahogy a VB- és EB-selejtezősorozatok kétharmadánál állni szoktunk: a matematikai esély még megvan.


Azzal, hogy kikosarazta az Együtt 2014-et, az LMP fenntartotta magának az önálló politikai manőverezés lehetőségét, azonban látszólag elveszetette a kormányváltó szerepkört. Valóban, amíg Róna Péter, aki a következő időszakban a párt egyik kulcsfigurája lesz, azt tartja fontosnak kiemelni: "Az LMP és az Együtt 2014 Mozgalom gazdaság- és társadalompolitikájában óriási a távolság", miközben mintha elsikkadna az, hogy mekkora is a távolság mindkettő felől nézve a Fidesz gazdaság- és társadalompolitikájáig, addig nehéz elhinni, hogy ez utóbbinak a megakadályozása valóban cél lenne. Pedig 2014 erről fog szólni.


A jelenlegi választási rendszerben az egyéni jelöltekre leadott szavazatokáért folyó versenyből ezzel most bizony kiszálltak. Aki Viktort akarja, az a Fidesz jelöltjét választja, aki nem, az a legesélyesebb ellenzéki jelöltet, és az ma reménytelen, hogy ez az LMP legyen. A listáért lehet még küzdeni esetleg. Ráadásul az eddigi bázisnak valószínűleg a nagyobb része most elpártol. Újat kell tehát keresni.


Az esélyt az kínálja, hogy ha esetleg sok olyan, karakterében, értékválasztásában jobboldali választó van, aki kiábrándult Viktorból és a Nemzeti Közgép Rendszeréből, de Bajnai nem elég hiteles számukra szocialista és DK-s kapcsolatai miatt. Ha őket meg tudnák szólítani, ha nekik valódi alternatívát tudnának nyújtani, annak lenne értelme. Akár még azzal a forgatókönyvvel is, hogy az egypárti "alkotmány" lebontásáig - de csak addig! - együttműködve Bajnaival. A zászlóra pedig a jogállam helyreállítása, a józan paraszti ész használata, a földügyek és az aktív munkavállalók érdekképviselete, és esetleg az ügynökkérdés kell kerüljön. Az "öko-"val kezdődő dolgok pedig csak ezek mögött!


A rossz hír az, hogy ehhez az LMP-nek sokat, nagyon sokat kell dolgoznia, gyorsabban, és talán többet mint eddig összesen. Lássuk, milyen ügyeket kell megoldani hozzá és mikor (hozzáteszem, ezek közül egyiken sem szabad elbukniuk!):



  1. Túl kell élni a következő 1-2 hetet látványos pártszakadás, parlamenti frakcióvesztés nélkül. A lemondott frakcióvezető helyére újat kell választani, és kívülről úgy tűnik, és most nagyon más nem lehet, csak Schiffer András. December elejéig ennek meg kell történnie.

  2. Még az ünnepek előtt el kell fogadni és világossá kell tenni az új, jobbközép irányvonalat. Meg kell nyerni konzervatív prominenseket a párt támogatására, fellépésükkel hitelesíteni az irányváltást. Brand ide vagy oda, megfontolandó a névcsere is: az említett megcélozható rétegekben az LMP név már balos gondolatokhoz kötődik.

  3. Pártot, szervezetet kell építeni. Az, hogy egy magát valódi pólusnak tartó párt megalakulása után négy, parlamentbe kerülése után bő két évvel 600 tagot számlál, az vicc. Tízszer ennyi kell ahhoz, hogy szervezetileg beléphessenek a versenybe, hogy tényleg láthatóvá váljanak helyi szinten is. Ha fél év múlva nincsenek kétezren, és a regisztrációs időszak kezdetére ötezren, akkor még abban az esetben sem lesz, aki végigvigye a kampányukat, ha minden más összejön.

  4. Legkésőbb ugyanekkorra miniszterelnök-jelöltet kell állítani.


Ezek mind külön-külön szükséges feltételek: borotvaélen kell végigmenni. Talán mondanom sem kell, hogy ehhez elfelejtendő az a merengő baloldali attitűd, ami a pártot jellemzi. Én itt érzem a legerősebb akadályt. Itt két-négy éves szociális szokásokat, mintákat kell levetni, ami talán a legnehezebb dolgok egyike. Ha megy,hajrá, ha nem, akkor a mostani döntés a Darwin-díjhoz jó csak.


Ám ha bejön... ha sikeres lenne az irányváltás, az komoly valami lenne. Olyan oldalról kapna támadást a Fidesz és vele a Lukasenkó által is megtapsolt NER, ami ellen nincs védelem. Álom, persze, de az összes többi út tegnap óta nem vezet sehová.


UPDATE 2012.11.18 23:30: Schiffer nem szeretne jobbközép LMP-t, amit ő "ökopolitikai globalizációkritikus" pártnak tart. Innen szép nyerni.


Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Saturday, November 17, 2012

Krumplileves pogácsával

Emberek! Magyarok! Drága testvéreim a zűrben, megmenekültünk! Nem hittem volna, tényleg nem, de sikerült. Talán egy morzsányira voltunk a megsemmisüléstől, de volt ott valaki - akinek van már rutinja abban, hogyan seperjen be minden morzsát -, aki megmentette a magyar humort! Matolcsy lement Hódmezővásárhelyre, az asztalra csapott, és olyan műsort csinált, amilyet Hofi sosem) De a Gyuri, az igen, az tudta mit kell mondani az embereknek! Én már azt várom, mikor szólnak már neki a parlamentben: te Gyuri, ez itt nem a nagycirkusz. Ennek is csúcsos a teteje az igaz, de a cirkuszban nem mindig tapsolnak a fókák, tudod? Például ha a fejétől bűzlik a hal, kiköpik. Na persze fókák csak buta állatok, ők nem értenek az olyan fennkölt dolgokhoz, mint a gazdaságpolitika - jól írtam?


Matolcsy viszont ért hozzá, erről Hódmezővásárhelyen is megnyugtatott mindenkit. Én ugyan kicsit féltem attól, hogy 2024-re Németország mögött csak a második legerősebb gazdaság lesz a miénk, de kezdem levetkőzni a kishitűségemet. Miért? Ha Matolcsy - nagyközönség előtt - bátran ki meri kapcsolni a józan eszét, akkor én miért ne? Azon se lepődnék meg, ha az egészből semmire sem emlékezne. Én is jártam már így, nem mondom. Kicsit elengedi magát az ember (pohárral a kezében), aztán csak az lesz gyanús hogy két napig nem szól hozzám a feleségem. Matolcsy kezében ugyan gyanús poharakat nem láttunk, biztos a pogácsában volt valami... Azért Lázár kicsit elszólta magát: Gyurikám, mondjál valamit ami címoldalra kerül!

Hovatovább, én annak is örültem volna, ha valami fontosat mond. Mert Lázárnak igaza volt, csak máshogy. Kellett megint valami, amire ráugrik a média, amin - akin - lehet röhögni, miközben újabb megszorítócsomag érkezik a kettes vágányra. Ilyenkor jó ha röhög valamin az ország. Külföldi megfigyelők meg majd jelentik, a magyarok még akkor is térdüket csapkodják a röhögéstől, mikor már a kenyér is luxus. És tényleg. Sírva vigad a magyar, vagy nem? Meghajlok a Fidesz kormány nagysága előtt. Egy stand-up humoristára bízni a gazdasági minisztériumot válság idején, zseniális ötlet. Várunk egy kicsit, hogy a Gyuri töltődjön ihlettel, és a következő adócsomagot, már a Showder Club színpadán jelenti be Hadházi meg Kiss Ádám között. De nem mondom, a blogos társadalom rá is harapott a dologra, gyakorlatilag a héten már mindenki a pogácsán, a piros folton, meg a tigriseken fog röhögni. Gyalogáldozat ez a Fidesztől, semmi több. Mégha Matolcsy részéről nem is tudatos. Én sajnálom egy kicsit.


Szó ne érje a ház elejét, mondott a Matolcsy igazat is. De tényleg. Hogy a magyar gyerekek egy része olyan piros folttal a fenekén születik, mint a japánok, az tény. (Komoly teher ez a japánoknak, még egyszer rájuk húzza valaki a vizeslepedő:, ti, féleurópai származékok!)



De a dolog visszaüthet. Írtam korábban, hogy pénz hiányában a Fidesz cukorka osztogatás helyett agresszív propagandára fog támaszkodni a választásokig. (Ó, hogy hiányzik most a kormányból - horribile dictu - Torgyán!) Egy régi dakota közmondás azonban kimondja, ha egy döglött lovon ülve  folyamatosan hülyeséget beszélsz, előbb utóbb hülyének néznek. Még azok is, akik direkte csukott szemmel hallgatnak, mert a dögszag mégiscsak dögszag. Különösen ha az a döglött ló valójában egy döglött-játékos tigris. (A Walt Disney amúgy simán pénzt csinálhatna ebből a tigris dologból, lásd Micimacó idióta haverja.) Pengeélen táncol a kormány, néha már Orbán sem tudja, meddig érdemes elmenni a pofátlanság fényes skáláján. A nemzetgazdasággal kapcsolatban például sosem szabad ételes hasonlathoz nyúlni, ez magyar szabály. Hogy miért? Mert a krumplileves, az maradjon krumplileves! Kell még mondanom valamit? Úgy látszik az újkádári gazdaságpolitikát végre beérte az újkádári nyelvezet. (Nemzeti Gazdasági Terv? Ötéves tervet akartál mondani?)


Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Relativitás

Lehet itt még újat mondani hazánk alternatív politikai valóságairól? Arról, hogy mindenre van két magyarázat, és követőik számára a másik magyarázatot akár csak megfontolók is agyhalott zombik?


Nem, most nem arról akarok beszélni, hogy pontosan ez vág minket bóvliba, ezt már rég megírtuk. Sokkal érdekesebb, amikor - ha csak egy-egy kegyelmi pillanatra is - villanás támad a sötétségben, egy rövid időre látszik, hogy valamelyik a kettő közül hihetetlenül fals. Tegnap volt egy ilyen.



