Sunday, January 15, 2012

Komolyan vehető alternatíva-e az LMP?

A kérdés tulajdonképpen azóta nehezedik kínzó teherként a magyar közélet (narancs)szürke hétköznapjaira, amióta a párt a semmiből jőve, kisebbfajta csodát létrehozva megugrotta a parlamenti küszöböt. A sokkos állapotba került baloldal önálló jövőkép, értékelhető motiváció és tehetség hiányában már a kezdetektől fogva úgy tekintett az LMP-re, mint egy olyan lehetséges szamárvezetőre, melynek mentén újra életet lehelhetnek utolsókat rúgó politikai jelentőségükbe. Az LMP bölcs módon a kezdetektől fogva próbált elhatárolódni a haldokló MSZP-től, majd a zabigyerek képzetét keltő Demokratikus Koalíciótól is. Az elmúlt időszak egyik legszórakoztatóbb közéleti motívuma volt az LMP és a baloldali romhalmaz évődése: "mi akarjuk", "de mi nem akarjuk", "de mi nagyon akarjuk", "na jó talán ha úgy alakul", "mi akarjuk, de őket nem akarjuk", "mi meg inkább mégse akarjuk".  

A kezdeti ügyetlenkedés után az LMP kezdett felvenni egy fonalat, mely szimpátiát ébreszthetett a párt képességeit kétségbevonók körében is, miközben még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP és az MSZP "minime" DK is legfeljebb az LMP farvizén képes bármiféle figyelmet magára irányítani. Gondoljunk csak a magát az LMP aktivisták társaságában Gyorskocsi utcába vitető Gyurcsányra, vagy az operaházi tüntetésen tülekedő, meghívót égető MSZP-s pártarcokra. (Hogy az MSZP mennyire alkalmatlan a baloldali vezetőszerep felvállalására, mi sem bizonyítja jobban, hogy az eseményről élőben az Egyenes beszédbe kapcsolt Mesterházy Attila a kormánypárt prominenseinek idiótázásán kívül mást nem tudott kicsikarni magából, mire inkább gyorsan le is keverték).

Az éledező, egyre inkább magára találó LMP gyakorlatilag most azonban egy hét alatt lerombolta azt, amit az elmúlt hónapokban, években felépített. A sort kezdte Kaufer Virág, aki nyilatkozata alapján nem ért egyet a pár harciasabb új irányával, miközben ő is az utcán szeretne tevékenykedni. Folytatta Scheiring Gábor, aki hosszú körmondatban ecsetelte mi mindennel nem tud mit kezdeni a politikában. Az első két esetet a fenti két szereplő lényegében teljes ismeretlensége és jelentéktelensége okán betudtam annak, hogy megindult az LMP-ben egy természetes kiválasztódási folyamat, mely során kihullanak a fiatal párt reménytelen idealistái, miután rádöbbennek, hogy a politika bizony nem habos torta és az noha sok értelemben lehet más, bizonyos - ha úgy tetszik ortodox - elemekben nem igen lehet változtatni azokon a dolgokon, ami egy pártot komolyan vehető entitássá tesz.

Schiffer András lemondása azonban világossá tette, hogy az LMP komoly belső strukturális problémákkal küzd. A párt érzésem szerint most jutott el arra a pontra, ahol az ismertség már megvan, a közéletben kezd tényező lenni, most már komolyan fel kellene mutatni valami alternatívát vagy irányt. (Érdekes, hogy a párt szinte közvetlenül az után omlott be, hogy Bajnai előállt a "programjával"). 

A "na most akkor mi is van" helyzetre Schiffer által adott csattanós válasz egyértelművé teszi, hogy itt kérem nincs semmi. A párt jelenleg nem rendelkezik ismert és fajsúlyos arcokkal, sem egyértelmű iránnyal, vagy politikai szándékkal. Az első kommentárok azt hangsúlyozzák, hogy előtérbe kerülhetnek az MSZP-val és DK-val való együttműködést szorgalmazók, ami szintén a koncepciótlanság ékes tanúbizonysága lenne. Ne legyen felőle kétségünk, hogy a sokkal nagyobb rutinnal rendelkező két párt ezek után minden bizonnyal gond nélkül maga alá fogja gyűrni a bizonytalankodó LMP-t és ezzel jó eséllyel magukkal rántják a süppedős mocsárba, ahonnan már nagyon nehéz lesz a kiút.

Európa bóvli, Amerika nem? - Gyerek nélkül nyugdíj sincs

Az állami, pontosabban felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek működőképessége a következő generáció erején, létén alapul. Kevéssé nyilvánvaló, de ez a tőkefedezeti rendszerekre is igaz. Gyerek nélkül nyugdíj sincs, ez a lényeg!

Leonardo999 kommentje az előző posztomhoz:
"Én azért újra gondolnám ezt az egészet: vagy lehetséges, hogy igen, Európa bóvli? Amerika meg nem?"

Nagyon precíz gondolat ez, és hirtelenjében két olyan tényezőt is tudok mondani, amely szerint ez pontosan így van. Az egyik az Amerika (pontosabban az USA) és az EU vezetési rendszere közti különbség - az első a föderális unió, az utóbbi pedig nemzetállamok laza konföderációja. A másik, ami véleményem szerint legalább ennyire fontos, az a népszaporulat. Az amerikai háromgyerekes modell és az európai egy-két gyerekes családmodell különbsége. Most ez utóbbiról fogok beszélni, annak is - a hazánkban, de Unió-szerte is égető - nyugdíj-vonatkozásai miatt. Az európai nyugdíjrendszerek fenntarthatósága és a hozzájuk kapcsolódó politikai paradigmák nehezen változó jellege adja a "bóvliság" alapját, a széttagolt döntéshozatali rendszer meg csak tovább nehezíti a közös politikai megoldás kimunkálását és elfogadását.

Mielőtt belevágunk, egy kis nevezéktan. Nem az állami és a magánnyugdíj közti különbséget fejtegetem, hanem a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti közöttit. Az előző csak állami lehet, a második fajta jellemzően a magánrendszer, de akár az állam is üzemeltethetné - persze a pénzhiányos jóléti rendszerekben ez kizárt, túl nagy a kísértés a felhalmozott tőke folyó költségvetési célú felhasználására. Ahol ez utóbbi működik, ott is inkább valamilyen vegyes rendszer részeként.

(A bejegyzés hangsúlyozottan nem kíván állást foglalni a hazai magán- kontra állami nyugdíjak vitájában, annak ellenére, hogy a szerzőnek erről meglehetősen határozott véleménye van.)

Maga a nyugdíj nem egy régi találmány. Az első érdemi állami öregségi nyugdíjrendszert Bismarck vezette me a Német Birodalomban, 1889-ben. A rendszer faék-egyszerűségű: aki dolgozik és keres, az keresetének egy részét az államnak adja, hogy abból a dolgozni már nem képes idős lakosság szerény de kiszámítható megélhetéshez jusson. Ezt megelőzően az államnál jóval kisebb csoportok szervezték meg az idősek ellátását: jellemzően a családok, a felnövő gyerekek gondoskodtak (vagy nem) már munkaképtelen szüleikről, a (jellemzően vallási) közösségek, gyülekezetek biztosítottak valami alamizsnát, nagyon kivételes esetben a céhek is működtettek hasonló rendszert. Bismarck ezt emelte állami rendszerré, így juttatva ellátást azoknak is, akiknek valamiért nem lehetett gyerekük, vagy - ne feledjük, a betegségek akkor sokkal súlyosabb kimenetelűek voltak - szültek, de nem az utód(ok) nem érték meg a felnőttkort.
 


Ennek a rendszernek azonban van egy működési alapfeltétele: az, hogy főszabályként mindenki törekszik arra, hogy legyen legalább két gyereke. Abban a pillanatban, hogy társadalmilag elfogadott, egyénileg pedig választható lesz az, hogy teljesen egészséges polgárok lemondjanak erről (mindegy hogy miért), a felosztó-kirovó rendszer alapja kérdőjeleződik meg. A következő generáció ereje - illetve, hogy a gondolatmenet még érthetőbbé váljon: a léte! - nélkül ez a rendszer nem fog működni, illetve csak elégtelen juttatásra képes az idősek felé. A rendszer által adott pillanatban kifizethető nyugdíj függ

  1. az aktívak számától, keresetétől
  2. az általuk nyugdíjcélra adott közösségi befizetés (járulék, adó, a név mindegy) mértékétől
  3. a nyugdíjasok számától
  4. a nyugdíjkorhatártól és
  5. a várható élettartamtól.


Európában az első csökken, a harmadik és az ötödik tényező növekszik, így az egyensúlyhoz a negyediket is emelni kell (azonnali politikai veszteség az ezt meghozó vezetésnek), illetve - feltéve, hogy a nyugdíjak értékét tartani akarjuk - fokozatosan (folyamatos, de nem lassan halmozódó politikai veszteség az aktívak körében) emelni kell a másodikat.

És ugye észrevesszük: a felnevelt gyerekek száma nincs benne a figyelembe vett szempontok között!
 

Ha nagyon sarkítani akarok, az a hazai, sokak által hangoztatott mondat, miszerint "becsülettel ledolgoztam 40 évet, nekem jár a nyugdíj", nem pontos. Helyesen így hangzik: "becsülettel ledolgoztam 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj - egyébként jut, ha jut".

Ezzel szembesül ma Európa, minél kisebb az egyes országok termékenységi mutatója, az adott ország annál inkább. Magyarországon ott tartunk, hogy az aktívakra kirótt teher mértéke miatt gyorsuló az elvándorlás, ami csak tovább gerjeszti a folyamatot, míg másutt épp a bevándorlás mérsékli.
 

Ad-e ehhez képest többletet a tőkefedezeti rendszer? Első ránézésre persze, hiszen itt a járulékokat gyakorlatilag magunknak tesszük félre, és nyugdíjba vonulásunkkor az így felhalmozott tőkét váltjuk életjáradékra. A rendszernek továbbra is van közösségi eleme - a várható élettartamnál tovább élők járadékát a korábban - de már nyugdíjasként - elhunytakéból tudja fedezni. A kifizethető nyugdíj ebben az esetben azonban teljesen más dolgoktól függ:

  1. az egyéni számlán felhalmozódott összegtől
  2. az ebből kifizetett költségektől, és a futamidő alatti hozamtól
  3. a nyugdíjba vonuláskor alkalmazott járadékképlettől (gyakorlatilag az aktív és nyugdíjas kor hosszának várható arányától)


Első közelítésben - feltételezve, hogy a hozam zérus - ha negyven évig dolgozunk és húsz évnyi nyugdíjas korra számítunk, akkor keresetünk harmadát kell nyugdíjcélra félretennünk, ha életszínvonalunkat tartani akarjuk. Függetlenítettük magunkat a társadalom elöregedésétől, sőt adott esetben saját gyermektelenségünktől is. A dolog azonban csak látszólagos.

Mihez kezdhetünk a tőkénkkel egy kiürülő, végletekig elöregedő országban? (Most azzal hadd ne foglalkozzak, hogy a történelem során eddig a gazdag de legyengült országokat simán lecsapták az erősebbek - és attól, mert mi pont most élünk, a történelem karaktere nem fog megváltozni.) Miért mondom, hogy ilyenkor - jó esetben! - zérus a hozam? Mibe fektethetjük a nyugdíj-megtakarításokat? Részvénybe? Persze, és ha nem lesz a cégnek vevője, miért nőne a részvényének árfolyama? Állampapírba? Mekkora hozamot tud stabilan hozni egy elöregedő államnak adott kölcsön? Pénzbe? Mekkora lesz az infláció 20-30-40 év elett, pláne ha beüt egy államcsőd is? Az egyetlen értelmes próbálkozás ilyenkor a külföldi részvények vásárlása, olyan országok cégeié, amelyek termékenyebbek - vagyis a probléma globálissá "diverzifikálása". Ugyanakkor az árfolyamokat a technológiai ugrások, a műszaki paradigmaváltások is növelik, és hosszú futamidő alatt ez sem kizárt, de kiszámíthatatlan. (Egy további poszt témája lehetne persze az is, hogy a történelem, de legalábbis az utolsó 100 év legnagyobb technikai ugrásainak gyakorlatba ültetése a nagy háborúkhoz kapcsolódott - amelyek térségünkben tipikusan nem tesznek jót a felhalmozott tőkéknek.)


Összességében - és nem lévén nyugdíjszakértő, a természettudományos és műszaki kérdésekre kihegyezett gondolkodásommal elkövetett agyalgás eredményeként - arra tippelek, hogy ha a felosztó-kirovó rendszer 2-es termékenységi szám (sem nem növekvő, sem nem fogyó népesség) mellett még esetleg valahogy elketyeg, akkor a tőkefedezeti 1,8-on, de talán 1,6-on is elmegy. 1,35-ön semmiképp!

Európa nem meri felvállalni azt a konfliktust (országonként sem, nemhogy uniós szinten, lásd pl. az akkor még meglevő magyar magánnyugdíjpénztári vagyonba történő aktuális befizetéseknek a magyar hiányszámításba nem engedését 2010 nyarán!), hogy öregvő népességének nem képes fenntartani az életszínvonalát. Vagy az aktívaknak, vagy a nyugdíjasoknak kevesebb kell jusson mint korábban, vagy a hiányt hitelből kell fedezni - utóbbi jár a kevesebb rövid távú politikai konfliktussal, de a problémával való szembenézés halogatása: ettől bóvlibb Európa (a franciák és osztrákok "csak" a legmagasabb  osztályból estek ki, bóvli kategáriában mi vagyunk, meg a portugálok és a ciprusiak - nagy különbség).

Amerika meg köszöni szépen, jól elvan a 2,05-ös termékenységi mutatójával meg a bevándorlókkal.

 

Thursday, January 12, 2012

Mi a bóvli?

Az elmúlt hónapokban sorra bóvli-osztályzatokat adtak hazánknak a nemzetközi hitelminősítők. Mit osztályoztak? A kormányt? Ugyan már. Magyarországot? Hát... Igazából a politikai rendszerünket, a közösségi problémamegoldó képességünket sajnálták le - joggal. Az a bóvli!

