Thursday, August 23, 2012

Személyes előregisztráció? Ezt mégis ki kérte?

Érdekes, és elég súlyos következményeket előrevetítő témával látszik kezdődni a politikai ősz: a régóta lebegtetett, köztudatban tartott választási előregisztráció - csak azok a választók vehetnek részt majd a terv szerint a parlamenti választáson, akik e szándékukat előzetesen jelzik - kezd konkrét formát ölteni. Elég baj, mert azt mondhattuk eddig is, hogy ilyen lovat nem akartunk, de az biztos, hogy nem pont ezt a részét.

A részleteket feltárja az origo, és véleményt ír róla Poldi bá megmondója is. A tervezet leglényegesebb eleme az, hogy a regisztrációt személyesen, vagy meghatalmazott útján lehessen megtenni.

Mikor is nyúlt legutóbb a Fidesz a kötelező személyes megjelenés fétiséhez? Ja igen, 2010 végén, a nyugdíjeinstandkor. Akkor, aki maradni akart, annak személyesen kellett elmennie a hivatalba (akkor még a meghatalmazást sem tették lehetővé: poénkodtunk is mindenórás feleségemmel, hogy szerencsére a nyugdíjbiztosító és a szülészet közel vannak egymáshoz). Akkor nyilvánvaló - és sikeres - volt a szándék, a hivatali procedúrát zsigerből rühellő polgárok döntő része nem ment el. Egy részük nyilván azért, mert egyetértett nyugdíjalapjának államosításával, de azért kíváncsi lettem volna arra, hogy ha az államiba átlépéshez kell a hivatali út személyes megjelenéssel, hányan is lépnek oda.





Na és most megint ez. Ráadásul szó nincs szakmai anyagról. Ez az egész nem más a tudósítás szerint, mint a Fidesz elnökségének véleménye. Nekem ez a második, talán még az előzőnél is messzebbre vezető bajom. Ki az, ki választotta? Én biztos nem, de a Fidesz-szavazók sem. Az, hogy egy párt elnöksége gyakorlatilag kontroll nélkül - és nyilván az adott párt érdekében! - megtehessen bármilyen érdemi változtatást a közjogi rendszerben, itthon talán 1988-ban, a Kádár-rendszer végnapjai előtt fordulhatott elő utoljára. Jó, tudom, kétharmad, meg a nép legitimálta. Csak azt felejtjük el mindig, hogy nem ezt legitimálta! Erre sehol nem kért felhatalmazást a választóktól a Fidesz (meg a nyugdíjeinstandra se persze, sőt). A nép pontosan arra adott felhatalmazást, hogy gyurcsánytakaroggy, ezt azért nem lehet biankó csekként értelmezni. Illetve lehet, ha nem kell szembenézni a következő választás hasonló közvéleményével. Meg azzal, hogy a Fidesz olyan párt, amely a választót a hivatalokba küldi egy plusz körre, ha valamit nagyon el akar érni.

Az meg külön kis színes, hogy miközben idehaza menjen csak mindenki (vagy a meghatalmazottja) személyesen a hivatalba előregisztrálni, a határon túl levélben, meg elektronikus ügyfélkapun, naja. Olyan már nincs az AlkAlaptörvényben, hogy nem lehet megkülönböztetést tenni a magyar állampolgárok között? Abban, amit másfél éve az Asztalnál (jujj) kértem, még volt.


Én azért egyetértek a KIM véleményével: az előregisztrációt a lehető legegyszerűbbé kéne tenni. Például úgy, hogy ne is legyen. Gumicsont lerágva, lássuk a következőt.


UPDATE: "Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter szerdán a Magyar Nemzetnek azt mondta, hogy a kormány tervei szerint elsősorban a választási irodákban lehetne feliratkozni a 2014-es országgyűlési választásokra" - írja az Index. Ez a megoldás a kistelepüléseken élőket érintené a leghátrányosabban. Hm, nem pont ez a csoport a Fidesz egyik legstabilabb bázisa?


Kérés az előregisztrációt esetleg lelkesen pártoló kommenterekhez: gondolják végig, ha kétharmaddal Horn húzza elő ezt a tervet anno, akkor is tetszett volna?


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Wednesday, August 22, 2012

Az álomalapító védelmében

Tisztelt Balavány Úr, rövid leszek, ígérem. Véleményem szerint Ön téved, amikor azt gondolja, hogy augusztus huszadikán "hazugságot ünneplünk" és nemzeti öntudatomban is durván sért, amikor azt mondja, hogy „testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként”.


Szerintem az államalapítás nem hazugság, hiszen megtörtént - ráadásul tudatosan (ahogyan ezt Ön sem vitatta). István királyunk pedig számunkra nemcsak államszervezetet, hanem álmot is alapított: lényegében ez volna Magyarország. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ez már a miénk. Az Öné is. Tudom, kissé szentimentális ez az „álom” elnevezés, de az a helyzet, hogy a magyar közösséget ez tartotta össze eddig, nem pedig az államgépezet. Az állam egy eszköz, ami a vázát adta/adja közösségünknek, hogy szét ne hulljon. Ennek megépítését és fenntartását vállalta magára István (és méltó utódai is).