A fél magyar blogoszféra rugózik azon, ahogy Matolcsy Hódmezővásárhelyen fullba nyomta a kretént (a Vastagbőrnek üzenem, hogy a betett Trópusi Vihar-részleten fél napja röhögök...), a videón viszont van egy, szerintem eddig nem értékelt momentum, a klipen 5:31-től mondja a vásárhelyi fórum egyik résztvevője:



...megjelent, hogy külföldön a Bajnai azt mondta, hogy közép-ázsiai törzsek vagyunk, mi, a fideszesek, vagy akik a Fideszre szavaztunk, ez azért kinyitotta a zsebemben a bicskát.



Jó, persze, szerkesztett videó, de mintha sem Lázár, sem Matolcsy, sem a levezető elnök, sem senki nem mondta volna meg az úrnak, hogy azt bizony, ha nem is pontosan így, de Orbán mondta, ha nem is a fideszesekről (bár a szövegkörnyezetet én már akkor is így értettem), de az egész magyarságról. Lehet, hogy az úr nem is találkozott senkivel, sem beszélgetőpartnerrel, sem hírrel, aki elmondta volna neki, hogy barátom, pont fordítva?


Viszont ha az egyik politikai valóságban (és Matolcsy meg Lázár vásárhelyi fórumos hallgatóságát bízvást tekinthetjük ilyennek) Bajnai volt az, aki "ázsiaizott" és nem pont Orbán, akkor azért legalábbis  nehéz lesz megindokolni azt, hogy ez nem a valóság totális ellentéte! Milyen belterjes egymáshergeléséből jön ki ez a végeredmény? Persze érdemes azt is megnézni, hogy a média mely részében nem bukkant fel a fenékpöttyös beszéd - igen, a közszolgálatiban meg a kereskedelmiekben - tehát bízvást lehet tovább építeni a kétféle valóságnak azt a felét, hiszen innentől ez a poszt is a "másik", nem?


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Friday, November 16, 2012

Gotovina, Ante portas

Bombameglepetés volna Ante Gotovina és Mladen Markač egykori horvát tábornokok hágai felmentése? A szerbeknek biztosan bomba, a világnak és a horvátoknak talán meglepetés, na de kinek nem? Talán az EU vezetésének, amely kínok kínjával küzd, hogy egyben tartsa a nemzeti-gazdasági közösséget - és érdekében áll olyan tagországot behívni, amely új utakat nyithat meg számára: ráadásul vele demonstrálhatná, hogy a szétesésnél az összetartozás még mindig vonzóbb lehetőség. Az a tagország biztosan nem Szerbia lesz.


Gotovina nem bűnhődhetett meg. A horvátok keményen „tartották”, s taktikájuk sikeresnek bizonyult. Jól ráéreztek az Unió rugalmatlanságára, a közösség belső válsága okozta új lehetőségre: tudták, egyszer eljön az idő, amikor az EU-nak nagyobb szüksége lesz Horvátországra, mint fordítva. S lőn. A csatlakozási kérelem beadása (2003) óta sok víz lefolyt a Dráván és a Száván. Túlélve a Lisszaboni szerződést elutasító ír népszavazást, a Szlovénia blokádja miatti szankciók kilátásba helyezését (a Pirani-öböl hovatartozása miatt), Horvátország gyakorlatilag simán be tud gyalogolni az EU kapuján (2013. július 1.).



gotovina_kontra_EU.jpg


S bármilyen meglepő – jogász szemmel nézve pedig biztosan nonszensz -, Ante Gotovina volt az utolsó láncszem: mert bár a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság és az Európai Unió nem egy és ugyanaz (sőt), utóbbit jelentősen befolyásolta/befolyásolja az előbbi döntése (nagyon reméljük, hogy ez fordítva nem igaz!). A Horvátországot gyakorlatilag felszabadító, 1995-ös Oluja (Vihar) Hadművelet vitatottsága, az etnikai tisztogatás gyanúja (és vádja) ellenére a felmentő ítélettel tulajdonképpen nemcsak Hága tört lándzsát a szerbekkel szemben álló fél mellett, hanem az EU is. Ennek természetesen meg lesz a következménye, hiszen Szerbia – és a vele szorosabb stratégiai együttműködést remélő politikai tömb – immár komolyan eltávolodhat Európától – pláne annak tükrében, ha Gotovináék esetét a koszovói függetlenség ügye mellé tesszük.


A történet a magyarok számára is tanulságos lehet. Szerbia lenullázva érezheti most magát - így könnyedén gerjeszthetővé válnak az EU-ellenes kirohanások, a „protest néphangulat”. Előtérbe helyeződhet a nacionalizmus - s politikai tőke kovácsoltatik belőle. Feltámadhat a „keleti szél” – s „a nyugat hanyatlása” meghirdettetik. Brüsszel és tettestársaik immár nem parancsolhatnak Szerbiának - megkezdődhet a „szabadságharc”. De ismerős.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé


RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről