Showing posts with label politikai_rendszer. Show all posts
Showing posts with label politikai_rendszer. Show all posts

Saturday, December 17, 2016

A lengyel ellenzéki lázadás legfőbb tanulsága a magyarok számára

Nem, nem az, hogy van remény. A magyarok - ha valóban nem értettek volna egyet az elmúlt hat évben kiépült politikai rendszerrel - már rég kitalálhattak volna valami alternatívát, aminek köszönhetően ma lenne valódi ellenállás. De nincs.


És nemcsak az ellenzéki pártok minősége miatt (amire imádunk hivatkozni). Egyszerűen nem érezzük annyira szörnyűnek a helyzetet, hogy minden mindegy legyen. Talán nem is az. Végülis; a politikusok is abból indulnak ki, hogy 8 millió szavazópolgár nem tévedhet.


Így tehát a lengyel lázadás tanulsága nem az (amit talán az olvasó várt, mielőtt olvasni kezdte a cikket), hogy "nézzétek magyarok, a lengyelek nem hagyják magukat, meg tudjuk mutatni mi is!", hanem az, hogy mi várható nálunk ezek után. Ebből az esetből ugyanis megint nem a kormánnyal szemben állók fognak tanulni és példaként tekinteni rá, hanem maga Orbán Viktor. A miniszterelnök számára ugyanis jelzésértékű, hogy ha nem szerez elég erős/nagy hatalmat/kormányzati többséget, akkor bármelyik pillanatban felfordulás várhat rá. A dolog előnye (volna) ugyanakkor, hogy így könnyebb lenne fenntartani a demokratikus, megdönthető rendszer látszatát.


Csakhogy Orbán Viktor már 2002-ben sem az utóbbi lehetőségét mérlegelte. A gyengeségtől mindig is viszolygott, ezért váltott minden korábbinál agresszívabb stílusra mind a politikai irányítás, mind a médiaszabadság tekintetében. Vagyis a lengyel példa számára talán inkább a média végleges térdre kényszerítésének és a civil szerveződések felszámolásának szükségességét jelentheti.


jocivil.jpg


Talán ezért vetíti előre - így üzenve sajátjainak elsősorban -, hogy 2017 a "Soros-háború" éve lesz. Itt nem csupán Soros György személyéről, démonizálásáról lesz szó. Ellene a migráns-kampány receptje elég lesz (láttuk az eredményét). A civil szervezetek, a vélt vagy valós hálózatok lehetnek majd a célkeresztben. Hiszen Lengyelországban is ezek szítják az igazi tüzet, ezek tudnak tömegtüntetéseket és látványos akciókat szervezni. Ők a mostani tekintélyelvű kormányok kis házi terrorista szervezetei.


A nagy vadászat tehát megkezdődik, amihez képest a Norvég Civil Alapos vegzálás, meg civil-vadász hivatal (KEHI) beüzemelése kutyafüle volt. A kormánypárti többség abban reménykedhet, hogy a tömegpszichózis most is eléri majd a célját és ne felejtsük: az őszi népszavazással ellentétben, itt 3,3 millió szavazat több mint elég lenne egy totális győzelemhez. Vagyis nincs más feladat, mint rávenni ennek a 3,3 millió embernek a többségét, hogy "tartson ki" a félelmei mellett.


Minden másra ott a rezsicsökkentés.

Tuesday, October 28, 2014

A politikai generációváltás nyitánya?

Néztem az arcokat, az embereket a vasárnapi és az iménti keddi tüntetésen: Fiatalok, középkorúak, kifejezetten polgári társaság. Elsőre meghökkentő volt a korábban csak korosodó rutinos szoci tüntetőktől és korengedményes nyugdíjukat vesztett rendvédelmisektől hallott "Orbán, takarodj!" skandálás szopránban, húsz év körüli hölgyek hangján. Ilyen összetételű volt valamikor a Fidesz bázisa, mint a mai menet. Ilyen választóközönséggel nyertek 1998-ban és ugyanilyen fiatal polgári közönség küzdött a könnyeivel 2002-ben a Millenárison. Nem csoda, hogy inkább visszafújták a Békemenetet. Ők is csúnyának tartották volna a kontrasztot a netadó ellen vonulók és a saját híveik között.



A mai tüntetők funkcionálisan kihúzták a Fidesz rövidítésből a "Fi"-t. Az már nem ők, az már ez a generáció, akinek az internetadó politikailag őrült ötlete adta meg az apropót, hogy utcára menjenek. Lehet, hogy mentek volna a félázsiai sodródás miatt is - feltűnő jelkép volt a tüntetők közt az EU-zászló! - de az soha nem volt ennyire egy intézkedéshez köthető, ennyire mozgósító erejű, hisz a közönségnek pont az életelemét és mozgósítási eszközét tervezik most megadóztatni, amivel a korlátlan nethasználat lehetősége kerül veszélybe. És jól látják a Fidesz esetleg morgolódó képviselői: ez bizony veszélyes így. Ennyire nyilvánvalóan nem látszott soha 2010 óta, hogy a Fidesz a mostani kurzusának tetteivel mennyire durván hagyta magára az 1998-2002-es választóinak és stílusának nagyjából a felét: a polgárságot. Értem én, persze, a 2002-es - gazdaságilag és társadalmilag nem megérdemelt, de a fölöslegesen arrogáns stílussal kierőlködött - vereség után a sokkal könnyebb út volt Kádár nyugalmazott népének az élére állni, mint megpróbálni polgárrá átképezni őket.


És most itt az új generáció. Először tüntetnek, először érzik, hogy jé, sokan vannak egy cipőben. Most jön egy klasszikus chicken game: a kétharmad nem hátrál és a tüntetők sem. Orbánnak valószínűleg még ma is jobban bejönne visszakozni mint holnap (ha sokkal rosszabb is, mintha 2-3 napja tette volna), de ő nem ez a karakter, valószínűleg beleáll a végsőkig. Akkor pedig csak az a kérdés, hogy ez az új generáció megszerveződik-e egy olyan mozgalommá, amely idővel őket is és szocialista kortársaikat is zárójelbe teszi.


És ahogy (több mint 30 éve volt) gimis padtársam ma megjegyezte az Erzsébet-hídon: ha ma egy kicsit jobb hangosítás lett volna és egy akár közepesen jó vezető a tüntetésen, akkor nem egyszerűen a nullkilométert vettük volna célba.


 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Tuesday, May 14, 2013

Lúzertársadalom?

Gyűlöljük a versenyt, szeretjük az államot címmel tudosít az Index egy felmérésről, majd hosszáteszi, hogy a "Fidesz választóinak többsége nem szereti a magánbefektetőket és a versenyt, de a baloldali szavazók sincsenek oda értük". Kemény társadalomkritika ez, bár a cikket továbbolvasva kiderül, a felmérés mindezeket a kérdéseket az energiaszektorra értette. Az eredeti anyag a megrendelő Energiainfo oldalán olvasható.


Az elmúlt évek folyamatai azonban azt sejtetik, hogy a hazai lakosság többsége más területeken sem áll a verseny pártján, és azt várja az államtól, hogy az "védje meg őt", elsősorban annak hatásaitól. Ennek az igénynek persze alapot ad, hogy a magánnyugdíjpénztárak arcátlanul magas működési költséget számolhattak el 2010 előtt, hogy a hazai kamatmarzs nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas - és ezen a bankadó sem csökkentett, sőt. Az energiaszektor korábbi 8% garantált nyeresége is joggal csípte sokak szemét, még ha a szektor 1995-ös eladásakor valamennyi mézzel be is kellett vonni azt a madzagot, hogy startot vehessen a 2000-ig tartó komoly fellendülés. A "megvédés" azonban elég felemásra sikerült: a magánnyugdíjvagyont úgy védték meg, hogy az állam költötte és tőzsdézte el, a banki marzsok maradtak, de akkora különadó terheli a szektort, hogy esély sincs piaci alapú hitelezésre - ami, Széchenyi óta tudjuk, a gazdaság motorja kéne legyen. Az energiaszektor pedig megkapta a rezsicsökkentést, amit vagy a termelő szférára áthárítással, vagy a beruházások visszafogásával tud ellensúlyozni - vagyis vagy a termékek, például az élelmiszerek ára emelkedik, vagy a hálózat amortizálódik. Utóbbinak a kockázatával mintha valamilyen mértékben a mostani felmérés válaszadói is számolnának.



Sokkal nagyobb gondnak érzem az ezáltal támogatott, ösztönzött lakossági attitűdöt. Ne legyen verseny, legyünk megvédve. Ezzel az a baj, hogy versenyezni az nem szeret, aki általában veszít. A lúzerek, akiknek semmi nem sikerül. De. Majd. Az. Állam. Segít. Mert az a dolga.


Ez egy koncepcionális kérdés: mi is az állam dolga? Bizony felvetődik, hogy a dolga nem az lenne, hogy védjen meg, hanem hogy úgy szervezze meg a polgárok lehetőségeit, hogy abból valami gazdasági értelemben is működőképes dolog jöjjön ki. Bizony lehetne az állam méretében kisebb, ám jogbetartatásban következetesebb. És bizony megtaníthatná polgárait a versenyben való eredményes részvételre, de legalább ne tagadja a verseny fontosságát. A győzelem itt egy vállalkozás sikeres vitele, munkahelyek, bejelentett munkahelyek biztosítása, helytállás a munkaerőpiacon, a pénzügyi csapdák - mert azokat bizony mindig állítanak nekünk - zsigerből elkerülése, a családalapítás, a gyermekek felnevelése.


Az első Orbán-kormány - bár Antallhoz és Hornhoz képest már elég jelentős állami gondoskodást ígért és részben adott - mintha ezt jobban tudta volna, mint a mostani. Aztán a projekt 19 ezer forinton elbukott, és innentől a politikai verseny az inaktívak szavazatainak elnyerésére összpontosított mindkét oldalról. Ennek az eredményét látjuk most. És értem én, hogy ha félmillió szavazó szerezhető a rizsacsökkentés bejelentésével - miközben a 2008-as tandíjmentességet épp megtagadja a kormány, és elfogad egy erősen vitatható alkotmánymódosítást is - akkor azt meg fogják lépni. Tudatos, két-három lépésre előre gondolkodó polgárokat azonban ettől nem remélhetünk. Pedig nekünk nem félni kell a külvilágtól, hanem eredményesen működni benne. Hiba tehát ezt a félelmet erősíteni polgártársainkban, bármely politikai erő által.


Mégsem gondolom, hogy a magyar eleve "lúzer társadalom" lenne. Igenis vannak, sokan vannak, akik önmaguk is szívesen szerveznék környezetüket, akik nem mástól várják a segítséget, hanem nekifognak maguk. Már csak az kéne, hogy a politika ne azt üzenje nekik, hogy csak megfelelő párttagkönyvvel, nertársaim. Szerintem sokan vannak, vagyunk.


Csak pártunk nincs. Még.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!


Saturday, February 16, 2013

Kit válasszon a magyar CDU-szavazó?

Egy szeptemberi cikkünkhöz érkezett egy igen elgondolkodtató hozzászólás TothLali nevű kommenterünktől:



Röviden: kire szavazzon egy magyar CDU-szavazó? Mármint: EU-párti, atlanti-párti, versenypárti, kisebb állam (kisebb állami elosztás) párti.



A kérdés azóta sem hagy nyugodni. A felvetett "CDU-sságnak" - más kifejezéssel talán európai konzervativizmusnak is nevezhetnénk - három vetülete van: világszemléleti, gazdasági és szövetségi. Világszemléleti, amennyiben a nyilvánvaló hazafiság mellett ott van az a "C" a rövidítésben (mondjuk a német kereszténységben Luther és a reformáció hatása értelemszerűen sokkal erősebb mint nálunk), és ez liberális gondolkodással társul. Gazdasági, mert nem kérdőjelezi meg, sőt evidensnek veszi a kapitalizmus alapelveit: a minél torzítatlanabb szabad versenyt, hogy az állami újraelosztás a gazdasági növekedésen keresztül szolgálja a társadalmi szolidaritást és nem annak ellenében. Az újraelosztás mértékét így minél alacsonyabban állapítaná meg, ha nem is az amerikai minimumszinten. És szövetségi: természetes, hogy alapérték és működési keret az EU és természetes, hogy a katonai szövetségi rendszer az Egyesült Államokhoz is köt. (Igen, tudom, hogy Németország és Magyarország helyzete más az unióban, de azért azt se hallgassuk el, hogy a fenti, elsősorban gazdasági alapelvek folyamatos és következetes vállalásával jóval közelebb is lehetnénk.)


CDU_magyar_Logo4.jpg


Ilyen alapelvekkel egy "magyar CDU-szavazó" bizony komoly gondban lenne a hazai kínálattal (ahogy a magyar SPD-, GRÜNE-, vagy Linke-szavazók is, de a poszt nem róluk szól). A világszemlélettel már gondban van, hiszen valahol ez azt feltételezi, hogy legyen olyan következetesen konzervatív, de legalább az ilyen irányvonalat nem alapból elutasító párt, amely legalább nem heti-havi rendszerességgel mond ellent az elveinek és korábbi programjának. Amelyik hajlandó végre érdemben lépni a kommunista rendszer ügynökeinek kérdésében. Amelyik a keresztény alapállását a világnézeti szabadság keretei között érvényesíti. Amelyik az őszinte, világos beszéd híve, jó esetben mestere, a jogállami normákat pedig eszébe sem jut megkérdőjelezni. Folytathatnám, de a dilemma már látható.


Gazdasági alapon, ha lehet, még rosszabb a helyzet. Miközben világszemléleti alapon talán még lehetne Schifferék felé kacsingatni, itt szinte esélytelen a dolog. A hazai politikai kínálatban nem látunk "kisebbállam-párti" alternatívát, a magyarázó szövegek pedig, hogy ki miért nem az, ebből a szempontból irrelevánsak. Aki a kifejezetten szocialisztikus 50%-os újraelosztási ráta helyett inkább a 40% (de legyen csak 45%) híve lenne, ezt a véleményét nem tudja a választáson kifejezésre juttatni. Az E2014 ebben az ügyben még nem igazán terítette a lapjait, de mi szkeptikusak vagyunk. Pillanatnyilag e szempontból nincs választási lehetőség.


Külpolitikában, szövetségi politikában felemás a dolog. A kisebbségi jogok melletti liberális fellépést (pl.: Benes-dekrétumok ügye) ugyan van zászlajára tűző párt, a következetes európai és atlanti kiállás azonban épp nem jellemzi a magukat a politikai jobboldal térfelére definiáló pártokat. A "keleti nyitás" erőltetése, ennek érdekében akár egy minősített gyilkos futni engedése pedig nem kicsit megy szembe ezzel az irányzattal. A politikai baloldal ugyan retorikájában azonosul ezzel az iránnyal, de egyrészt a CDU-szavazó nem szívesen ikszel balra, másrészt hatalmon ők is ugyanúgy és ugyanarról alkudoztak Putyinnal, mint a mostani kormány. Hadd tegyem hozzá, hogy az "EU-pártiság" a központosítás helyett a helyi döntéshozatalt részesíti előnyben, és nálunk ennek pont az ellenkezője zajlik. Tudom, hogy a szövetségi rendszerű Németországban ennek mások a hagyományai, számomra mégis fájdalmasan hiányzik egy olyan alternatíva, amely a decentralizált államszervezetet jobboldali gazdaságpolitikával és világszemlélettel párosítaná. És talán azt sem lenne érdektelen megtudni, hogy hányan vélik ezt hasonlóan a "sorstárs" politikai bizonytalanok közül.


Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:


Friday, October 26, 2012

Magyarország, menjország


Az elmúlt hónapban egy érdekes fejlemény vezető politikusainkat is felkavarhatta (ami az Index október 11-i cikkének köszönhető). Orbán Viktor tőle szokatlan módon nem állta meg nyilatkozni arról, hogy (szerinte) „ha 2014-ben újra nyer a Fidesz, hazajönnek a fiatalok”; Bajnai Gordon pedig nem volt rest válaszolni erre a Milla tüntetésén: „mi nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, amelybe egyszer talán majd jó lesz visszatérni – hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni”. Egy alapvető hibát azonban mindketten elkövettek: csupán a vágyaikat vetítették ki – miközben az okok és a tények kinyilatkoztatásától eltekintettek. „Elfelejtették” ugyanis feltenni a kérdést: miért is vágyódnak el a polgárok ilyen tömegesen ebből az országból? Abból az országból, amelyet - nem mellesleg - a szóban forgó politikusaink irányítottak az elmúlt években?


A TÁRKI Társadalomkutatási Intézet márciusi kutatása szerint minden ötödik magyar felnőtt tervezi, hogy rövid- vagy hosszú távon külföldön vállal munkát vagy véglegesen kivándorol. Az Index október elején közzétett cikkének szavazógépét pedig közel húszezren vették eddig igénybe és az eredmények még az előbbinél is jóval drasztikusabb képet mutattak:
















































Tervezi, hogy elköltözne Magyarországról?



    Igen, a közeljövőben biztosan költözöm



4187



22%



    Igen, bár még csak szervezem



4997



26%



    Még nem döntöttem el



2420



13%



    Ha rosszabb lesz a helyzet, biztosan



3427



18%



    Ha rosszabb lesz a helyzet, esetleg



2427



13%



    Semmiképpen



1708



9%



Összesen



19166



az Index októberi felmérése (október 11-25.)





A rendszerváltás éveit közvetlenül kísérő nyugati fény, pompa és csillogás okozta káprázat ma már nem tartozik a fő „felbujtók” közé. Annál inkább hozzájárul a menekülési ösztönök felszínre töréséhez a gazdasági és politikai kilátástalanság; az állandósulni látszó lúzer-szerep; a depresszív munkakörülmények; az aljasság, a közöny és a cinizmus halálos szimbiózisa; a korrupció természetessége; a hírnév helyett a hírhedtség felértékelődése; az ál-jólét és műmosoly kényszerű vetítése – és persze a negatív társadalmi morál (mert itt lassan már mindenki negatív, mindenki pesszimista, mindenki csak bűnbakokat keres). És persze amikor ezeket dühödten hozzávágjuk „bölcs” vezetőink fejéhez, ők csak csodálkozó, ártatlan tekintettel pillantanak vissza ránk. Mint akik nem értik, miért piszkáljuk folyton őket ezekkel a problémákkal? Miért téblábol népszerűségi indexük tartósan 50 százalékpont alatt? Miért fordulnak el tőlük – és az országtól! - a választók ekkora tömegben?


Ők azok, akik komolyan elhiszik: ha jobb lesz a foci, ha több lesz az olimpiai érem, mint korábban; akkor sikk lesz magyarnak lenni. Ha most még kicsit rosszabbul is élünk, de jövőre teszünk egy lépést előre, akkor mindenki meg fog nyugodni. Ha röghöz kötjük a fiatalokat, akkor majd szépen itthon maradnak. Hát nem. Nagyon nem.


almosoly.jpg


Kik mennek és kik maradnak? Mennek a számítók és a rettegők. Maradnak az erőszakos ostobák és a reménykedők. Mindkét csapatban vannak kormánypárti és ellenzéki érzelműek is. Mi azonban csak az itthon maradottakkal tudunk foglalkozni. Őket kellene meggyőzni arról, hogy maradjanak - és segítsenek megmaradni. A sikernek viszont három olyan alapvető feltétele van, amit rendszerváltó politikusaink közül eddig senki nem tudott megteremteni: közbiztonság, jogbiztonság, létbiztonság. Pedig ezek miatt tényleg érdemes volna itthon maradni.


Persze mit várunk egy olyan kiépült klientúrától, amely úgy telepedett rá a magyar választó (de lassan választani nem tudó) agyára, hogy az még véletlenül se találhasson alternatívát? Megpróbáltam ábrázolni, milyen dilemma előtt állunk 2014-ig:


politikai helyzet_MO2012.jpg


Amint látjuk, két nagy csapat szeli a magyar politika egét - a hozzájuk tartozó kicsik pedig csupán szatelit-pártként aposztrofálhatók. Az ő feladatuk, hogy a bizonytalankodó választók számára alternatívát színlelve behúzzák a szavazatokat a szélekről. Valójában azonban a nagy csapatok táborát hizlalják: nincs valódi filozófiai, felfogásbeli, értékrendbeli eltérés köztük és „gazdáik” között. Hol mérsékeltebb, hol radikálisabb álláspont felé húzódnak: azonban leszakadni sohasem fognak.


A politikai árvák számára az egyedüli érdekes formációt az LMP jelentheti. Illetve: jelenthette. Az ő elkeseredett küldetésük nagyjából arról szól, hogy folyamatosan próbálják bizonyítani a választóknak: nem szatelitek, nem válnak egyik nagy csapat hűbéresevé sem. Azonban erős „rugókkal” kénytelenek felszerelkezni, hiszen politikai filozófiájuk olyan satnya, hogy képtelenek volnának önállóan lebegni a politikai térben. Hol baloldali, hol konzervatív, hol jogvédő szerepet játszanak - nem valami jól. Sajnos így 2012-ben is nagyon látszik rajtuk, hogy a protest szavazók juttatták őket a parlamentbe - viszont ők is fogják kipenderíteni őket onnan. Egyszerűen azért, mert nincs elég önálló arculatuk ahhoz, hogy bárkit meggyőzzenek arról: ők egy olyan célt, ügyet szolgálnak, ami csak „az övék” – és csak velük lehetünk képesek azt elérni. Tipikus ellenzékiek. Széthullásuk nemcsak belső instabilitásuknak, széthúzásaiknak lesz köszönhető (mint arról blogtársam írt is mostanában), hanem csigalassú felfogásuknak, egoizmusuknak, személyi állományuk kvalitásainak - és persze naivitásuknak is. Ha így folytatják tovább, nekik tényleg fájni fog 2014. És nekünk is, mert így megszűnik minden akadály a kétpólusúvá válás előtt.


Az elkeseredett választó éppúgy forgatókönyveket gyárt, mint a politikai pártok. Nézzünk egy végtelenül leegyszerűsített - azonban mégis lehetséges - példát a következő két évre vonatkozólag:



























































az elkeseredett politikai árvák ("Én") lehetőségei



 



IMF



Orbán



Bajnai



Szatelitek



Én



IMF



jön



megy



marad



marad



marad



Orbán



megy



jön



megy



marad



megy



Bajnai



marad



megy



jön



marad



marad



Szatelitek



megy



marad



megy



jön



megy



Én



senkit nem érdekel



jön



Szatelitek = Jobbik vagy Gyurcsányék (kormánytényezőként)




E szerint a forgatókönyv szerint lényegében akkor érdemes maradni, hogy Orbán megy, illetve ha Bajnai jön. Ez azonban nem azért van, mert kevés a Fideszes és sok az MSZP-s. Inkább olyan tényezőknek köszönhető, mint hogy: kormányon maradni eleve nehezebb; Bajnai szövetsége egy új(abb) reményt hoz és ez sokak számára vonzó; Orbánék pocsékul kormányoznak és máshogy nem lehet leváltani őket; a szélsőségek hatalomra segítésével pedig nem lesz jobb és biztonságosabb az életünk.


A felvázolt helyzet azért elég lesújtó. A két nagy pártszövetség között lebegő felhő egy betöltetlen politikai tér – amit úgy tűnik, nálunk senki nem kíván betölteni. Nyilván Orbán és Bajnai is áhítozik a „nagy nemzeti közép” megszerzésére – azzal azonban nem számolnak, hogy ott olyan gondolkodású választók bújnak meg, akiket mindenkettőjük  - tetteik okán – taszít. Ők volnának a politikai árvák: akik elutasítják a demagóg, hazug, álságos kortesbeszédeket, akik elutasítják a szélsőséges, udvariatlan megnyilvánulásokat. Akik alternatívát keresnek – nem pedig hitet. Az ő álmuk a valódi alternatíva: őszinte beszéd a gazdaságról, a jóléti rendszerek fenntarthatóságáról, a jogbiztonságról, az esélyegyenlőségről. Számukra egy rossz hír nem jelent automatikus kiábrándulást: nem sértődnek meg azon, ha nem jutalmazzák őket (a saját pénzükből). Ők akkor maradnak itthon szívesen, ha látnak és hallanak egy kis őszinteséget is. Ha tudják, hogy a köz-, jog- és létbiztonság ügye rajtuk is múlik.



Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:



Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

Sunday, August 26, 2012

Kormány és az IMF: nyuszika esete a fűnyíróval

Én már nem bírom ezt a sok izgalmat. Hónapok óta tűkön ülök. Vajon a népért hősiesen küzdő Kormány meg tud-e majd felelni a gonosz, fröcsögő (és tüzet okádó! én láttam!) Nemzetközi Valutaalap (IMF) követeléseinek? Mit kunyerálnak már megint tőle ezek a nemzetrontók?


A T. Miniszterelnök Úr által legutóbb köztudatba bedobott "nyugdíjkifizetésekben keresendő megtakarítási lehetőségekkel" ismét egy szociális rém képét festette le - amit természetesen megint a gonosz (de azért a "mi-bankunk") IMF cselszövésének köszönhetünk. Pedig ha végre egyszer nem vennénk komolyan Orbán mágikus szövegeit, akkor hamar rájöhetnénk arra, hogy ez (is) csak egy újabb bogárka, amit tudatosan ültettek el a nép fülében (s egy 2010 óta tartó kampány része). Miért? Gazdaságpolitikai szempontból mondhatjuk, azért, hogy ne kelljen (teljesen) szembesülni a gyurcsányi örökséggel (magyarul: az IMF egykori elkergetése, illetve mostani ördögként való lefestése esetleg legitimálhatja azon "függetlenségi" törekvéseket, hogy a korábban vállalt intézkedések és korlátok egy részét immár ne kelljen betartani). Ez azonban komoly lavírozási képességet feltételez az EU, az IMF, és persze a jogbiztonság alapelveinek bonyolult hálózatában. Arról most ne beszéljünk, hogy ez mennyire sikerül(t).


Politikai szempontból viszont azért fontos, mert a Fidesz kénytelen kettős párbeszédet folytatni híveivel, ha maximalizálni akarja szavazatait 2014-ben is: a radikális szárnynak a „Pfuj, IMF, takarodj!”-műsorszámot kell előadnia, míg az értelmesebbeknek az „Uraim, nyugalom, mi is európaiak vagyunk ám!”-at. Ebből a szemszögből rögtön meg is értjük Orbán nyári merengését: eszerint az ő csapatának egyik fele ázsiai, a másik európai „típusú” (most mindegy, hogy egyébként az egész magyarságot nevezte félázsiainak, ő ugyanis mindig az egész ország nevében beszél – nézzük már el neki, kérem!).