Valójában a hitelminősítés szó szerint azt jelenti, ami a neve. Milyen minőségű, biztonságú befektetésre számíthat, aki kölcsönt nyújt a magyar államnak. A visszafizetés képessége azonban a pénzügyi-gazdasági folyamatoktól és az ezeket befolyásoló politikai döntésektől - és végső soron az azokat meghatározó morális tartástól - függ. Milyen minőségű politikai döntéseket hoztunk - nemcsak most, de az elmúlt tíz évben - ennek van kardinális hatása az osztályzatunkra.

Egy dolgot tisztáznunk kell: a sorok írója - bármennyire kritikusa is a jelenlegi kormányzatnak - nem híve a megelőző időszak meghatározó politikusának, Gyurcsány Ferencnek, és nagyon nem tartaná jónak, ha az Orbánnal szembeni elégedetlenség esetleg őt hozná vissza ismét a hatalomba. Ők ketten - a kettővel ezelőtti és a jelenlegi kormányfő, kétszeres vitapartnerek - véleményem szerint személyükben nemcsak kifejezik, de generálják is azt a politikai alapállást, amely az elmúlt évtized hazai politikáját jellemzi, és ők tartják azt minden külső hatás ellenére pályáján.

Nem a hibáikról beszélek, bár megemlítem, hogy hibáik ellentétesek. Gyurcsány legnagyobb hibája volt, hogy nem tett, nem kormányzott, 2006-ig azért, mert nem akart (és ezzel konzerválta Medgyessy lehetetlen - és a Fidesz által sem ellenzett - költségvetési lazítását), 2006 és Öszöd után pedig mert nem tudott. Lehet mondani, hogy azzal a párttal a háta mögött nem is lehetett volna (erről a sorok írójának, aki 2009-ig MSZP-tag volt, van némi fogalma, nem véletlen, hogy azóta nem), de hát olyan nagyon különböző pártja most sincs. Orbánra ez nem mondható el: ő kormányoz, itt inkább a túlkormányzás, az összes szabályozórendszer kikapcsolása vethető a szemére. Mint a csernobili operátoroknak: kísérletükhöz módszeresen kikapcsolták az összes szabályozórendszert, aztán már semmit nem tudtak tenni a nagy bumm ellen.

A gond, ismétlem, nem a hibáikkal van, hanem azzal, hogy saját oldaluk identitását komoly részben még mindig a másik iránti zsigeri gyűlölet teremti meg - Gyurcsány esetében a "saját oldal" alatt mindazokat értem, akik őt vezetőként újra el tudnák fogadni. Ezt az ő oldalán talán nem kell elmagyaráznom, hisz az érvrendszerük világos: "Ezek ellen? Persze, jöjjön a Feri, aki nem csinált ilyeneket" (mást sem, mint mondtam). Orbán oldalán is világos a képlet, elég csak megnézni az egyik oldalhoz sem sorolható blogoknak a mostani kormányt bíráló cikkei alatt megjelenő indulatos kommenteket: aki Orbán ellen van, az az ő hívei szerint csak Gyurcsány híve lehet, és hát az már maga a nemzetrombolás.

Márpedig gyűlöleten nem alapulhat semmi, valóban eredményes dolog. Amíg ez a gyűlölet, és a kapcsolódó "fortélyos félelem" igazgat, addig esély sem lesz idehaza arról, hogy a politika valóban tudjon beszélni, véleményeket ütköztetni akár a legfontosabb dolgokról: erkölcsről és morálról, ezen alapulva nemzeti célokról, és az azokhoz vezető gazdasági jellegű döntésekről. Nem, addig nem kell érvelni, gondolkodni, elég kimutatni a másik oldal elleni utálatot, és már rendben is van minden - pedig pont ezzel pont nincs rendben a dolog. Sem nemzetpolitika, sem szakpolitika nem lehet így eredményes (igaz, kedves Pokorni Zoltán?)

A Fidesz és holdudvarának szerepe ezen vélt kétpólusú rendszer fenntartásában kritikus, hiszen hatalmon lévén, felelősségük is nagyobb. Ennyire meghatározó többséggel még a csökkenő népszerűségük mellett sem szabadna tényezőként sem tekinteni a korábbi ellenfélre, nemhogy a saját döntéseket befolyásoló veszélyként. De hát a kényelem nagy úr: ez a politika tette lehetővé a hatalmas győzelmüket, miért kéne rajta változtatni? Miért kéne dolgozni, a törvényalkotáskor az érintettekkel egyeztetni ("hát hiszen láttuk Fletónál, hogy hová vezet ez"), ne adj Isten, a törvényeket egymáshoz és a valósághoz illeszteni? Minek? Elég a szimpla utálat a másik fél felé, ahhoz nem kell nagyon izzadni. Egyszerűbb az LMP-re azt mondani, hogy SZDSZ (hisz azt már tudjuk mi is, meg a törzsszavazók is, hogy az ismert politikai rendszerben hol a helye, és aszerint lehet utálni), pedig hát nagyon nem az. Elég baj az is, hogy Jobbik esetlegesen meglevő szakpolitikája sem látható: az ő esetükben is sokszor elég identitásképző az, hogy kit kell rühellni.