Hogy Magyarország sohasem volt keresztény állam? Szerintem igen. Abban persze lehet vita, hogy a magyar nép mennyire volt keresztény - vagy most mennyire az. Csakhogy, - mint tudjuk - az állam és a nép nem ugyanaz. Izraelt például több mint hatvan éve "zsidó államnak" nevezik, pedig a ma élőknek maximum háromnegyede lehet zsidó vallású. Laknak tehát ott bőven mások is, akik persze attól még izraeliek. És nem tiltakoznak az államuk megnevezése ellen.


1355_8246_Szent_Korona.jpg


István módszerei? Kétségtelen, hogy mai világfelfogásunk, normáink az ő módszereit már nem fogadnák el, azonban az ő idejében ez (is) az életben maradás eszköze volt. Ahogyan több tízezer évvel ezelőtt élt őseinktől is hiába vártuk volna, hogy állatvédelmi programokban vegyenek részt: erre esélyük sem lett volna. Vagy a farkas/medve lakott jól, vagy ők.


Mi viszont kitüntetett helyzetben vagyunk, mert immár nem ellenségként, hanem barátként tekinthetünk a nagyragadozókra. Barátként és nem ellenségként a körülöttünk levő országokra, népekre. Ha István nem figyel oda akkor, ha nem olyan keménykezű és politikailag nem annyira következetes: akkor ebből az álomból talán semmi sem valósul meg. És akkor most nem vagyunk itt. És Ön sem, aki szabadon elmondhatja a véleményét Istvánról.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Tuesday, August 21, 2012

Így neveld a pártfogódat!

A hatalom fenntartásának fontos médiaeszköze az elhallgató propaganda következetes használata a viszonylag passzív választói többség körében (amelyet korábban már volt szerencsém bemutatni), egy elszánt kormánynak azonban gondolnia kell olyan okvetlenkedőkre is, akik önszorgalmukból méltóztatnak politikailag aktív polgárként viselkedni. Fene beléjük. Előlük ugyanis nem lehet egyszerűen elrejteni a valós híreket, több és drágább gondoskodást igényelnek: nevelésre szorulnak.


T. Miniszterelnök Úr és csapata korán felismerte, hogy a veszélyes és szeszélyes politikailag aktív rétegnek két fontos ismérve van: egyrészt elsöprő többségük általában az Internet szabad és színes (zavaros) információtengerében lubickol, vagyis nagyrészt onnan tájékozódik. Ez azonban előnyös is lehet, mert így esély nyílik a passzív „birkákétól” teljesen eltérő kommunikációs panelek betöltésére az etetőjükbe. (A kettős beszéd császára így brillírozhat: akár ugyanazon a héten adhat két, egymásnak teljesen ellentmondó üzenetet tartalmazó interjút, mindenféle negatív következmény nélkül.) Másrészt az aktív polgárok azok, akik jelentősen befolyásolják kevésbé tájékozott társaikat - így rájuk tényleg nagyon oda kell figyelni. A kérdés adott: hogyan lehetne őket is beterelni a karámba (értsd: kontrollálni, viselkedésüket kiszámíthatóvá tenni)?


Nyilván az a feladatunk, hogy megmondjuk nekik, mit kell gondolni aktuálpolitikai ügyekről (iránymutatás), kit kell gyűlölni (karaktergyilkosság) és kit szeretni (totemállítás). Ezeket ráadásul egyszerre kell elérni, hogy minden vágyat ki tudjunk elégíteni (értelmit, érzelmit egyaránt) és stabil világképet is össze tudjunk rakni rajongónk számára, amivel hozzásegítjük őt ahhoz, hogy eredményesen tudjon majd megvédeni minket közéleti vitái során. Csakhogy számolnunk kell azzal is, hogy a szavazók finnyásak egy kissé: nem szeretik, ha a szellemi muníciót közvetlenül töltik beléjük (szájbarágás). Azzal ugyanis megszégyenítve érzik magukat és könnyen közröhej tárgyává válhatnak egy társaságban („Mi van? Te vagy a kormány papagáj-kommandója?!”). Ezért segítségül kell hívnunk olyan véleményformálókat, akik – a hagyományos módszertől eltérően – nem hitelességük, intellektusuk („hiszen már Ő is megmondta”), hanem ötleteik miatt válnak hasznossá: amiket majd sokan fel is fognak használni saját vitáikban – és még hivatkozni sem kell a szerzőkre (remekül alkalmazható tehát a népszerű „CTRL Schmitt CTRL V” módszer). A szellemi termékek előállítói pedig épp ennek örülnek: így rejtenek el a közgondolkodásban olyan paneleket, amik igen gyorsan beépülnek és a rendszert is formálják. Háttérből irányítva, tudatosan, sunyin.


Tapasztalatok szerint e feladatra a legalkalmasabbnak eddig a bloggerek és a trollok bizonyultak: néhány gyenge próbálkozás után (pl. Deutsch Tamás, mint ismert közéleti szereplő leszáll a magasból az emberek közé és meglepő lazasággal osztja az észt – csúnyán megbukott) a kormánynak is be kellett látnia, hogy a „sunyi” politika sokkal célravezetőbb e tekintetben, mint a közvetlen tematizálás. A trollok (régi gúnynevükön: „bérkommentelők”) szerepe, hogy minden fórumon ott legyenek (hírportálok, újságok, blogok – mindenhol, ahol véleményezhetők a cikkek) és belekontárkodjanak egy intellektuális vitába. A közhangulat rombolása a látszat ellenére nagyon is fontos feladat: számtalan honfitársat el tud kedvetleníteni és tántorítani a rendszeres olvasástól, hírkövetéstől, az értelmes párbeszéd kezdeményezésétől (amikből aztán veszélyes politikai közösségek is formálódhatnának!). A zsoldos bloggerek alkalmazása már keményebb dió (intellektuális, írástudó emberek kellenek, ráadásul nem ingyen), viszont nagyobb eredmények is elvárhatók tőlük. Itt is láttunk példát kezdeti ügyetlenkedésekre (lásd: Napraforgó kamublog Ángyán József lejáratására, ami a kormánypárti MTI-nek végül csúnya vereséget hozott), azonban láthatóan gyorsan kezdenek belejönni a fiúk.


Ezt bizonyítja (s talán a jelenlegi legjobb példa) a Jobbegyenes nevű blog hirtelen jött sikere. Látszólag semmi különös nincs a sztoriban: az első bejegyzésből – ami a londoni olimpia idején íródott - az derül ki, hogy a Gyurta Dániel olimpiai győzelmétől politikai hasznot remélő kormány televíziójának ismert cselekedete ellen felerősödött hangokat kívánja megtörni: a gúnyolódó vagy felháborodó pribékeket gyorsan helyre teszi (magyarul: lehazaárulózza őket) és így rántja össze a jobboldali közösséget. De még milyen jól! Páratlan (mégis valahonnan ismerős…) demagógiájával és megkérdőjelezhetetlen sikerével jól tükrözi a Haza közállapotát: Gyurta Dániel „védelmében” lassan politikai mozgalommá szélesedik egy olyan bejegyzés, aminek valójában semmi más értelme nincs azon kívül, hogy nevén nevezze az ellenséget (pl. Magyari Pétert, az Index munkatársát) – így kielégítve a hívek körében "híresen" ritkán felbukkanó gyűlölködési igényeket. Tartalmilag pusztán annyiban különbözik egy közepes kurucinfós írástól, hogy szerzője a cikk végén a nemzetrontók lakcímének és telefonszámának nyilvánosságra hozatalától eltekint.


S hogy miért került ide ez a példa? Nos, ha jobban megvizsgáljuk a blogot és elképzelhetetlen sikeréből (értsd: a semmiből egy-két nap alatt 50-100 ezer rajongó!) véletlenül arra gyanakodnánk, hogy megrendelésre készült termékről van szó, akkor hamar beláthatjuk, hogy gyönyörűen megmutatja a gyakorlatban az Orbán-féle médiarendszer lényegi (térfoglaló és népnevelő) mechanizmusát. Lényege: eleinte (a kormányzás első éveiben) akadnak vitatható témák (nevezzük ezt most „részleges” sajtószabadságnak). Később egyre több „Orbán-axióma” (vagyis megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan „tény”) kerül be a rendszerbe, amelyek testet öltenek: így lesznek belőlük „totemek”.


totem.jpg


Nézzük a példánkon keresztül: Czene Attila (a Gyurta-botrány valódi főszereplője) egy totem – mert olimpiai bajnok. Mindegy, hogy ezen ügy kapcsán, mint államtitkár van jelen - és emberként ő is fecseghet ostobaságokat (mint minden földi halandó) vagy épp viselkedhet méltatlanul. Totem, tehát érinthetetlen. (Hasonló próbálkozás volt Matolcsynál, csak őt képtelenség volt szentté avatni - hiába próbálta T. Miniszterelnök Ura. Schmitt úrnál ezt majdnem sikerült elérnie - Czenénél pedig nyilván sikerült is, ő azonban politikailag súlytalan. Valószínűleg ez volt az első és egyben utolsó jelentős médiaszereplése - a totem-jelenség modellezésére viszont rendkívül alkalmas.)


És következzék a lényeg: az olyan totemek, mint Czene egyre többen és többen lesznek a jövőben, mivel egyre több Orbán-axióma születik, ami egyre több totemet termel ki és az ő segítségükkel tematizálják a közéletet (ez a térfoglalás része).


Amikor pedig többségbe kerülnek, akkor már nagyon nehéz lesz bármiről vagy bárkiről vitatkozni, hiszen ha totemről vitatkozunk, akkor automatikusan hazaárulókká válunk. Ilyen egyszerű és ördögi ez. Akinek tehát (most még) nem tetszik mondjuk a telefonadó, az még lehet tisztes állampolgár. De aki szót mer emelni az ellen, hogy Czene államtitkár, olimpiai bajnok (vigyázz! totem!) a remekül versenyző Gyurta Dániel olimpikon (vigyázz! totem!) szereplését úgy „szak-”kommentálja, hogy annak szándékosan politikai színezetet ad: az minimum hazaáruló/hazátlan. Teljesen mindegy, hogy ironizál vagy komolyan gondolja. Totemügyben nem ismerünk tréfát!


(Természetesen mindeközben az illendőség okán mindannyiunknak tudnia kellene, hogy valójában egy sportesemény szándékos átpolitizálása az, ami problémás - és minimum nem elegáns. Ahogyan a kritizálók-méltatlankodók politikai kirekesztésének szándéka sem.)


Tőkés püspök (vigyázz! totem!) hiába küld élő adásban Gyurta Dániel szereplése okán gratuláló SMS-t Czene államtitkárnak Erdély nevében, attól még Tőkés püspök nem = Erdély népe. Mert ő nem képviseli egymagában Erdély népét, maximum szeretné (ráadásul ottani elfogadottsága is relatív alacsony: csupán az itthon élő magyarokat tudja megtéveszteni azzal, hogy beállítja magát Erdély fő képviselőjének). Az önnön felkent Tőkés László tehát politikai önreklámot gyárt, kisajátít, ami politikailag ugyanannyira inkorrekt, mint a neki teret adó „köz”tévé és partnere, Czene államtitkár. A totem kritizálása pedig nem hazaárulás, hanem vélemény. Ami jó, hogy nem mindenkinek ugyanaz.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Saturday, August 18, 2012

Trianon - mi kell a sérelmi politika végéhez?

"Az 1945 utáni béke a háborúmentes Európának az alapvetése, a második világháború előtti sérelmek feladása." - írja a Kettős Mérce blog szerzője, Kell-e nekünk Trianon felülvizsgálata? című bejegyzésében, majd így folytatja: "Magyarország külpolitikai célja nem lehet Trianon visszacsinálása. Több mint 90 évet nem lehet visszacsinálni, azt pedig nem akarhatjuk, hogy más embereknek ugyanolyan szenvedést okozzunk, mint amit nekünk okoztak. Ez is Trianon üzenete.". Zárómondata ez: "Kínos módon, aki a trianoni revíziót kívánja, pont a határon túli magyaroknak árt a legtöbbet".

A külpolitikai lehetőségek és realitások tényleg korlátosak, és bár ez néha megváltozik, hozzá kell tegyük: jó ideje azok. És bár a Mérce szerzőjének jó szándékát nem vitatom, általános megközelítése, alapállása: "ne kavarjunk mi itt, mert úgyis rosszabb lesz", véleményem szerint egy tőről fakad mindazzal, ami a második világháború vége óta domináns volt külpolitikai felfogásunkban, és amely miatt játékterünk ennyire kicsi. Félre ne értsetek, nem határmódosításért kiáltok itt és most (bár van olyan politikai lépés vagy vélemény a túloldalon, amire ez érvként felvethető), de az nagyon zavar, ha azt hallom: felejtsük el a sérelmeket amúgy európai módon - miközben e sérelmek ma, 2012-ben is folyamatosan keletkeznek.



Nem a Mérce posztjának tévedéseit akarom igazítani, de két dolgot előre kell bocsátanom. A Benes-dekrétumokra tényleg jó lenne úgy tekinteni, mint egy letűnt kor jogtörténeti érdekességére - csak hát a csehszlovákiai német és magyar kisebbség 1945-ös jogfosztását kimondó szabályok mind a mai napig hatályosak, a cseh és a szlovák állam jogrendjének részei, és ennek megfelelően a jogalkalmazásban hivatkozhatók is. A békülés első lépése talán ezek hatályon kívül helyezése lenne. Helyesen jegyzi meg a Mérce, hogy ma már nem a trianoni, hanem az 1947-es párizsi béke rögzíti a határokat. Ebben Trianonhoz képest nem "kisebb határmenti városokat" csatoltak el, hanem Pozsonytól délre három falut (kis színes, hogy enélkül a bősi üzemvízcsatorna "C-variánsát" sem, vagy csak nagyon nehezen csinálhatták volna meg a (cseh)szlovákok).