Hallotta már valaki az IMF küldötteinek vonyítását a sajtón keresztül? Kétlem, hogy igen: ők ugyanis nem kommunikálnak a néppel, annál inkább a Kormánnyal. Csendben várják programjavaslatát - és elvárják a gyurcsányi örökség követelményeinek maradéktalan betartását. Az asztalnál éppen emiatt nem ül senki. Persze, ősszel talán újra megpróbálnak komolyan beszélni egymással. A Kormány mindenesetre nem tétlenkedik addig sem, felkészül: csakhogy nem a gazdasági, hanem a kommunikációs küzdelemre. Felkészíti az embereket a politikai kudarcra. Ami az IMF-et láthatóan nem érdekli. A pénze annál inkább.


Így amikor látjuk/halljuk Orbánt vagy küldöttét üzengetni a sajtón keresztül a népnek és az IMF-nek, akkor valójában magában beszél. Mint nyuszika, amikor hangosan töpreng, hogy vajon mit fog szólni a medve, ha kölcsönkéri tőle a fűnyírót. Szakállas vicc, tudjuk, mi az eredménye. Márpedig ugyanerre a „poénra” játszhatnak Orbánék, s akarják majd elereszteni a következő hónapokban (vagy talán 2013-ban): „IMF, cseszd meg a fűnyíródat (pénzedet)! Csak nem képzeled, hogy teljesítjük a lehetetlen követeléseidet?!” Miközben a kétfejű medve (IMF+EU) nem szól semmit. És nem követel melegházasságot sem.


A kormánykoncepció egyébként nem teljesen értelmetlen: az IMF-re mutogatva például le lehet nyeletni néhány tényleg kényelmetlen intézkedést; a gazdaságpolitikai hibák egy részét szintén rá lehet kenni „Gonoszékra”; tovább lehet hergelni, radikalizálni a saját tábort (ami például nagyon hasznos segítség a politikai ellenfelek későbbi kiiktatásához); és a nagy megmentő szerepét is magukra tudják osztani („velünk ezt majdnem megcsináltatták, de mi hősiesen nem engedtük!”). Persze van ennek némi izzadságszaga és szánalmassága. Arról nem beszélve, hogy esélyes a buktára is: de hát szükségszerűen ide vezet az „egy a zászló, egy a tábor”-stratégia.


Az esetleges vereségből mindenesetre egyféle módon tudnak jól kijönni (még ha ezt ők nem is hiszik): ha választás útján megbuknak. Mert akkor nem kell végrehajtaniuk semmit - mindazt, ami kellemetlen -, majd jól rá lehet kenni a következő kormányra. Sőt, akkor a vezért sem kell leváltani (ő amúgy is örökös főbérlő – nézzék már el ezt is neki!), hiszen nem ő (és gazdasági géniusza) a hibás, hanem a Gyurcs…IMF!


Rabbits.jpg


Ugye, hogy 2002 és 2006 után is alkalmaztak ilyen kommunikációs trükköket? Bizony ám. Nem volt sportszerű ugyan, de nem is egyedülálló: a világon mindenhol, mindenkor bevetették a politikai ellenfelek lejáratására - s még inkább a saját párt hitelességének mentése érdekében (látjuk, hosszú távon jövedelmezett – például ki emlékszik ma már a Fidesz egykori viselt dolgaira?). És igen, a hírhedten „bátor” Gyurcsány Ferenc is bőszen alkalmazta: kormányon lévőként sportos rendszerességgel vádolta az ellenzéket azzal, hogy miatta kénytelen visszavonni egyes kellemetlen intézkedéseket (mert ő olyan marha nagy demokrata), illetve sajnos épp miattuk akar bevezetni egyet (mert radikális az ellenzék, és mert oly pazarló a nép). Vagy felvenni egy IMF-kölcsönt. Szép kis egymásra mutogató nyuszi-társaság.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Thursday, August 23, 2012

Személyes előregisztráció? Ezt mégis ki kérte?

Érdekes, és elég súlyos következményeket előrevetítő témával látszik kezdődni a politikai ősz: a régóta lebegtetett, köztudatban tartott választási előregisztráció - csak azok a választók vehetnek részt majd a terv szerint a parlamenti választáson, akik e szándékukat előzetesen jelzik - kezd konkrét formát ölteni. Elég baj, mert azt mondhattuk eddig is, hogy ilyen lovat nem akartunk, de az biztos, hogy nem pont ezt a részét.

A részleteket feltárja az origo, és véleményt ír róla Poldi bá megmondója is. A tervezet leglényegesebb eleme az, hogy a regisztrációt személyesen, vagy meghatalmazott útján lehessen megtenni.

Mikor is nyúlt legutóbb a Fidesz a kötelező személyes megjelenés fétiséhez? Ja igen, 2010 végén, a nyugdíjeinstandkor. Akkor, aki maradni akart, annak személyesen kellett elmennie a hivatalba (akkor még a meghatalmazást sem tették lehetővé: poénkodtunk is mindenórás feleségemmel, hogy szerencsére a nyugdíjbiztosító és a szülészet közel vannak egymáshoz). Akkor nyilvánvaló - és sikeres - volt a szándék, a hivatali procedúrát zsigerből rühellő polgárok döntő része nem ment el. Egy részük nyilván azért, mert egyetértett nyugdíjalapjának államosításával, de azért kíváncsi lettem volna arra, hogy ha az államiba átlépéshez kell a hivatali út személyes megjelenéssel, hányan is lépnek oda.





Na és most megint ez. Ráadásul szó nincs szakmai anyagról. Ez az egész nem más a tudósítás szerint, mint a Fidesz elnökségének véleménye. Nekem ez a második, talán még az előzőnél is messzebbre vezető bajom. Ki az, ki választotta? Én biztos nem, de a Fidesz-szavazók sem. Az, hogy egy párt elnöksége gyakorlatilag kontroll nélkül - és nyilván az adott párt érdekében! - megtehessen bármilyen érdemi változtatást a közjogi rendszerben, itthon talán 1988-ban, a Kádár-rendszer végnapjai előtt fordulhatott elő utoljára. Jó, tudom, kétharmad, meg a nép legitimálta. Csak azt felejtjük el mindig, hogy nem ezt legitimálta! Erre sehol nem kért felhatalmazást a választóktól a Fidesz (meg a nyugdíjeinstandra se persze, sőt). A nép pontosan arra adott felhatalmazást, hogy gyurcsánytakaroggy, ezt azért nem lehet biankó csekként értelmezni. Illetve lehet, ha nem kell szembenézni a következő választás hasonló közvéleményével. Meg azzal, hogy a Fidesz olyan párt, amely a választót a hivatalokba küldi egy plusz körre, ha valamit nagyon el akar érni.

Az meg külön kis színes, hogy miközben idehaza menjen csak mindenki (vagy a meghatalmazottja) személyesen a hivatalba előregisztrálni, a határon túl levélben, meg elektronikus ügyfélkapun, naja. Olyan már nincs az AlkAlaptörvényben, hogy nem lehet megkülönböztetést tenni a magyar állampolgárok között? Abban, amit másfél éve az Asztalnál (jujj) kértem, még volt.


Én azért egyetértek a KIM véleményével: az előregisztrációt a lehető legegyszerűbbé kéne tenni. Például úgy, hogy ne is legyen. Gumicsont lerágva, lássuk a következőt.


UPDATE: "Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter szerdán a Magyar Nemzetnek azt mondta, hogy a kormány tervei szerint elsősorban a választási irodákban lehetne feliratkozni a 2014-es országgyűlési választásokra" - írja az Index. Ez a megoldás a kistelepüléseken élőket érintené a leghátrányosabban. Hm, nem pont ez a csoport a Fidesz egyik legstabilabb bázisa?


Kérés az előregisztrációt esetleg lelkesen pártoló kommenterekhez: gondolják végig, ha kétharmaddal Horn húzza elő ezt a tervet anno, akkor is tetszett volna?


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Tuesday, August 21, 2012

Így neveld a pártfogódat!

A hatalom fenntartásának fontos médiaeszköze az elhallgató propaganda következetes használata a viszonylag passzív választói többség körében (amelyet korábban már volt szerencsém bemutatni), egy elszánt kormánynak azonban gondolnia kell olyan okvetlenkedőkre is, akik önszorgalmukból méltóztatnak politikailag aktív polgárként viselkedni. Fene beléjük. Előlük ugyanis nem lehet egyszerűen elrejteni a valós híreket, több és drágább gondoskodást igényelnek: nevelésre szorulnak.


T. Miniszterelnök Úr és csapata korán felismerte, hogy a veszélyes és szeszélyes politikailag aktív rétegnek két fontos ismérve van: egyrészt elsöprő többségük általában az Internet szabad és színes (zavaros) információtengerében lubickol, vagyis nagyrészt onnan tájékozódik. Ez azonban előnyös is lehet, mert így esély nyílik a passzív „birkákétól” teljesen eltérő kommunikációs panelek betöltésére az etetőjükbe. (A kettős beszéd császára így brillírozhat: akár ugyanazon a héten adhat két, egymásnak teljesen ellentmondó üzenetet tartalmazó interjút, mindenféle negatív következmény nélkül.) Másrészt az aktív polgárok azok, akik jelentősen befolyásolják kevésbé tájékozott társaikat - így rájuk tényleg nagyon oda kell figyelni. A kérdés adott: hogyan lehetne őket is beterelni a karámba (értsd: kontrollálni, viselkedésüket kiszámíthatóvá tenni)?