Mindkét oldalon: elég hívószavakat mondani az egymás közti beszélgetésekben, azok igazolnak mindent. És az ezekkel megalapozott gyűlölet falán át nincs, vagy minimális az átjárás. Nincs párbeszéd, csak a saját híveknek szóló műsor.

Hogy visszatérjek a címben feltett kérdésre: ez a bóvli, pontosan ez. Ráadásul a saját párthíveknek szóló médiaprodukcióvá váló politika itthon sem arat sikert. A pártok népszerűségének példa nélküli hanyatlása mellett kormányt és ellenzéket egyaránt "leminősít" - a hazai közvélemény! A kizárólag fekete-fehérben gondolkodni képes politikai attitűd már komoly kisebbségben van!


Mit lehet tenni? Magától ez a két, egymást létével igazoló oldal nem fog eltűnni, és ami a nagyobb baj, hogy megváltozni sem. A mostani külső pénzügyi és nemzetközi politikai szorítás és belső népszerűségvesztés a kormányoldalt akár késztethetné paradigmaváltásra is, de erre azért nagy pénzben nem fogadnánk. Az ellenzék persze megteheti, hogy - hiába próbál Gyurcsány mindenkire "rámászni" - nem fogadja el vezetőnek. De a fő kérdés természetesen most is az, hogy kit és még inkább mit - és hogyan - szeretne az az 57%-nyi szavazójogú polgártársunk, akinek egyik párt sem kell?

Nemcsak váltópárt kell - még ilyen sincs - hanem egy, ebből a kétosztatú, egymás rühellésén fennmaradó rendszert meghaladó "váltó-paradigma" is; ahol az erkölcsi-morális kérdéseket nem írhatják felül a "de a másik fél még rosszabb" alapú relativizálási kísérletek. Ezzel kerülnénk ki a bóvliból, legalább magunk számára. A külső minősítés ehhez képest másodlagos - és valószínűleg így javítható a legkönnyebben.

Ehhez keressünk - vagy ha nincs, alkossunk - politikai erő(ke)t.

 

(Ez itt a reklám helye. Így reggel-pihenten, olvassatok outiszt, mert az jó.)

Monday, January 9, 2012

Bajnai ringbe száll

Ne tévesszen meg senkit a műfaj. Bajnai Gordon elég részletesen leírja a Haza és Haladás blogon, hogy szerinte mi a baj hazánkkal, mind társadalmi, mind pénzügyi tekintetben - de ettől még ez egy bejelentkezés. Ő bizony itt ringbe száll.

Nemcsak azt írja le ugyanis, hogy mi a baj, de - legalábbis elvi szinten - azt is, hogy ezt hogyan lehetne orvosolni. Azt sem rejti véka alá, hogy a megoldáshoz - ismerve a mostani kormányerők elszántságát - kormányváltás kell. Mi több, azt is megmondja, hogy ez hogyan történhet meg. Vagy valamelyik ellenzéki párt domináns lesz azon a térfélen, vagy jöjjön az Olajfa (vagy Szolidaritás, ahogy tetszik) - aminek még ki kell dolgozni az elvi és működési alapjait.

Láthatóan mindkét forgatókönyvhöz hiányzik az ikon, az az ember, aki mögé az ellenzék felsorakozhat. Erre a pozícióra látunk most egy kulturált jelentkezést.

 

A forgatókönyv tehát összeállni látszik: az egymással nehezen egyezkedő ellenzéki pártok beállhatnak a Szolidaritás ernyője, franchise-a alá, és ez az összefogás Bajnaival ismert és kívül egyértelműen elfogadott, de hazai pályán is bőven versenyképes vezetőre találhat Bajnaiban.

Aki elég tapasztalt ahhoz, hogy valószínűleg azt is felmérte, miért most kell ringbe szállni.

Saturday, January 7, 2012

Felelős vagy kijáró polgárokat szeretnénk? - az önkormányzati modell igazi dilemmája

Felelős, döntésképes polgárokat szeretnénk? Akkor meg kell adjuk a polgároknak a valódi helyi döntés lehetőségét a fontos ügyekben - ha minden "odafent" dől el, akkor nem dönteni, hanem alkalmazkodni, kijárni tanulnak meg. Akkor tényleg visszamegyünk Kádárhoz.

Tegnap érdekes beszélgetésem volt egy barátommal, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmi folyamatok költségvetési szemléletű elemzése mellett annál még fontosabb a polgárok motivációjának vizsgálata. Igaza van, a mai bejegyzésben a frissen változott politikai modell egyik legfontosabb motivációs hiányosságát: a döntési jogköröknek az önkormányzatoktól az államhoz telepítését járom körül.

Miről is van szó? Az alap- és középfokú oktatási és az egészségügyi intézmények nagy részét eddig az önkormányzatok üzemeltették: az állam által meghatározott keretek között ők mondták meg, hogy milyen munka folyjon az iskolákban, kórházakban, rendelőintézetekben. Ők nevezték ki az intézmények vezetőit, utasítási joguk volt feléjük, ha elégedetlenek voltak, akkor pedig leválthatták őket. Ha az oktatásra vagy egészségügyi ellátásra a lakosságszám alapján kapott állami "fejpénz" kevés volt, megtoldhatták - ahol viszont a helyi gazdálkodás bármilyen okból rossz bőrben volt, akár el is vettek belőle. Mostantól az iskolák, kórházak egységesen állami kezelésben vannak. Az állami hierarchia dönt minden egyes falusi iskolaigazgató, minden városi kórházvezető kinevezéséről. A helyiek, ha nincsenek megelégedve, nehezen érhetik el a nekik tetsző cserét, és még kétségesebb, hogy ha a központi hatalom elmozdítana egy számukra kedves helyi intézményvezetőt, eredményesen ki tudnak-e állni mellette.

A változtatás előnyeit így mondják: egységes színvonalat tud biztosítani a rendszer ott is, ahol eddig inkább elvettek a normatívából, megoldja a színvonal javítását ott, ahol eddig helyben ez nem sikerült - bár a kérdés azért felmerül, hogy hogyan: logikus ésszel azt gondolnánk, hogy továbbra is a helybeli erőforrásokat kéne felhasználni, csak jobb szervezésben. A motivációs hátrány azonban brutális: azt üzeni a helyieknek, majd mi megoldunk mindent, te csak ne szólj ebbe bele, ezt mi úgyis jobban tudjuk. Ezt még akkor sem szabadna, ha néhány helyen tényleg jobban tudják.




Ez Kádár rendszere. A lényeges dolgok mind "odafenn" dőlnek el. Arc nélkül. Minisztériumi útvesztőkben. Hőbörögni lehet a kocsmában, és a végén a tanácselnök elvtárs majd próbál beszélni a megyénél X elvtárssal, aki talán odahat a minisztériumban, hogy történjen valami. És ha valamiben Orbán másolja Kádárt az ez: majd az állam megoldja. Te ne törődj vele. Az állam majd megvéd. Elintézi. Juttat. Megszervezi. Nem a te dolgod, ne törődj vele. (Vagy ha nagyon törődni akarsz vele, lépj be a Pártba...)

Pedig de. Törödj vele! Nemcsak lényegesen hatékonyabb és gyorsabb, de sokkal-sokkal motiválóbb is, ha a helyi döntéseket helyben hozzák meg, azokat, akit érint. Az állam szerepe ebben - az általam favorizált eddigi önkormányzati modell szerint -, hogy ellenőrizze, megvalósulnak-e a törvényekben meghatározott központi, országos normák. Ezen túl döntsön a kaposvári közgyűlés a városi kórházról, a bócsai vagy nagyrédei önkormányzat a helyi iskoláról. Ne az "odafentről" meghozott döntés utáni kuncsorgás legyen a sikeres viselkedési minta, hanem a helyi mérlegelés és döntés. Minden közösségnek magának kell kialakítania a saját döntéshozatali módját, helyben kell "megtanulni a politikát", különben nagyban sem fog menni.

Egy példát hadd hozzak még fel arról, hogy melyik rendszer a hatékonyabb. A döntési jogkörök egy fontos szegmensét a rendszerváltás utáni 20 évben sem kapták meg az önkormányzatok: a rendvédelmet. A falusi, városi, fővárosi és budapesti kerületi közbiztonságot, a közterületi rendőri jelenlétet és a helyi jelentőségű nyomozásokat is mind-mind a minisztérium irányítása alatti központi rendőri szervezet látta és látja el, az a fajta "városi" rendőrség, amely a helyi önkormányzatoknak tényleges eszközt adna a kezébe a polgárok számára egyik legfontosabb szempont, a közbiztonság védelmére, nincs meg (próbálják közterület-felügyelettel, városőrséggel, polgárőrséggel "szimulálni" ezt, nem túl sok sikerrel). A városi vagy kerületi rendőrkapitány persze "beszámol" évente az önkormányzat ülésén, de végső soron a felettese, és a parancsnoki lánc végén a minisztérium és az ORFK utasításait kell kövesse. Az eredmény például egy fővárosi kerületben 2-3 járőrpár 8-10 helyett, és a bűnügyi statisztikák mindenhatósága. Kicsit félve várom, hogy most ugyanez lesz az oktatásban, az egészségügyben is?

Ismétlem: lenne ezeken a területeken funkciója az államnak. Törvényekkel kell szabályoznia ezen területek működésének országosan érvényes normáit, és ezek betartásán őrködnie kell. Megjegyzem, bár e bejegyzésnek nem témája, ez lenne a szerepe a piaci folyamatok felügyeletében is - az erős állam, véleményem szerint arról is ismerszik meg, hogy hagyja-e a betéti és hitelkamatok közti marzs kétszeresre, háromszorosra hízását vagy nem, hogy meg tudja-e akadályozni a domináns piaci szereplők kartelljét vagy nem.

Azt sem lehet elhallgatni, hogy a hazai önkormányzati rendszer - épp a pénzügyi fenntarthatóság miatt - jelentős reformra szorul. Érdemes ezt is úgy megtenni, hogy azért valamilyen elöljáróság, helyi, ténylegesen helyi ügyekben döntésképes fórum megtartása már csak motivációs szempontból is fontos.

De amit nem lehet elégszer ismételni, fontos, hogy a helyi kérdések helyben dőljenek el, ahol az információk rendelkezésre állnak, ahol a következményeket viselik. A centralizáció rossz üzenetet közvetít: "nem a te dolgod". Elveszi a felelősségvállalás és döntés lehetőségét nagyon sok polgártársunktól, és ehelyett függő helyzetbe hozza őket.

Pedig felelős, döntésképes polgárokat szeretnénk, minél többet, nem? Hát tegyünk érte, adjuk vissza a döntési lehetőségeket a kisebb-nagyobb közösségeknek, attól csak az államhatalom lesz gyengébb, de nem az állam, a nemzet.

Wednesday, January 4, 2012

Magánnyugdíj - Minden út az állami Rómába vezet?

Én maradnék a magánnyugdíj-rendszerben, de a pénztáram nem bírja. Én megengedném, hogy a hozamból tartsa fenn magát, az állam - a nevemben - nem. Így aztán az államé lesz minden. Joseph Heller és Yossarian tapsolna.

"Nem élik meg a pénztárak a történet végét" - Írja a Privátbankár.hu. 

A jogi elégtétel sokáig húzódhat azonban, főleg a nemzetközi fórumokon, és nem biztos, hogy ennyi ideje lesz a pénztáraknak, melyek már így is 14 hónapja vegetálnak befizetések nélkül. A kormány a további befizetéseket is eltérítette, és megnyitotta a lehetőséget, hogy a pénztári tagok ismét visszalépjenek az állami rendszerbe - átértelmezve ezzel a "szabad választás" jelentését is.
Ez akár a magánkasszák halálos ítélete is lehet, a kis számú tagság miatt biztos, hogy többen megszűnnek. Így egyelőre úgy tűnik, ha bármelyik pénztártag is kap jogi elégtételt, mert szolgálati idejéből egy kis idő elvész, valószínűleg már mindenki az állami rendszer részese lesz

230-250 milliárd forint. Ennyi a megmaradt magánnyugdíjpénztári tagok megtakarítása. Matolcsy, elsőre talán meglepő decemberi törvénymódosítása nem mond erről semmit, csak azt, hogy visszaléphetek az állami rendszerbe. De miért lépnék vissza, ha a magánrendszerben maradva is megkapom mégis a javaslata szerint az állami nyugdíjat, de megtarthatom az örökölhető tőkét? Lehet, hogy ő már tudta, hogy ha maradok is, a körülmények olyanok, hogy csinálhatok bármit, mindenképp visszakerülök, a pénz pedig az államnál köt ki?

Miért is? Első ránézésre ennyi pénzből, annak hozamából egy "befektetési alapnak" illene működnie úgy, hogy még nekem, befektetőnek is megérje. Ha nem képes rá, válasszon másik szakmát. Igen ám, de pont a hozamból nem működhet. Azt a törvény, az állam - az én befektetésem védelmében - nem hagyja neki. Azt hagyja, hogy a befizetéseim 0,9%-ából működjön, de   azt már nem hagyja, hogy befizessek. Nullának akárhány százaléka nulla, ha csak ebből működhetnek, az tényleg nem elég. Ha pedig nem marad egy pénztár sem, az egész tőke megy az állami nagy kalapba, vége az örökölhetőségnek, a teljes tőkefedezetnek.


 

E bejegyzés nem az állami- és magánnyugdíj-rendszer közötti minőségi különbségeket taglalja (talán majd egy későbbi posztban). A tavaly meghozott törvény neve: "A Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapról, illetve a szabad nyugdíjpénztár-választás lebonyolításával összefüggő egyes törvénymódosításokról". Na, ez a "szabad választás", persze úgy volt szabad, ahogy, inkább zsarolásnak tűnt (ha maradsz magánban, akkor fizess az államiba is, de szolgálati időt nem kapsz). Most és itt kizárólag a Fidesz törvénye szerinti választásom tiszteletben tartását követelem. Hogy jön ahhoz akár a kétharmad, hogy hoz ő maga egy mégoly méltóságsértő szabályt, és egy év múlva azt se tartja be? És itt nem érv az sem, hogy azt a jogi képtelenséget, amivel akkor zsaroltak, visszavonják.

És azért azt is meg kell mondjam, hogy én, mint maradó pénztártag, becsületbeli ügynek tekintem a Pénztárszövetség részéről is a harcot, hogy valahogy oldják, oldjuk meg a kitartást. Maradjon csak egy kassza, kérjenek tőlem extra befizetést, de ha bedobják a törülközöt, akkor a szememben ők is mennek a kormány, a kétharmad meg az alkotmánybírósag (igen, már kisbetűvel) mellé a szégyenpadra.

Más kérdés, hogy amerre az ország tart, a forintban nyilvántartott megtakarításom pont annyit ér pár évtized (de akár pár hónap) múlva, mint ha az állam elvenné. Lehet, hogy Matolcsy ezt is tudja?

-*-*-

Még valami: ez az egész hercehurca csak arra jó, hogy a formál-logika híveit legalább meggyőzze arról, hogy a mostani kormány sok minden, de nem "konzervatív" (már ha feltételezzük, hogy a gazdasági miniszter és a Magyar Nemzet ugyanazon rendszer részei).

"A magánnyugdíjpénztári vagyon megszerzése nem államosítás, hiszen "egy konzervatív kormány nem államosít"
(Matolcsy György, 2010. november 29.)


"Végleg államosította az Országgyűlés a magán-nyugdíjpénztári tagdíjfizetést."
(Magyar Nemzet, 2011. december 20.)

Tuesday, January 3, 2012

Munkát, kenyeret! - hoppá...

Nem skandálták sokáig az Opera előtt, egy percig, vagy tán annyi sem volt. De mindenki felkapta a fejét.

Tüntet a budapesti elit: fontos, de nem elég - írja ma reggel a Véleményvezér, és hozzáteszi: a tegnapi nap lefontosabb híre nem az Opera előtti tüntetés, hanem a kétszámjegyű állampapírhozam felbukkanása volt. Nem a jogállami keretek lebontása fogja kiütni az igazán nagy tömegnél a biztosítékot, hanem a zsebbevágó kérdések. Igaza van, bár annyit hozzá kell tegyünk: egy tisztességes Seldon-válság egyszerre jön bentről és kintről. De még nincs itt: a belső és külső mozgástér beszűkülése még tényleg nem egyforma.


(Fotó: Huszti István/Index)

Már-már lassan szokás lesz, hogy a tüntetések utáni "afterparty" a nagyobb buli: a koncert, a beszédek persze fontosabb, de a kemény mag véleményt szeretne nyilvánítani. Így volt ez 23-án a Parlamentnél, és így volt most az Operánál is. Itt bukkant fel a már-már szokásos jelszavak közt egy régi is: Munkát, kenyeret!


(1907-ből... Forrás: mult-kor.hu)


Fel is kapta a fejét mindenki körülöttem. Talán amiatt, hogy ez élesben esetleg 70-80 éve nem hangzott el, de 1990 óta biztosan nem volt jellemző. Most talán csak egy percig zúgott, de ha egyszer ez lesz a fő üzenet, akkor tényleg itt a Seldon- (vagy ha úgy tetszik: a politikai válság, amikor a mozgástér csak egy utat enged a döntéshozóknak.

Lássuk mit is mond erről Asimov Alapítványában maga Seldon: "Látják most már ugye, hogy sarokba szorította Önöket a könyörtelen szükségszerűség, és cselekvésre kényszerülnek. Ennek a cselekvésnek a mikéntje, vagyis a dilemma megoldása természetesen magától értetődő!" (Baranyi Gyula fordítása)


- * - * -

Végezetül hadd tegyek hozzá egy, az előző gondolattól tán messze álló, de a tegnapi tüntetéshez igencsak kapcsolódó gondolatot egy barátom facebook-os kommentjéből: A KFT "Bál az Operában" című, sokaknak beugró dalát mostanában Bornai így énekli: "A Népköztársaság útján / Mennyi különös alakot rejtett / a konfekciókabát / És most már tudható / Hiszen mindenki látja őket / Hogy mivé változtak át".

(0:58-tól)