Viszont a "feledjük el a sérelmeket" vélemény útjában sok nagyon is élő, ma is folyamatosan újra megvalósuló probléma áll. Nem is a magyarverésekre gondolok itt, hanem a rendszerszintű bajokra. A határon túli magyar többségű területek közül talán csak a Székelyföldön valósult meg úgy-ahogy az írásbeli kétnyelvűség a közterületeken és a hivatalokban. A szlovák nyelvtörvény diszkriminatív jellege nyilvánvaló, ami különösen azért szembeötlő, mert egy EU-tagállam korlátozza ezzel az EU egyik hivatalos nyelvének használatát. A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom Facebook-csoportját is érdemes figyelni, hogy milyen aprónak látszó - helyben azért nagyon fontos! - ügyekért kell napi csatákat vívni több mint félmillió magyarnak. És hát túl sokszor vetődik fel, mind politikusi megnyilvánulásokban, mind pedig - ami még nagyobb gond - közvélemény-kutatásokban, hogy szomszédaink többségi nemzeteinek meghatározó része nem szívesen hall magyar szót országában.

Erre nagyon is adekvát - bár nyilván nem a realitásokat célzó, de jól érthető - válasz, hogy akkor kezdeményezzék ők a határok módosítását, és ez a problémájuk megszűnik. De még felvetés szintjén sincs szó Trianon teljes revíziójáról. Ha nemzetiségi alapon gondolkodunk, akkor Trianon fő gondja nem az ezeréves ország szétszakítása volt - hisz az eredeti országterületen a magyarság az 1900-as évek elején épp csak többségben volt. Nagy és összefüggő területeket már akkor olyan többségben laktak románok, szlovákok, szerbek, ruténok, németek, mint amilyen magyar többsége van ma is a Csallóköznek vagy a Székelyföldnek. A fő gond az, hogy nemcsak ezeket "vették el" (mai román/szlovák értelmezésben: váltak ki!), hanem több millió magyart is, akiknek a kb. a fele az új határok közvetlen közelében élt. Lehetett volna olyan határt is húzni, amely lényegében csak Erdélyben okozott volna érdemi kisebbségi problémákat. A történelem fintora, hogy pl. Hitler 1938-ban egész jól eltalálta ezt a vonalat az első bécsi döntéssel. Nem neki kellett volna.

Szóval a dolog nem fekete-fehér. A "trianoni határok" és az "ezeréves ország" közt azért ott volt - érvekben felvethető szinten maradt is - az etnikai alapú revízió lehetősége, amely sokkal-sokkal kisebb területet érint, nem túl sok más nemzetiségű lakossal, és ezzel kapcsolatos "újabb szenvedés-okozással".

De maradjunk a mai realitások szintjén. Kereshetünk Európában működő modelleket az etnikailag szándékosan rosszul meghúzott határok következményeinek kezelésére. Hogy oldják meg, hogy ne keletkezzenek ma is további sérelmek? A szokásos példa Dél-Tirol. Az első világháború végén Ausztriától Olaszországhoz csatolt, szinte tisztán osztrák-németek lakta vidéken 1972-ben született megállapodás a két ország közt, majd az autonómia végleges formája egy 1992-es egyezménnyel állt elő. Az eredmény: teljes kétnyelvűség írásban is, a hagyományok, a nyelv megőrzése - kelet-európai mércével mérve - akadálytalan.

De hol vagyunk mi ettől?

Igen, haladjuk meg Trianont - a sérelmek elfelejtését azonban az újabbak nem okozásával kell kezdeni! Tehetünk mi is ezért, de a labda még mindig a trianoni határok túloldalán van. És amíg ez a helyzet, Magyarország nem mondhat le egyetlen rendszerszintű megoldási eszközről sem.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Wednesday, August 8, 2012

Az árvaház fantomja

Politikai mocorgás hangja hallatszik a sajtóból. A neszre egyre többen kapják fel fejüket, s az értelemben reménykedők máris áhítoznak: lassan eljön hát az ő idejük is. Az a pillanat, amikor a politikai árvák rátalálnak (erkölcsileg tiszta) otthonukra. De vigyázat! A hazavezető út szélén haszonlesők is várakoznak.


Gondoltak már arra, kedves közélet iránt érdeklődő és aggódó honfitársaim, hogy mik lehetnek saját politikai gyengéik? Netán önzetlenségük és empátiájuk? Ezek ugyan pozitív emberi tulajdonságok, de csúnya visszaélésekre is lehetőséget adnak: a bizalmukat, a másokba vetett hitüket tehetik velük kockára, amivel egykoron megajándékoztak egy embert. Egy ismeretlent.


Fogadjunk, hogy megijedtek, amikor Szegedi Csanádot elűzték a Jobbikból! Pedig látják, hamar feltalálta magát: rögtön tanácsot kért a rabbitól.


Egykoron biztosan kétségbe esve nézték végig, ahogy Orbán elfogyasztotta reggelire szövetséges kisgazdáit, így szegény Turi-Kovács Béla némi toporzékolás után kénytelen volt otthagyni az ő szeretett Torgyánt Józsefét! Pedig az élet mindig kegyes volt hozzá: hűségéért és hűtlenségéért cserébe régi és új gazdája is miniszterré léptette elő.


Könnyeket hullajthattak, mialatt Csintalan Sándor bevallotta, mekkora baj van az ő szeretett szoci pártjának elitjével! Végül csak megtalálta a gyógyírt: otthagyta, s azóta már a Fidesz hajójából integet nekünk.