Nyilván az a feladatunk, hogy megmondjuk nekik, mit kell gondolni aktuálpolitikai ügyekről (iránymutatás), kit kell gyűlölni (karaktergyilkosság) és kit szeretni (totemállítás). Ezeket ráadásul egyszerre kell elérni, hogy minden vágyat ki tudjunk elégíteni (értelmit, érzelmit egyaránt) és stabil világképet is össze tudjunk rakni rajongónk számára, amivel hozzásegítjük őt ahhoz, hogy eredményesen tudjon majd megvédeni minket közéleti vitái során. Csakhogy számolnunk kell azzal is, hogy a szavazók finnyásak egy kissé: nem szeretik, ha a szellemi muníciót közvetlenül töltik beléjük (szájbarágás). Azzal ugyanis megszégyenítve érzik magukat és könnyen közröhej tárgyává válhatnak egy társaságban („Mi van? Te vagy a kormány papagáj-kommandója?!”). Ezért segítségül kell hívnunk olyan véleményformálókat, akik – a hagyományos módszertől eltérően – nem hitelességük, intellektusuk („hiszen már Ő is megmondta”), hanem ötleteik miatt válnak hasznossá: amiket majd sokan fel is fognak használni saját vitáikban – és még hivatkozni sem kell a szerzőkre (remekül alkalmazható tehát a népszerű „CTRL Schmitt CTRL V” módszer). A szellemi termékek előállítói pedig épp ennek örülnek: így rejtenek el a közgondolkodásban olyan paneleket, amik igen gyorsan beépülnek és a rendszert is formálják. Háttérből irányítva, tudatosan, sunyin.


Tapasztalatok szerint e feladatra a legalkalmasabbnak eddig a bloggerek és a trollok bizonyultak: néhány gyenge próbálkozás után (pl. Deutsch Tamás, mint ismert közéleti szereplő leszáll a magasból az emberek közé és meglepő lazasággal osztja az észt – csúnyán megbukott) a kormánynak is be kellett látnia, hogy a „sunyi” politika sokkal célravezetőbb e tekintetben, mint a közvetlen tematizálás. A trollok (régi gúnynevükön: „bérkommentelők”) szerepe, hogy minden fórumon ott legyenek (hírportálok, újságok, blogok – mindenhol, ahol véleményezhetők a cikkek) és belekontárkodjanak egy intellektuális vitába. A közhangulat rombolása a látszat ellenére nagyon is fontos feladat: számtalan honfitársat el tud kedvetleníteni és tántorítani a rendszeres olvasástól, hírkövetéstől, az értelmes párbeszéd kezdeményezésétől (amikből aztán veszélyes politikai közösségek is formálódhatnának!). A zsoldos bloggerek alkalmazása már keményebb dió (intellektuális, írástudó emberek kellenek, ráadásul nem ingyen), viszont nagyobb eredmények is elvárhatók tőlük. Itt is láttunk példát kezdeti ügyetlenkedésekre (lásd: Napraforgó kamublog Ángyán József lejáratására, ami a kormánypárti MTI-nek végül csúnya vereséget hozott), azonban láthatóan gyorsan kezdenek belejönni a fiúk.


Ezt bizonyítja (s talán a jelenlegi legjobb példa) a Jobbegyenes nevű blog hirtelen jött sikere. Látszólag semmi különös nincs a sztoriban: az első bejegyzésből – ami a londoni olimpia idején íródott - az derül ki, hogy a Gyurta Dániel olimpiai győzelmétől politikai hasznot remélő kormány televíziójának ismert cselekedete ellen felerősödött hangokat kívánja megtörni: a gúnyolódó vagy felháborodó pribékeket gyorsan helyre teszi (magyarul: lehazaárulózza őket) és így rántja össze a jobboldali közösséget. De még milyen jól! Páratlan (mégis valahonnan ismerős…) demagógiájával és megkérdőjelezhetetlen sikerével jól tükrözi a Haza közállapotát: Gyurta Dániel „védelmében” lassan politikai mozgalommá szélesedik egy olyan bejegyzés, aminek valójában semmi más értelme nincs azon kívül, hogy nevén nevezze az ellenséget (pl. Magyari Pétert, az Index munkatársát) – így kielégítve a hívek körében "híresen" ritkán felbukkanó gyűlölködési igényeket. Tartalmilag pusztán annyiban különbözik egy közepes kurucinfós írástól, hogy szerzője a cikk végén a nemzetrontók lakcímének és telefonszámának nyilvánosságra hozatalától eltekint.


S hogy miért került ide ez a példa? Nos, ha jobban megvizsgáljuk a blogot és elképzelhetetlen sikeréből (értsd: a semmiből egy-két nap alatt 50-100 ezer rajongó!) véletlenül arra gyanakodnánk, hogy megrendelésre készült termékről van szó, akkor hamar beláthatjuk, hogy gyönyörűen megmutatja a gyakorlatban az Orbán-féle médiarendszer lényegi (térfoglaló és népnevelő) mechanizmusát. Lényege: eleinte (a kormányzás első éveiben) akadnak vitatható témák (nevezzük ezt most „részleges” sajtószabadságnak). Később egyre több „Orbán-axióma” (vagyis megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan „tény”) kerül be a rendszerbe, amelyek testet öltenek: így lesznek belőlük „totemek”.


totem.jpg


Nézzük a példánkon keresztül: Czene Attila (a Gyurta-botrány valódi főszereplője) egy totem – mert olimpiai bajnok. Mindegy, hogy ezen ügy kapcsán, mint államtitkár van jelen - és emberként ő is fecseghet ostobaságokat (mint minden földi halandó) vagy épp viselkedhet méltatlanul. Totem, tehát érinthetetlen. (Hasonló próbálkozás volt Matolcsynál, csak őt képtelenség volt szentté avatni - hiába próbálta T. Miniszterelnök Ura. Schmitt úrnál ezt majdnem sikerült elérnie - Czenénél pedig nyilván sikerült is, ő azonban politikailag súlytalan. Valószínűleg ez volt az első és egyben utolsó jelentős médiaszereplése - a totem-jelenség modellezésére viszont rendkívül alkalmas.)


És következzék a lényeg: az olyan totemek, mint Czene egyre többen és többen lesznek a jövőben, mivel egyre több Orbán-axióma születik, ami egyre több totemet termel ki és az ő segítségükkel tematizálják a közéletet (ez a térfoglalás része).


Amikor pedig többségbe kerülnek, akkor már nagyon nehéz lesz bármiről vagy bárkiről vitatkozni, hiszen ha totemről vitatkozunk, akkor automatikusan hazaárulókká válunk. Ilyen egyszerű és ördögi ez. Akinek tehát (most még) nem tetszik mondjuk a telefonadó, az még lehet tisztes állampolgár. De aki szót mer emelni az ellen, hogy Czene államtitkár, olimpiai bajnok (vigyázz! totem!) a remekül versenyző Gyurta Dániel olimpikon (vigyázz! totem!) szereplését úgy „szak-”kommentálja, hogy annak szándékosan politikai színezetet ad: az minimum hazaáruló/hazátlan. Teljesen mindegy, hogy ironizál vagy komolyan gondolja. Totemügyben nem ismerünk tréfát!


(Természetesen mindeközben az illendőség okán mindannyiunknak tudnia kellene, hogy valójában egy sportesemény szándékos átpolitizálása az, ami problémás - és minimum nem elegáns. Ahogyan a kritizálók-méltatlankodók politikai kirekesztésének szándéka sem.)


Tőkés püspök (vigyázz! totem!) hiába küld élő adásban Gyurta Dániel szereplése okán gratuláló SMS-t Czene államtitkárnak Erdély nevében, attól még Tőkés püspök nem = Erdély népe. Mert ő nem képviseli egymagában Erdély népét, maximum szeretné (ráadásul ottani elfogadottsága is relatív alacsony: csupán az itthon élő magyarokat tudja megtéveszteni azzal, hogy beállítja magát Erdély fő képviselőjének). Az önnön felkent Tőkés László tehát politikai önreklámot gyárt, kisajátít, ami politikailag ugyanannyira inkorrekt, mint a neki teret adó „köz”tévé és partnere, Czene államtitkár. A totem kritizálása pedig nem hazaárulás, hanem vélemény. Ami jó, hogy nem mindenkinek ugyanaz.


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:




A KARD blog idén először vesz részt a Goldenblog szavazásán. Szavazatoddal támogathatod a munkánkat, melyet ezúton is tisztelettel megköszönünk.


Wednesday, August 8, 2012

Az árvaház fantomja

Politikai mocorgás hangja hallatszik a sajtóból. A neszre egyre többen kapják fel fejüket, s az értelemben reménykedők máris áhítoznak: lassan eljön hát az ő idejük is. Az a pillanat, amikor a politikai árvák rátalálnak (erkölcsileg tiszta) otthonukra. De vigyázat! A hazavezető út szélén haszonlesők is várakoznak.


Gondoltak már arra, kedves közélet iránt érdeklődő és aggódó honfitársaim, hogy mik lehetnek saját politikai gyengéik? Netán önzetlenségük és empátiájuk? Ezek ugyan pozitív emberi tulajdonságok, de csúnya visszaélésekre is lehetőséget adnak: a bizalmukat, a másokba vetett hitüket tehetik velük kockára, amivel egykoron megajándékoztak egy embert. Egy ismeretlent.


Fogadjunk, hogy megijedtek, amikor Szegedi Csanádot elűzték a Jobbikból! Pedig látják, hamar feltalálta magát: rögtön tanácsot kért a rabbitól.


Egykoron biztosan kétségbe esve nézték végig, ahogy Orbán elfogyasztotta reggelire szövetséges kisgazdáit, így szegény Turi-Kovács Béla némi toporzékolás után kénytelen volt otthagyni az ő szeretett Torgyánt Józsefét! Pedig az élet mindig kegyes volt hozzá: hűségéért és hűtlenségéért cserébe régi és új gazdája is miniszterré léptette elő.


Könnyeket hullajthattak, mialatt Csintalan Sándor bevallotta, mekkora baj van az ő szeretett szoci pártjának elitjével! Végül csak megtalálta a gyógyírt: otthagyta, s azóta már a Fidesz hajójából integet nekünk.


Átkot szórtak, dühöngtek, szitkozódtak, mikor a szuperhős D-209-es Medgyessy Péter hátába tőrt döftek gonosz koalíciós barátai? Mindössze pár hónapot kellett lábadoznia, míg jóságos (azóta tehetségét kamatoztató) utódja utazó nagykövetnek nevezte ki.


Tehetetlenül nézhették éveken keresztül, hogyan hánykolódik hajótöröttként a politika viharos tengerében az oly sok csatát hősiesen megvívott Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre! A Fidesz hajója csak rájuk talált s felvette őket.


Tudom, hogy korunk Nostradamusáért, a tragikusan magányos Debreczeni Józsefért is aggódtak! Tették pedig ezt oly feleslegesen: hisz’ a tisztalelkű konzervatív, meg nem értett zsenit végül hazavárta új, liberális családja, a Demokratikus Koalíció. Ahogyan az antikommunista forradalmár Mécs Imrét az MSZP. Meg az SZDSZ.


Önök félthették az elkallódás miatt a dicsőséges lakiteleki Lezsák Sándort, Balsai Istvánt, az igazság miniszterét és Demeter Ervint, a titkok hű szolgáját. Pedig lássák be, az egykor (még) hűséges MDF-esek méltó helyükre kerültek a Fidesz jóvoltából: az Országgyűlés alelnöki posztjára, alkotmánybírói testületbe, kormányhivatal vezetői székébe.


Tudom, vállvetve szurkoltak Szili Katalinnak, hogy Őszöd után is tündökölhessen! S lőn! Miután kitartóan dacolt pártja minden szándékával, s hősi áldozatot is hozott (hisz’ Dugovics Tituszként vetette magát a mélybe házelnöki magaslatából), jutalma nem maradhatott el: rejtélyes angyalok alászálltak és karrierjét megmentve Szociális Unióval ajándékozták meg - egy kis simogatás és alkotmányozás kíséretében jobbról.


Sajnálkozva nézték Sólyom Lászlót, a jogállam bajnokát, hogyan próbál egymaga szembeszállni egyszer a baloldal, másszor a jobboldal gonosz törekvéseivel! De láthatják, tud ő oly ügyesen egyensúlyozni a kötélen, hogy még tomboló viharban sem esne le. Produkcióját sokan felállva tapsolják ma is.


FarkasBaranyborben.jpg


Tisztelt honfitársaim! Új politikai erőben, szövetségben vagy pólusban gondolkodók! Vigyázzanak, mert csúnya átverés áldozataivá válhatnak - még így több mint húsz esztendő után is! Önök közé könnyen befurakodhatnak olyan személyek, akik egyszer már visszaéltek a bizalmukkal! A múlt emberei, akiknél biztosan léteznek érdemesebbek arra, hogy oroszlánrészt vállaljanak közös jövőnk építésében. Az eltévelyedett bárányok viszont magányukban, meg nem értettségükben veszélyes kufárokká váltak. Ők azok, akik lelkesen tartják markukat jó betevőért, amit Önök készségesen megtöltenek újra és újra bizalommal. De miért tennék?


Önök nem elesett politikai árváknak, nem Twist Olivéreknek nyitnának ajtót, hanem tudatosan lavírozó, helyezkedő, bukott hadvezérecskéknek: Alkibiadészoknak. Nagy különbség! Ők nem politikai hajótöröttek, hanem sikerre éhes hozományvadászok, akik bizonyították, hogy a szekértábor mindkét oldalán remekül érzik magukat. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem értük kellene hát annyira aggódni, inkább a valaha felállított szekértáborok jelenlegi szétbonthatatlansága miatt! Inkább ezek megszüntetésére kellene végre törekedni, hogy az egymástól hermetikusan elzárt politikai gondolkodók újra szóba állhassanak végre egymással és új pólusokat építhessenek fel - közösen.


Önök ugyanis jelenleg politikai árvák: akiket rútul megvezetnek, ha vakon megbíznak a múlt fantomjaiban. Önök igazi politikai árvák: és nem árulásuk miatt váltak azzá! Önök ártatlanok: nem pedig azok, akik Önöket akarják felhasználni saját politikai céljaikra - újra és újra. Miért engednének teret nekik? Engedjenek teret maguknak!


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Wednesday, August 1, 2012

Politikai távoltartás

Katasztrófa, tömeggyilkosság, sztárbotrány. A kereskedelmi médiaszolgáltatás megmentői. Nemcsak az attrakció miatt, ami bevonzza a széles néptömegeket. Legalább annyira egy valós veszély elkerülése okán, miszerint: A gazda leváltható.



A kormányközeli sajtó („köz”média?) és a kereskedelmi szövetségesek mellé nem mindig szegődik oda a szerencse: bizony előfordul az év 365 napjában olyan, amikor egyszerűen nem történik semmi tragédia. Náluk ilyenkor van baj: kénytelenek közügyekkel foglalkozni. Vagy mégsem?



Van megoldás! De miért szükséges? A politika világa túl veszélyes: meglehetősen kiszámíthatatlan, szeszélyes, s különben túl sok tényező befolyásolja. Az ilyet nem szereti sem a kormány sem a kereskedő. Ők olyan rendet akarnak, ahol nyugodtan tudnak építkezni. És persze a nép is: szegény embereknek megvan a maguk baja, nemhogy még másokéval is foglalkozzanak. Ez a hozzáállás jól tükrözi az elmúlt évek passzív magyar valóságát: a rendszerváltozás kezdeti lelkesedése rég elhalványult; a politikai aktivitás a választások között rendre alacsony szintet mutat; a bizonytalankodók csak az utolsó pillanatban hajlandóak megnyilatkozni. Hogyan lehet ezen az áldatlan állapoton segíteni? A kormány elképzelése szerint a választási rendszert a tömegigények kielégítése felé kell vinni, így meg lehet óvni emberek millióit attól, hogy esetleg rossz helyre ikszeljenek. Erre való az előzetes regisztráció (és a jelentkezők kötelező voksolásának felvetődése): így szakszerűen el lehet riasztani a „kellemetlenkedőket” a nép ügyeitől.



A másik megoldás azonban sokkal rafináltabb – habár több erőfeszítést, állandó figyelmet igényel: a tömegtájékoztatás segítségével távol kell tartani a szavazót a közügyektől. Ez persze korántsem egyszerű feladat: nem lehet mindig imával elérni, hogy történjen aznap egy politikailag neutrális szenzáció, mint egy tömegkarambol - és nem születhet minden nap az állatkertben kiselefánt sem.



Azért a segítség nem marad el: erre találták ki a „politikaszűrő-rendszert” - és végszükség esetén még mindig ott vannak rendkívül kreatív T. Miniszterelnök Úr bevethető gumicsontjai is (made in: Félázsia). A cél maga az eszköz: teljes térfoglalás, a nép pedig (aki tisztességgel elvégezte dolgát 2010-ben, s azóta szerencsére nem annyira akaródzik politikával foglalkozni) csak akkor kapcsolódik majd be, amikor e kellemetlen tisztogatás a végére ér: mire felébred, már egy kigyomlált, sterilizált médiavilágban találja magát.



Egyedül az internetes portálokról mondható el, hogy nagyjából tisztességesen végezték munkájukat az elmúlt két évben: például annak ellenére, hogy az Index és az Origo is önkéntes szekértoló szerepet játszott a Gyurcsány-éra megbuktatásában (ez természetesen itt nem negatív vagy pozitív vélemény, pusztán ténymegállapítás!), a választások másnapján rögtön „váltottak”. Méghozzá úgy, ahogy azt kritikusan (és főleg önállóan) gondolkodó újságírók csapataitól elvárhattuk. Ez a felfogás azonban a kereskedelmi rádiókat és televíziókat azóta sem jellemzi: az RTL Klub és a TV2 is folytatja kínos elhallgató propagandáját, amikor pedig egy kis politikára vetemedne, a kormánypárt valahogy akkor is mindig jól jár. Persze, joggal kérdezheti egy kormánnyal szemben inkább kritikus olvasó: vajon hogy csinálják? Nos, úgy, hogy a politikai hírek is gondosan ki/meg vannak válogatva, sőt tervezve (amiben hathatós segítséget tud nyújtani az MTI szakértő csapata is).



elnemitas.jpg



A modern és sikeres „politikaszűrő-rendszer” működési alapelve nagyjából így néz ki:



 



KÉRDÉS: Mik azok a témák, amiket el kell kerülnünk és miért?



VÁLASZ:



a) aktuálpolitika: általában túl sok a támadási felület; túl sok az ellenzéki hozzászólás



b) szakmapolitika: senkit nem érdekel; mi sem értünk hozzá



c) elvi politika: ellentmondások tömkelege kerülhet felszínre; a kormányt hosszú távon is össztűz alatt tarthatja



MEGOLDÁS:



1. tompítás: hátrébb rakjuk a hírt; a kormánypárti vélemények domináljanak; emeljünk ki a hírből egy részletet és nagyítsuk fel - ebből lesz a gumicsont (pl. EU: MNB elnök fizetése, költségvetés: képviselői pluszjuttatások sorsa, fővárosi ügyek: utcanevek átkeresztelése).



2. hárítás, időnyerés: példák: "az érintett fél stábunk megkeresésére még nem reagált"; "a szembenálló fél az ellene felhozott vádakat nem kívánta kommentálni".



3. elhallgatás mindenáron: semmiképp ne kommunikáljunk a kínos témáról, hanem helyette hozzuk be gyorsan vezető hírnek: valahol a világon ma született egy kiselefánt/nyolcasikrek/fehér tigris/kancsal oposszum - és ehhez a témához feltétlenül ragaszkodjunk aznap! Gyártsunk le hozzá estére háttérműsort, a másnap reggelt pedig stúdióbeszélgetésekkel indítsuk - sok-sok meghívott szakértővel -, így nyerve két teljes napot! Legyen ismétlés is!



4. feláldozás: ha már nagyon nagy bajban vagyunk, "áldozzunk fel" egy olyan politikust a média oltárán, akiért (már) nem kár (pl. Schmitt Pál) - de csámcsogjunk még róla jó sokat és jó hosszan (mert addig is „védettek", vagyis nagyon elfoglaltak vagyunk).



KÉRDÉS: Milyen témákkal érdemes foglalkoznunk és hogyan?



VÁLASZ:



a) hiányozhatatlan hős: mindig olyan témákat válasszunk, amelyekben miniszterünk, államtitkárunk vagy polgármesterünk pozitív szereplőként jeleníthető meg (pl. Pintér belügyminiszter hősiesen üldözi a maffiát és közben, ha kell, kiáll az útra forgalmat terelni; Orbán Viktor közbenjárására Horn Gyula az Állami Egészségügyi Központban maradhat).



b) szemetelés: folyamatosan keressük a felnagyítható - egyébként teljesen érdektelen - témákat, embereket - vagyis gyártsunk szemetet (pl. dohányzás a parlamentben, képviselők fizetése, Damu Roland). Belőlük feltétlenül gyártsunk vezető hírt!



c) elhatárolás: ha képtelenek vagyunk fontos közéleti témát elkerülni (pl. költségvetés várható tételei, új adók, törvények hatályba lépése), akkor mindig kommentár és ellenzéki vélemények interpretálása nélkül mutassuk be azt (pl. Matolcsy bejelenti újabb adócsomagját - majd rögtön snitt!; Selmeczi Gabriella nyugdíjat ment - majd azonnal reklám!). A cél, hogy az ellenvélemények már csak egy szűk réteget érhessenek el (pl. internetezők, politikai rádió- és tévécsatornák nézői).



d) bespájzolás: az elhallgató propagandát úgy tudjuk a legbiztonságosabban üzemeltetni, ha mindig rendelkezésünkre áll egy-egy csali téma, amit szükség esetén eltereli a figyelmet. Tartsunk fenn hát egy olyan hírszerkesztő csapatot, amelyik az örökzöld témákat gyártja folyamatosan és tölti fel vele hírraktárunkat. Amikor tehát baj van, nincs más dolgunk, mint benyúlni a kamrába és kirántani egy megsérült (s azóta felgyógyult) pandamackót, a világ legöregebb indiánját, vagy egy bukfencező kardnyelőt, aki épp ráér interjút adni.




És még egy trükk: mindig lessünk el jó ötleteket másoktól! Ez azért is előnyös, mert ha az RTL Klub, a TV2 és az MTV is ugyanazt a „fontos” témát adja (pl. pünkösdi kutyafuttatás Szombathelyen; Guinness-rekord óriáspalacsinta Derekegyházon), akkor biztosan az lesz a nap vezető híre! Mert hát ennyi ember azért mégse tévedhet, ugye...?



A „politikaszűrő-rendszer” alkalmazói biztosítják a rendet és a nyugalmat a fejekben. Professzionális elhallgatásukért cserébe megtarthatják (és bővíthetik) fogyasztói körüket, kizárólagos működési frekvenciájukat pedig az állam garantálja (aki e védelmi alkuért cserébe még meg is tisztítja nekik a terepet: lásd Médiatanács kontra Klubrádió, ahol addig „számlálják újra a szavazatokat”, amíg ki nem jön a „Bolgárúr-Gameover”). A kormánytól pedig további megrendelések várhatók; a médiapiac így nemhogy hanyatlana, egyenesen felvirágzik! Jó-jó, egy kicsit irányítottabb, egy kicsit mesterkéltebb. De a miénk. Illetve: kié?



Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:



Monday, July 30, 2012

Az egynyelvű és egyszokású jobboldal

Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est.


A Véleményvezér mai cikke igen fontos és aktuális témát feszeget, miközben véleményem szerint nem fejti ki annak teljes mélységét. Amit állít: gyakorlatilag Orbán egyszemélyben határozza meg a jobboldal véleményét, mondandója nem gumicsont, hanem a jobboldal véleményének tudatos formálása. Igaza van, de tovább kell mennünk: látható, hogy mondhat a kormányfő amit akar, a meglehetősen egyveretű pártsajtó egyből igazat ad neki, a blog-kommentek - például itt nálunk is - sok esetben azt tükrözik, hogy mindegy hogy ő mit mond, csak ő mondja.

Az egynyelvű és egyszokású ország gyönge és esendő. Nem akárki állítja ezt, hanem Szent István királyunk, az Imre herceghez írott Intelmekben. Persze mintha az istváni örökség most mintha kevésbé lenne fontos, mint a félázsiai származás, azonban mégis induljunk ki abból, hogy az államalapítónak igaza volt. Rendszerelméleti értelemben mindenképp, hiszen az "egynyelvű és egyszokású" rendszerek válaszai kiszámíthatóak, és váratlan helyzetre gyakran rossz választ adnak. Például azért, mert "csak az erőből értenek", és "erővel teremthető meg az összefogásuk". A történelem is arra int minket, hogy a kizárólag egyfajta gondolkodást engedő rendszerek és államok versenyhátrányba kerülnek.

Számunkra Orbán lehet, hogy ezt szánja, és nem is mehetünk el a szándék mellett szó és tiltakozás nélkül. Ami azonban láthatóan meg is valósult, az a címben jelzett, "egynyelvű és egyszokású jobboldal". Hellyel-közzel akadnak kritikák persze, de a jobboldali véleményformálás centrumaiból - talán a saját gondolatokban sosem szűkölködő Mandinert leszámítva - nem érkezett az ingerküszüböt elérő kritika, még arra a valóban nehezen védhető kormányfői megszólalásra sem, hogy csak remélni tudja, megtartható-e a demokratikus rendszerünk.

Egy ilyen kijelentésre a kormányzó párt frakciójától a mértékadó sajtóján keresztül a szimpatizánsok tömegéig kellene legalább részleges ellenvéleménynek megfogalmazódnia. Hangsúlyozom: nem egységes ellenvéleménynek, hiszen jó esetben a vélemények egy adott irányzaton belül is sokfélék. Nem igazán tűnt fel azonban szinte egy ellenvélemény sem. Sok oka lehet ennek: túlságosak a beidegződések: ami "onnan" jön, az csak jó lehet, vagy hogy ez még mindig jobb, mintha a szocik jönnének vissza. Ami az érdekes - és mindenképp figyelemreméltó - hogy vagy mindenki elfogad az "egy a tábor"-ban bármit Orbántól, vagy ha mégsem, akkor is inkább csendben marad.