Átkot szórtak, dühöngtek, szitkozódtak, mikor a szuperhős D-209-es Medgyessy Péter hátába tőrt döftek gonosz koalíciós barátai? Mindössze pár hónapot kellett lábadoznia, míg jóságos (azóta tehetségét kamatoztató) utódja utazó nagykövetnek nevezte ki.


Tehetetlenül nézhették éveken keresztül, hogyan hánykolódik hajótöröttként a politika viharos tengerében az oly sok csatát hősiesen megvívott Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre! A Fidesz hajója csak rájuk talált s felvette őket.


Tudom, hogy korunk Nostradamusáért, a tragikusan magányos Debreczeni Józsefért is aggódtak! Tették pedig ezt oly feleslegesen: hisz’ a tisztalelkű konzervatív, meg nem értett zsenit végül hazavárta új, liberális családja, a Demokratikus Koalíció. Ahogyan az antikommunista forradalmár Mécs Imrét az MSZP. Meg az SZDSZ.


Önök félthették az elkallódás miatt a dicsőséges lakiteleki Lezsák Sándort, Balsai Istvánt, az igazság miniszterét és Demeter Ervint, a titkok hű szolgáját. Pedig lássák be, az egykor (még) hűséges MDF-esek méltó helyükre kerültek a Fidesz jóvoltából: az Országgyűlés alelnöki posztjára, alkotmánybírói testületbe, kormányhivatal vezetői székébe.


Tudom, vállvetve szurkoltak Szili Katalinnak, hogy Őszöd után is tündökölhessen! S lőn! Miután kitartóan dacolt pártja minden szándékával, s hősi áldozatot is hozott (hisz’ Dugovics Tituszként vetette magát a mélybe házelnöki magaslatából), jutalma nem maradhatott el: rejtélyes angyalok alászálltak és karrierjét megmentve Szociális Unióval ajándékozták meg - egy kis simogatás és alkotmányozás kíséretében jobbról.


Sajnálkozva nézték Sólyom Lászlót, a jogállam bajnokát, hogyan próbál egymaga szembeszállni egyszer a baloldal, másszor a jobboldal gonosz törekvéseivel! De láthatják, tud ő oly ügyesen egyensúlyozni a kötélen, hogy még tomboló viharban sem esne le. Produkcióját sokan felállva tapsolják ma is.


FarkasBaranyborben.jpg


Tisztelt honfitársaim! Új politikai erőben, szövetségben vagy pólusban gondolkodók! Vigyázzanak, mert csúnya átverés áldozataivá válhatnak - még így több mint húsz esztendő után is! Önök közé könnyen befurakodhatnak olyan személyek, akik egyszer már visszaéltek a bizalmukkal! A múlt emberei, akiknél biztosan léteznek érdemesebbek arra, hogy oroszlánrészt vállaljanak közös jövőnk építésében. Az eltévelyedett bárányok viszont magányukban, meg nem értettségükben veszélyes kufárokká váltak. Ők azok, akik lelkesen tartják markukat jó betevőért, amit Önök készségesen megtöltenek újra és újra bizalommal. De miért tennék?


Önök nem elesett politikai árváknak, nem Twist Olivéreknek nyitnának ajtót, hanem tudatosan lavírozó, helyezkedő, bukott hadvezérecskéknek: Alkibiadészoknak. Nagy különbség! Ők nem politikai hajótöröttek, hanem sikerre éhes hozományvadászok, akik bizonyították, hogy a szekértábor mindkét oldalán remekül érzik magukat. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem értük kellene hát annyira aggódni, inkább a valaha felállított szekértáborok jelenlegi szétbonthatatlansága miatt! Inkább ezek megszüntetésére kellene végre törekedni, hogy az egymástól hermetikusan elzárt politikai gondolkodók újra szóba állhassanak végre egymással és új pólusokat építhessenek fel - közösen.


Önök ugyanis jelenleg politikai árvák: akiket rútul megvezetnek, ha vakon megbíznak a múlt fantomjaiban. Önök igazi politikai árvák: és nem árulásuk miatt váltak azzá! Önök ártatlanok: nem pedig azok, akik Önöket akarják felhasználni saját politikai céljaikra - újra és újra. Miért engednének teret nekik? Engedjenek teret maguknak!


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Monday, August 6, 2012

A Sólyom elszállt

Késő bánat, (ex)Elnök Úr. Ez már nem az Ön pályája. Nincs egy súlycsoportban a nagyokkal. Ehhez vagy bátrabbnak kellene lenni, vagy őszintén unszimpatizálni a hatalommal. Félek, Önnek egyik sem fog menni. Az ellenzék hitegetése, az viszont igen. Fapados.


Sólyom László megszólalásának hatására nagy (szellemi) buli lehetett a hétvégén a kormánnyal szemben kritikus oldalon: nem csoda, hogy néhányan örömittas állapotba kerültek. Török Gábor „Elemez” például olyan jól érezhette magát, hogy ezúttal nem elemzett, csak ünnepélyesen kihirdetett. Az aszófői megnyilatkozásról azt írta: „A beszéd (…) messze túlment egy ilyenkor szokásos köszöntőn, a volt államfő komoly gondolatokkal érkezett…”. Timár Gábor szerint „…megindulhat a valódi konzervatív szellemi pólus magára találása”. Tóth Ákos így dicsőített a Népszabadság oldalán: „néhány átélt, végiggondolt mondat többet ér mindenféle politikaimarketing-közhelynél”. Folytassam a sajtószemlézést? Felesleges.


Sajnos cáfolnom kell szavaikat, honfitársak. Semmi okuk örömre ebben a kérdésben: Sólyom László végiggondolt mondatai ugyanis a markánsan ellenzéki vagy az aktív kritikus embereket érdekli maximum (például Önöket) – sőt, közülük sem biztos, hogy mindenki tájékozódott/tájékozódni fog erről a kis aszófői piknikről. Mert nincs jelentősége. Ez nem a Kossuth tér.


Kedves értelmes politikában reménykedők! Tegyük a szívünkre kezünket, s legyünk végre őszinték magunkhoz: egy bukott államfővel a tarsolyunkban csak önhitegetésig jutunk! Lássunk már világosan: (ex)Elnök Úrnak akkor kellett volna így végiggondolnia mondatait, amikor bársonyszékében méltóztatott helyet foglalni. Akkor kellett volna gondolnia a kétharmadra és következményeire, amikor még ért valamit a szava, amikor még (anti-Gyurcsány elnökként) utat tudott volna mutatni a jobboldalnak. No, nem a homo politicusoknak (azokat úgysem érdekli senkinek szava, maximum gazdájuké), hanem az értelmes, megfontolt jobboldali érzelmű választóknak és az akkori protest szavazóknak. De nem tette. S igen, állítom, tudatosan. Neki az elnöki szék fontosabb volt és egy olyan kormány, amilyet a nép szeret. S lőn, kétharmad – szerette is. Csakhogy a bukott elnök nagy lelkesedésében elszámolta magát: a kétharmaddal ugyanis semmilyen kényszerítő-konszenzuskereső erő nem maradt már ahhoz, hogy T. Miniszterelnök Úr és társai őt válasszák meg újra. A nem elég kiszámítható, nem elég lojális, nem elég csendes elnököt, akinek – ha a forradalmárok épp szükségét érzik - nem tudnak csak úgy odaszólni a piros telefonon, hogy kuss legyen. Borítékolható volt előre, mindenki látta, mindenki tudta. Mindhiába.


Mert Sólyom nem tudta, nem hitte. Ezt az embert egész egyszerűen száműzték, csak ő ezt azóta sem hajlandó tudomásul venni. A kissé sértődött (ex)elnök most épp azzal próbál előretörni, hogy személyével, megszólalásaival reményt kelt az ellenzékben. De sajnos ő már ehhez is kevés. Felkiáltásai ugyanis – bár a reménykedők számára bölcsnek és odamondónak tűnnek – valójában rendkívül bátortalanok és gyengécskék: „véletlenül” mindig akkor és olyan helyen hangzanak el, amikor és ahol a legkisebb zajt keltik. Pedig Sólyomnak tudnia kell (és tudja is), hogy mi a különbség egy ragadozó madár vészjósló vijjogása és egy apró rágcsáló cincogása között. Mindhiába.


solyom_vadasz2_1.jpg


Nem állítom, hogy nincs fegyver a kezében. De hogy használni nem fogja, abban biztos vagyok. S nem azért, mert nem tudná, nem azért, mert fél, ha tényleg durrant egyet, nem állnak majd mögé (épp ellenkezőleg: több százezres tömeg is felsorakozna, ha kellene – s ezt neki Kumin Ferenc segítsége nélkül is tudnia kell). Egyszerűen azért nem csinál valójában semmit, mert a szíve nem ide húz. Ezt kellene megérteniük lelkes híveinek is. Mindhiába.


Sólyom, a vadász ezért vagy barlangban lövöldözik, vagy vaktölténnyel játszik. Mindenesetre biztosra megy: reménykedő támogatóit megtartja, a vadat űzi, de nem bántja. Így mindenkinek jó, így mindenki szereti. Igazi természetvédő. Az övék is, a miénk is. Mindhiába.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Saturday, August 4, 2012

Lesz konzervatív alternatíva?

A Fideszt és kormányát számtalan kritika érte az utóbbi hónapokban-években, érthető okokból azonban akkor kapjuk fel leginkább a fejünket, ha ezek a konzervatív oldalról jönnek. Érthető: a Fidesz, bár egyre inkább "forradalmi" tempót diktál és tettei ezzel ellentmondanak, mégis szereti magát konzervatív erőnek beállítani. Sólyom László szombati aszófői beszéde azonban áttörheti a gátat: megindulhat a valódi konzervatív szellemi pólus megára találása. Wishful thinking ezerrel, de hát nem elemzés ez, hanem ötlet.