Nem volt ez mindig így. Schmitt lemondásba kényszerítésekor a jobboldali hátország többsége is ezt a véleményt osztotta, és valószínűleg ez vezetett a végkifejlethez. Akkor - meglehetősen optimistán - úgy fogalmaztunk, hogy a "fékek és ellensúlyok rendszere" bennünk működik, és ez esetenként lehet annyira hatékony, mint az államilag, törvényileg szabályozott garanciális rendszer.

Hát, úgy látszik, nem lehet. Ha egy ilyen mondat mellett szó nélkül megyünk el, akkor nem lehet. És most egy érdekes versenynek nézünk elébe: ha a jobboldal magát e központosított rendszerével hosszú távon valójában versenyhátrányba viszi, létrejön-e idejében vele szemben egy ezt kihasználó ellenpólus, vagy "egyszokásúvá" teszik, "együttműködésre erőltetik" az egész országot?

(Még mielőtt posztolnám: igen, tudom, hogy meg kéne magyaráznom, miért rendszerhátrány az egyveretűség. Nem teszem, ez nálam premissza, viszont érdemes megnézni: a történelemben a kizárólag egyféle véleményt, pláne a "vezér véleményét" engedő, minden mást elhallgató vagy elnyomó rendszerek elbuktak - minél eredményesebben tették az "összefogás" kikényszerítését, annál nagyobb volt a bukás a végén.)


Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:


Thursday, January 12, 2012

Mi a bóvli?

Az elmúlt hónapokban sorra bóvli-osztályzatokat adtak hazánknak a nemzetközi hitelminősítők. Mit osztályoztak? A kormányt? Ugyan már. Magyarországot? Hát... Igazából a politikai rendszerünket, a közösségi problémamegoldó képességünket sajnálták le - joggal. Az a bóvli!

Valójában a hitelminősítés szó szerint azt jelenti, ami a neve. Milyen minőségű, biztonságú befektetésre számíthat, aki kölcsönt nyújt a magyar államnak. A visszafizetés képessége azonban a pénzügyi-gazdasági folyamatoktól és az ezeket befolyásoló politikai döntésektől - és végső soron az azokat meghatározó morális tartástól - függ. Milyen minőségű politikai döntéseket hoztunk - nemcsak most, de az elmúlt tíz évben - ennek van kardinális hatása az osztályzatunkra.

Egy dolgot tisztáznunk kell: a sorok írója - bármennyire kritikusa is a jelenlegi kormányzatnak - nem híve a megelőző időszak meghatározó politikusának, Gyurcsány Ferencnek, és nagyon nem tartaná jónak, ha az Orbánnal szembeni elégedetlenség esetleg őt hozná vissza ismét a hatalomba. Ők ketten - a kettővel ezelőtti és a jelenlegi kormányfő, kétszeres vitapartnerek - véleményem szerint személyükben nemcsak kifejezik, de generálják is azt a politikai alapállást, amely az elmúlt évtized hazai politikáját jellemzi, és ők tartják azt minden külső hatás ellenére pályáján.

Nem a hibáikról beszélek, bár megemlítem, hogy hibáik ellentétesek. Gyurcsány legnagyobb hibája volt, hogy nem tett, nem kormányzott, 2006-ig azért, mert nem akart (és ezzel konzerválta Medgyessy lehetetlen - és a Fidesz által sem ellenzett - költségvetési lazítását), 2006 és Öszöd után pedig mert nem tudott. Lehet mondani, hogy azzal a párttal a háta mögött nem is lehetett volna (erről a sorok írójának, aki 2009-ig MSZP-tag volt, van némi fogalma, nem véletlen, hogy azóta nem), de hát olyan nagyon különböző pártja most sincs. Orbánra ez nem mondható el: ő kormányoz, itt inkább a túlkormányzás, az összes szabályozórendszer kikapcsolása vethető a szemére. Mint a csernobili operátoroknak: kísérletükhöz módszeresen kikapcsolták az összes szabályozórendszert, aztán már semmit nem tudtak tenni a nagy bumm ellen.

A gond, ismétlem, nem a hibáikkal van, hanem azzal, hogy saját oldaluk identitását komoly részben még mindig a másik iránti zsigeri gyűlölet teremti meg - Gyurcsány esetében a "saját oldal" alatt mindazokat értem, akik őt vezetőként újra el tudnák fogadni. Ezt az ő oldalán talán nem kell elmagyaráznom, hisz az érvrendszerük világos: "Ezek ellen? Persze, jöjjön a Feri, aki nem csinált ilyeneket" (mást sem, mint mondtam). Orbán oldalán is világos a képlet, elég csak megnézni az egyik oldalhoz sem sorolható blogoknak a mostani kormányt bíráló cikkei alatt megjelenő indulatos kommenteket: aki Orbán ellen van, az az ő hívei szerint csak Gyurcsány híve lehet, és hát az már maga a nemzetrombolás.

Márpedig gyűlöleten nem alapulhat semmi, valóban eredményes dolog. Amíg ez a gyűlölet, és a kapcsolódó "fortélyos félelem" igazgat, addig esély sem lesz idehaza arról, hogy a politika valóban tudjon beszélni, véleményeket ütköztetni akár a legfontosabb dolgokról: erkölcsről és morálról, ezen alapulva nemzeti célokról, és az azokhoz vezető gazdasági jellegű döntésekről. Nem, addig nem kell érvelni, gondolkodni, elég kimutatni a másik oldal elleni utálatot, és már rendben is van minden - pedig pont ezzel pont nincs rendben a dolog. Sem nemzetpolitika, sem szakpolitika nem lehet így eredményes (igaz, kedves Pokorni Zoltán?)

A Fidesz és holdudvarának szerepe ezen vélt kétpólusú rendszer fenntartásában kritikus, hiszen hatalmon lévén, felelősségük is nagyobb. Ennyire meghatározó többséggel még a csökkenő népszerűségük mellett sem szabadna tényezőként sem tekinteni a korábbi ellenfélre, nemhogy a saját döntéseket befolyásoló veszélyként. De hát a kényelem nagy úr: ez a politika tette lehetővé a hatalmas győzelmüket, miért kéne rajta változtatni? Miért kéne dolgozni, a törvényalkotáskor az érintettekkel egyeztetni ("hát hiszen láttuk Fletónál, hogy hová vezet ez"), ne adj Isten, a törvényeket egymáshoz és a valósághoz illeszteni? Minek? Elég a szimpla utálat a másik fél felé, ahhoz nem kell nagyon izzadni. Egyszerűbb az LMP-re azt mondani, hogy SZDSZ (hisz azt már tudjuk mi is, meg a törzsszavazók is, hogy az ismert politikai rendszerben hol a helye, és aszerint lehet utálni), pedig hát nagyon nem az. Elég baj az is, hogy Jobbik esetlegesen meglevő szakpolitikája sem látható: az ő esetükben is sokszor elég identitásképző az, hogy kit kell rühellni.

Mindkét oldalon: elég hívószavakat mondani az egymás közti beszélgetésekben, azok igazolnak mindent. És az ezekkel megalapozott gyűlölet falán át nincs, vagy minimális az átjárás. Nincs párbeszéd, csak a saját híveknek szóló műsor.

Hogy visszatérjek a címben feltett kérdésre: ez a bóvli, pontosan ez. Ráadásul a saját párthíveknek szóló médiaprodukcióvá váló politika itthon sem arat sikert. A pártok népszerűségének példa nélküli hanyatlása mellett kormányt és ellenzéket egyaránt "leminősít" - a hazai közvélemény! A kizárólag fekete-fehérben gondolkodni képes politikai attitűd már komoly kisebbségben van!


Mit lehet tenni? Magától ez a két, egymást létével igazoló oldal nem fog eltűnni, és ami a nagyobb baj, hogy megváltozni sem. A mostani külső pénzügyi és nemzetközi politikai szorítás és belső népszerűségvesztés a kormányoldalt akár késztethetné paradigmaváltásra is, de erre azért nagy pénzben nem fogadnánk. Az ellenzék persze megteheti, hogy - hiába próbál Gyurcsány mindenkire "rámászni" - nem fogadja el vezetőnek. De a fő kérdés természetesen most is az, hogy kit és még inkább mit - és hogyan - szeretne az az 57%-nyi szavazójogú polgártársunk, akinek egyik párt sem kell?

Nemcsak váltópárt kell - még ilyen sincs - hanem egy, ebből a kétosztatú, egymás rühellésén fennmaradó rendszert meghaladó "váltó-paradigma" is; ahol az erkölcsi-morális kérdéseket nem írhatják felül a "de a másik fél még rosszabb" alapú relativizálási kísérletek. Ezzel kerülnénk ki a bóvliból, legalább magunk számára. A külső minősítés ehhez képest másodlagos - és valószínűleg így javítható a legkönnyebben.

Ehhez keressünk - vagy ha nincs, alkossunk - politikai erő(ke)t.

 

(Ez itt a reklám helye. Így reggel-pihenten, olvassatok outiszt, mert az jó.)