A magyar választót a magasztos elvek eddig kevéssé hozták lázba: sokkal inkább kötődik nevekhez, arcokhoz, véleményekhez. Ilyenekből pedig, kizárólag a konzervatív irányból, most három fontos kritikus is akadt. A KARD hangsúlyozottan szubjektív választása szerint ők:

Sólyom László


Az Alkotmánybíróság első elnökét, hazánk 2005-2010 közötti köztársasági elnökét utóbbi posztra választásakor a Védegylet jelölte, és bár az Országgyűlésben minimális MSZP-SZDSZ többség volt, a Fidesz felkarolta, és ügyes taktikával sikerült is megválasztania. Elnökként is szuverén személyiségként viselkedett, fontos posztokra saját jelölttel lépett a Parlament elé, visszafogottan de határozottan bírálta Gyurcsányt az öszödi beszéd és a 2006. október 23-i rendőrattak után, számos törvényt küldött vissza alkotmányos-jogi aggályok miatt. A Fidesz 2010-es kétharmados győzelmét követően - bár újraválasztását illusztris konzervatív értelmiségiek sora nyílt levélben javasolta - a kormányzó kétharmad a saját bábját, a másfél éves működése alatt egyetlen törvényességi észrevételt sem tevő Schmitt Pált választotta a helyére. Miközben 2010 óta folyamatosan finom kritikával illette a fideszes hatalomgyakorlás módját, mostani, aszófői beszéde véleményem szerint a kormánykoalíció működésének legkomolyabb rendszerszintű kritikája. Államfői működése alatt elfogadottsága a politikai mezőnyben magasnak számított. (Kép: wikipedia)

Mellár Tamás

A jobboldalhoz sorolt közgazdász egyetemi tanár már az Antall- majd Boross-féle MDF-kormány főtanácsadójaként dolgozott. Az első Orbán-kormány idején a Központi Statisztikai Hivatal elnöke volt. A 2010-es kormányváltás után rövid ideig a Századvég Gazdaságkutató vezetője, innen azonban a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika következetes bírálójaként távoznia kellett. Folyamatosan, legutóbb épp a HVG legutóbbi számában elmondott kritikai véleménye azonban a konzervatív oldalon sokaknak fontos: Mellár következetes jobboldali elkötelezettségét - Sólyoméhoz hasonlóan - senki nem vitatja.


(Kép: HVG)





Ángyán József

A gödöllői Szent István egyetem professzora régóta a Fideszhez kötődik, 2006 óta, és ebben a ciklusban is parlamenti képviselő, így része a "kétharmadnak", az év elejéig pedig a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára volt. Lemondásának oka, hogy a Fidesz programjában is szereplő családi gazdaságok támogatása helyett az állami földpályázatokon szerinte rendre a párthoz köthető nagyvállalkozók nyernek. Véleményét több tanulmányban és interjúban is kifejtette. A Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége szakértőjeként és a helyi gazdák érdekeinek következetes képviselőjeként véleménye a falusiak körében pozitívan fogadott, személye bármely politikai erő számára egy hiteles vidékpolitika bázisa lehetne - pont saját pártját, a Fideszt kivéve.


(Kép: Batthyány Lajos Alapítvány)

A listát természetesen lehetne folytatni. Amit mondani szeretnék az az, hogy a ma pártot választani képtelen, abszolút többségben levő bizonytalan tábor számára ők és a hasonló véleményvezérek - főleg az általuk képviselt elvek, irányzatok és vélemények - potenciális igazodási pontot jelenthetnek. Megnyerésük, és - akár aktív, akár passzív - együttműködésük egy lehetséges kormányváltó pólus bázisát adhatná.

A kérdés az, hogy van-e olyan politikai párt, amely ezt célul tűzné ki, és egyáltalán erre törekedhetne. A Fidesz nyilván nem - Ángyán helyzete fideszes képviselőként különsen pikáns - és az alapvető irányultságbeli különbség miatt egyrészt a szocialista-DK-tábor, de másrészt a Jobbik sem törekedhetne a feléjük közeledésre, ha egyáltalán lenne ilyen szándékuk. Kizárásos alapon maradna az LMP, amelynek erre lehetősége lenne: Sólyommal több kapcsolódási pontjuk is lehetne, a Védegylettől a környezeti gondolkodáson át a jogvédelemig, Ángyán előadást tart az LMP nyári szabadegyetemén, tehát a dolog nem teljesen lehetetlen, csak majdnem: a párt irányultságában elég érdemi váltást tételez fel.

A kérdés az, hogy van-e legalább szándék erre a LehetMás háza táján, vagy meg kell próbálni a dolgot "zöldmezős" alapokon? Mert Sólyom beszéde felhívás is volt: a helyi közösségek erejének említésekor nehéz nem a független, civil jelöltek relatíve jó időközi választási eredményeire gondolni. Valakinek pedig össze kell fogni őket.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: